*
Gyönyörű tavaszi reggel autóbusszal indult útnak az iskola legjobb versmondóinak tartott kis csapata a közeli nagykunsági településre. Hagyománya volt már ebben a szakmákat tanító iskolában az évenkénti házi szavalóversenyeknek, amelyek a városit előzték meg. A lelkes, verset szerető felkészítő tanárok igyekeztek megszűrni a mezőnyt, hogy tényleg csak a legjobbak kerüljenek a hozzáértő, vájt fülű zsűri elé. Most először lépték át a település határát megmérettetésre más települések tehetséges szavalóival.
A buszban ülők reggeli vidám zsongásától vibrált a levegő. A legtehetségesebbnek vélt lány, akinél két év alatt „beérni” látszott választott verse — előző évben ugyanis vakbélműtéten esett át pont a verseny napján — baráti társaságával követte autóval az iskola járművét. A helyszínhez érve azonban a lámpaláz éreztette hatását, elcsendesedtek a vidám fiatalok, mire leszálláshoz készülődtek.
A fürdőtelepülés főutcáján, az új művelődési központ előtt csinosan, ünnepélyesen öltözött kisebb és nagyobb diákok és felkészítő tanárok csoportja várakozott türelmesen a helyszíni és csoportbeli beosztására. A tanár és a tanárnő nyugtató szava némileg hatott a lányokból álló csapatra, egyetlen fiú tagjuk ugyanis gyávának bizonyult a megmérettetéshez, cserbenhagyta őket, nem érkezett meg sem velük, sem később külön, a nap folyamán. Már-már a tanárok is nyugodtnak tűntek, mikor megpillantották az ifjú hölgyet, amint kiszállt az őket követő autóból, és barátja oldalán feléjük közeledett. A tanárnő megdörzsölte szemeit, hátha a reggeli párától nem lát igazán jól.
A lány — aki légies alkatnak egyáltalán nem mondható — vadítóan piros toppban, farmernadrágosan, mintha éppen egy piknikre indulna, vagy a diszkóba készült volna, jött feléjük. A tanárnő vérnyomása pillanatról pillanatra láthatóan emelkedett, tűzpiros lett az arca. A kisebbeknek ugyanis az indulás előtti napon tudott szólni, hogy ide milyen öltözékben illik jönni, de a lányt, mivel annak gyakorlatos hete volt, nem tudta értesíteni. Ennek ellenére nyugodt volt felőle, hiszen nagykorú és nem először állt ki versenyre. Látta nap mint nap, hogy csinosan öltözködik, hiszen kereskedő a szakmája, s így bízott benne, hogy az öltözködési illem már a „vénájában van”. A találkozás pillanatáig nyugtatgatta magát a tanárnő, titokban abban reménykedett, hogy az autóban ott lapul fellépő ruhája. Kollégájával összenéztek. Valahogyan meg kell tudniuk, hogy valóban hozott-e ilyen ruhát magával, mert ha nem, akkor minden reményük szertefoszolhat arról, hogy a selejtezőn túljusson. El sem tudták képzelni, hogy a komoly témájú verset hogyan lehetne egyeztetni az előadó „illetlen” külsejével.
A tanárnő először a kisebbekkel próbálkozott, akik szintén ígéretes versmondónak számítottak, hogy menjenek oda hozzá, és finoman érdeklődjék meg, hogy hozott-e magával másik toalettet. De az alsóbb évfolyamosok gyávának mutatkoztak ehhez a feladathoz, csak szemüket lesütve éreztették, hogy a „ciki” helyzetbe nem akarnak belekeveredni. Így a tanár vette a bátorságot — bár neki is égett az arca —, félt előre a választól, de az idő sürgetése miatt végül nekiszegezte a kérdést, hogy csak nem ebben a ruhában akar a jeles személyekből álló zsűri és ünnepélyesen felöltözött versmondó társai elé állni? A magas, testes lány a világ legtermészetesebb nyugalmával közölte, hogy bizony ő tegnap óta nem járt otthon, mert baráti társasággal kirándultak, onnan jön egyenesen ide a rendezvényre. Biztosította a tanárnőt azonban arról, hogy gyakorolt, a társaság kíváncsi produkciójára.
Az alacsony termetű, molett tanárnő arcán mély töprengés jelei mutatkoztak, nagyon szeretett volna erre a kényelmetlen helyzetre minél előbb megoldást találni. Tekintetét lassan végigjártatta önmagán, tetőtől talpig. Bár nem szereplésre készült, de az alkalomnak megfelelően próbált öltözködni, legújabb kosztümjét vette fel. Agya gyorsan dolgozott. A magasságbeli eltérések ellenére úgy vélte, hogy méretei a lányéval azonosak. Cikáztak gondolatai. Odaadja neki szép, divatos selyemblúzát, farmernadrágjára pedig talán nem figyelnek annyira fel, mivel nem szakadt, nem tiritarka mintázatú, hanem hagyományos színű. Már majdnem odarohant, hogy előálljon ötletével, de hirtelen megtorpant. Mi lesz, ha köszöni szépen, de nem hajlandó a ruhacserére. Mégis meg kell próbálni! — szedte ráncba magát a tanárnő. Az a sok próba, lelkesedés nem veszhet kárba egy ilyen szerencsétlen ruhaügy miatt! Nyugodtságot színlelve odahívta magához az előadó hölgyet, aki mit sem sejtett az ő vívódásaiból. Kérte, hogy mondja el neki fellépés előtt egy félreeső helyen, a buszban a verset. Csak a buszban merészkedett ötletével előjönni a fellépő ruhával kapcsolatban. A lány megérezte, megértette, hogy a tanárnőnek igaza lehet, s beleegyezett javaslatába. Lázas vetkőzésbe kezdtek a függönytelen busz ülései között. Mikor a kissé átlátszó blúz láttán a lány közölte, hogy bizony őrajta melltartó sincs, ez így nem lesz jó, a tanárnő kénytelen volt megszabadulni fehérszínű fehérneműjétől is. Szerencsére méreteik pontosan megegyeztek. Csak a tanárnő érezte magát kissé lengén öltözöttnek, ugyanis a kosztümkabátja alatt melltartó híján nem viselt semmit. Észrevette, hogy dekoltázsa kihívóan mutogatja magát, ekkor előkapta selyemsálát és begyömöszölte azt a hiányzó blúzt pótolandón. Nagy kő esett le szívéről, a kínos ruhaügy megoldódott! Csupán kolléganőjét kérte, ha netán melege lenne a nap folyamán, s erről panaszkodna, figyelmeztesse, nehogy kosztümje kigombolását válassza.
Ilyen előzmények után megkapták a csoportba sorolást, s elkezdődött a selejtező. A lány nagyon erős mezőnybe került, de szokott formájánál is jobban átélve tolmácsolta a maga által választott verset és a kötelezőt is sikerült jól elmondania. Nem érződött rajta a feszültség, mely a ruhacseréből adódhatott volna.
A kedélyek ismét fokozódtak a csapatban, amikor megtudták, hogy csak a lány jutott be közülük a délutáni döntőbe. Másfél órás izgalomban eltöltött szünet után kezdődött a legjobbak fellépése országosan elismert zsűritagok előtt. A magas szőke lány határozottan állt a színpadon, minden idegszálával a versre koncentrált, mindent a próbák alatt megbeszéltek szerint sikerült megvalósítania. A tanárnő csak szeme sarkából mert rátekinteni, nehogy zavart okozzon pillantásával. Tanítványa hatalmas tapsot kapott, amiből érezte, hogy a versszeretők és szakavatott zsűri szívében is sikerült érzéseket megmozgatnia a költemény „tolmácsolásával”.
Sok-sok tehetséges versmondó produkciója okozott igazi irodalmi élményt számukra ezen a délutánon. Az eredményhirdetésre várakozás percei ismét emelték a felkészítő tanárok adrenalin szintjét, s ráadásul visszafelé rangsorolva hirdettek eredményt. A negyedik, s a harmadik helyezett neveként sem a lány neve hangzott el. Örömük határtalan volt, mert második helyezett lett tanítványuk. A nap minden feszült percének élménye abban a pillanatban elszállt, csak a felhőtlen boldogság érzése töltötte el lelküket.
A tanárnő és a lány kitörő örömmel ölelték át egymást, miután a zsűri jutalmát mindketten átvették, és a rendezvény után összemosolyogva, sietve távoztak a mosdóba, hogy úti toalettjüket ismét rendbe szedjék.
A tanárnő boldogan huppant az autóbusz ülésére kolléganője mellé, s megjegyezte:
— Ezután is mindig hozok magammal sálat, a sál öltöztet!
Gyermekkorom feledhetetlen eseményei közé tartozik az anyai nagyapám halinacsizmáival történt „eset”-em. Mindez az 1960-as évek legelején, vidéken, a nagy magyar Alföldön történt, amikor még a gyerekek idejének jó részét nem a tévénézés kötötte le, hírét sem hallották errefelé ennek a technikai csodának.
Még nem jártam iskolába, ezért a nyári óvodai szünetben, mivel szüleim mindketten dolgoztak, s?t még a t?lem négy évvel id?sebb bátyám is ízlelgette már a munka örömét, paprikát szedni járt a kertészetbe, napközben a velünk egy udvaron lakó anyai Nagymamám gondjaira voltam bízva. Imádtam ?vele lenni, mert sok mindenre megtanított: vele f?z?cskézhettem a sparherd tetején kicsike edényekben a macskáink, Torkos és Micike számára, együtt gondoztuk a virágos- és veteményeskertet, s így korán ismereteket szereztem a haszon-és gyomnövények világáról. A közös ténykedések közepette Nagyi sokat mesélt saját, „gonosz mostohás” dunántúli gyermekkoráról és az ? gyermekeiér?l, így az én édesanyáméról is. Kérésemre többször is felidézett érdekes, réges-régi családi történeteket, és mindenkor válaszolt gyermeki kérdéseimre, ?t azok sohasem fárasztották.
Hogy milyen nap lehetett, amikor megesett velem a címben jelzett történet, azt már nem tudom, de biztosan hétköznapi piaci nap, kedd vagy péntek, mert ébredésemkor nem találtam Mamát sehol. Nem estem kétségbe, hiszen tudtam, hogy bizonyára halaszthatatlan dolga akadt, vásárolnia kell valamit az ebédhez, a háztartáshoz.
Ha id?ben ébredek, bizonyára magával is vitt volna. Nagyon szerettem vele piacra menni. Közben sok ismer?ssel, közeli vagy távoli rokonnal találkoztunk, akikkel az én Nagyikám szívesen szóba elegyedett. Jó volt széjjelnézni ilyenkor a feln?ttek világában!
Abban az id?ben még túl sok veszély nem leselkedett otthon a magára hagyott kisgyermekre, s azt is hozzá kell tennem, hogy szüleink által id?ben figyelmeztetve lettünk mi, gyerekek, hogy mihez nem szabad nyúlni: hogy a gyufa, a kés nem játék, senki idegent nem szabad beengedni a kapun stb. Igazán büszke voltam arra, hogy Mami magamra mer hagyni, pedig még nem is vagyok iskolás!
Az ilyen ritkán el?forduló piaci, magányos napokon igazán jól telt az id?m! Egyáltalán nem pityeregtem, hogy mikor fog hazajönni, s?t nem is unatkoztam, ugyanis a házuknak volt egy helyisége, amiben én ilyenkor felfedez?útra indultam. A kisszoba — így hívtuk, bár nem lakott benne senki, csak nagyapám d?lt le az ott lév? régi vaságyra forró nyári hétvégi délutánokon, ebéd után szundítani egyet — tele volt régi, már nem használatos különleges tárgyakkal, a komód fiókjai pedig érdekes, f?ként történelmi témájú képeskönyvekkel, családi fényképekkel, iratokkal, díszes, festett porcelánedényekkel. Ki tudja, hányszor végignéztem én ezeket már, de Mama hazaérkezését mindig sikerült megel?znöm, mindent a helyére raktam, s mikor ? benyitott a kapun, én már kint játszottam az árnyas fák alatti homokozóban az udvaron.
Egy ilyen felfedez? napon azonban hiba csúszott egy kiszemelt tárggyal való megismerkedésembe. Nagyapám pihen?helye, a vaságy alatt egy vadonatújnak látszó halinacsizma kínálgatta magát felpróbálásra. Hogy igazán új volt-e, vagy jól megkímélt apai öröksége, már nem tudom, de pompásan nézett ki: a durva posztóból készült lábbeli szára szép, nagy öltés? varrással volt steppelve és b?rdísszel volt ellátva. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felpróbáljam, milyen is lehet benne, egy ilyen pompásan kinéz? lábbeliben a járás. Kihúztam óvatosan és lassan az ágy alól a kiszemelt, könny?nek nem igen mondható világjáró csizmákat, s a vaságy szélére ülve beledugtam mindkét lábam. Aprócska leánygyermek lévén a csizmaszárak combt?ig értek nekem, s a kemény csizmaszár meg nem hajolt volna a világ kincséért sem az én gyöngécske lábaimnak.
Megpróbálkoztam az els? lépéssel, de sehogyan sem sikerült odébb tennem egyik lábamat sem, s végre kipróbálnom benne a járást. A súlya olyan nehéz volt, így lábra felvéve százszorta nehezebbnek t?nt, mint amilyen az ágy alóli kihúzás idején volt a hétmérföldes csizmának, hogy nagy bánatomra meg se tudtam moccanni vele. Lecövekelve álldogáltam percekig, majd egyre sürg?sebben szerettem volna megszabadulni a rosszul sikerült próba tárgyától, hiszen közeledett az az id?, amikor Nagyi hazaérkezik. Nem szerettem volna, ha rájön, hogy míg ? a dolga után jár, én itt múlatom az id?t, a feln?ttek dolgai között kuthászkodok, keresgélek.
A kezdetben felpróbálni h?n áhított csizma azonban nagyon ragaszkodott hozzám, sehogyan sem tudtam megszabadulni t?le, mindkét lábam fogoly volt, én pedig nagyon gyenge és ügyetlen, semmi épkézláb ötlet nem jutott eszembe a szabadulás útját illet?en. A kinyitott ablakon keresztül hamarosan meghallottam, hogy becsapódik az utcai kapu, s Mama léptei egyre közelednek a gangon a lakás bejáratához. Éktelen ordításba kezdtem, amivel megrémítettem szegényt, s ? rohant a hang irányába hozzám, a kisszobába. Ott álltam el?tte a hatalmas csizmákban megszégyenülten, s egyre csak azt mondogattam zokogásom közepette:
— Mama, a csizmák maguktól a lábamra jöttek!
Azt hittem, meg fog büntetni amiatt, hogy itt talált a kisszobában. A legjobban persze attól féltem, hogy bezárul ez a csodálatos mesevilág számomra, s kulccsal fogja bezárni a szoba ajtaját ezután. Nem ez történt. Az én jóságos nagymamám letörölgette könnyeim, leültetett a vaságy szélére, s megszabadított a „kéretlenül rám akaszkodott”, picike lábaimhoz képest ormótlanul hatalmas csizmáktól. Este ugyan elmondta a történetet a szüleimnek, de oly módon, hogy ?k is jót derültek az „er?szakos” csizmák történetén.
A következ? piaci nap eljövetelekor egy kicsit színleltem az alvást, így Mama úgy döntött, hogy megjárja azt az ébredésemig. Alig vártam, hogy becsukódjon mögötte a kapu, ugrottam is ki az ágyból, heves szívdobogással rohantam, hogy megnézzem, zárva van-e az én meseszobám ajtaja. A rézkilincs azonban engedelmeskedett kicsike kezemnek, s én határtalanul boldog voltam, hogy nem félti t?lem a kincseit az én Nagymamám. Persze korábbi kérdéseimb?l, melyek az ott lév? dolgokra vonatkoztak, ? már rég sejtette, a csizmás-esett?l pedig már biztosan tudta, hogy én be-bejárok oda. Mivel azonban kárt nem csináltam, és tapasztalta kíváncsi érdekl?désem a régi dolgok, a múlt eseményei és az ?seim iránt, úgy látta jónak, hogy továbbra is elmélyülhessek azokban, hogy áthagyományozódjon nagyanyáról unokára a sok-sok egyszervolt történet.
Karácsonyonként — feledhetetlen nagymamám Szenteste hunyta le örökre szemét — a családi legendáriumból el?-el? kerül ez a történet, melyet már az én drága szüleim mesélnek unokájuknak, egyetlen leánykámnak az ? édesanyja gyermekkoráról.
