A sál öltöztet…

*

 

 

Gyönyörű tavaszi reggel autóbusszal indult útnak az iskola legjobb versmondóinak tartott kis csapata a közeli nagykunsági településre. Hagyománya volt már ebben a szakmákat tanító iskolában az évenkénti házi szavalóversenyeknek, amelyek a városit előzték meg. A lelkes, verset szerető felkészítő tanárok igyekeztek megszűrni a mezőnyt, hogy tényleg csak a legjobbak kerüljenek a hozzáértő, vájt fülű zsűri elé. Most először lépték át a település határát megmérettetésre más települések tehetséges szavalóival.

A buszban ülők reggeli vidám zsongásától vibrált a levegő. A legtehetségesebbnek vélt lány, akinél két év alatt „beérni” látszott választott verse — előző évben ugyanis vakbélműtéten esett át pont a verseny napján — baráti társaságával követte autóval az iskola járművét. A helyszínhez érve azonban a lámpaláz éreztette hatását, elcsendesedtek a vidám fiatalok, mire leszálláshoz készülődtek.

A fürdőtelepülés főutcáján, az új művelődési központ előtt csinosan, ünnepélyesen öltözött kisebb és nagyobb diákok és felkészítő tanárok csoportja várakozott türelmesen a helyszíni és csoportbeli beosztására. A tanár és a tanárnő nyugtató szava némileg hatott a lányokból álló csapatra, egyetlen fiú tagjuk ugyanis gyávának bizonyult a megmérettetéshez, cserbenhagyta őket, nem érkezett meg sem velük, sem később külön, a nap folyamán. Már-már a tanárok is nyugodtnak tűntek, mikor megpillantották az ifjú hölgyet, amint kiszállt az őket követő autóból, és barátja oldalán feléjük közeledett. A tanárnő megdörzsölte szemeit, hátha a reggeli párától nem lát igazán jól.

A lány — aki légies alkatnak egyáltalán nem mondható — vadítóan piros toppban, farmernadrágosan, mintha éppen egy piknikre indulna, vagy a diszkóba készült volna, jött feléjük. A tanárnő vérnyomása pillanatról pillanatra láthatóan emelkedett, tűzpiros lett az arca. A kisebbeknek ugyanis az indulás előtti napon tudott szólni, hogy ide milyen öltözékben illik jönni, de a lányt, mivel annak gyakorlatos hete volt, nem tudta értesíteni. Ennek ellenére nyugodt volt felőle, hiszen nagykorú és nem először állt ki versenyre. Látta nap mint nap, hogy csinosan öltözködik, hiszen kereskedő a szakmája, s így bízott benne, hogy az öltözködési illem már a „vénájában van”. A találkozás pillanatáig nyugtatgatta magát a tanárnő, titokban abban reménykedett, hogy az autóban ott lapul fellépő ruhája. Kollégájával összenéztek. Valahogyan meg kell tudniuk, hogy valóban hozott-e ilyen ruhát magával, mert ha nem, akkor minden reményük szertefoszolhat arról, hogy a selejtezőn túljusson. El sem tudták képzelni, hogy a komoly témájú verset hogyan lehetne egyeztetni az előadó „illetlen” külsejével.

A tanárnő először a kisebbekkel próbálkozott, akik szintén ígéretes versmondónak számítottak, hogy menjenek oda hozzá, és finoman érdeklődjék meg, hogy hozott-e magával másik toalettet. De az alsóbb évfolyamosok gyávának mutatkoztak ehhez a feladathoz, csak szemüket lesütve éreztették, hogy a „ciki” helyzetbe nem akarnak belekeveredni. Így a tanár vette a bátorságot — bár neki is égett az arca —, félt előre a választól, de az idő sürgetése miatt végül nekiszegezte a kérdést, hogy csak nem ebben a ruhában akar a jeles személyekből álló zsűri és ünnepélyesen felöltözött versmondó társai elé állni? A magas, testes lány a világ legtermészetesebb nyugalmával közölte, hogy bizony ő tegnap óta nem járt otthon, mert baráti társasággal kirándultak, onnan jön egyenesen ide a rendezvényre. Biztosította a tanárnőt azonban arról, hogy gyakorolt, a társaság kíváncsi produkciójára.

Az alacsony termetű, molett tanárnő arcán mély töprengés jelei mutatkoztak, nagyon szeretett volna erre a kényelmetlen helyzetre minél előbb megoldást találni. Tekintetét lassan végigjártatta önmagán, tetőtől talpig. Bár nem szereplésre készült, de az alkalomnak megfelelően próbált öltözködni, legújabb kosztümjét vette fel. Agya gyorsan dolgozott. A magasságbeli eltérések ellenére úgy vélte, hogy méretei a lányéval azonosak. Cikáztak gondolatai. Odaadja neki szép, divatos selyemblúzát, farmernadrágjára pedig talán nem figyelnek annyira fel, mivel nem szakadt, nem tiritarka mintázatú, hanem hagyományos színű. Már majdnem odarohant, hogy előálljon ötletével, de hirtelen megtorpant. Mi lesz, ha köszöni szépen, de nem hajlandó a ruhacserére. Mégis meg kell próbálni! — szedte ráncba magát a tanárnő. Az a sok próba, lelkesedés nem veszhet kárba egy ilyen szerencsétlen ruhaügy miatt! Nyugodtságot színlelve odahívta magához az előadó hölgyet, aki mit sem sejtett az ő vívódásaiból. Kérte, hogy mondja el neki fellépés előtt egy félreeső helyen, a buszban a verset. Csak a buszban merészkedett ötletével előjönni a fellépő ruhával kapcsolatban. A lány megérezte, megértette, hogy a tanárnőnek igaza lehet, s beleegyezett javaslatába. Lázas vetkőzésbe kezdtek a függönytelen busz ülései között. Mikor a kissé átlátszó blúz láttán a lány közölte, hogy bizony őrajta melltartó sincs, ez így nem lesz jó, a tanárnő kénytelen volt megszabadulni fehérszínű fehérneműjétől is. Szerencsére méreteik pontosan megegyeztek. Csak a tanárnő érezte magát kissé lengén öltözöttnek, ugyanis a kosztümkabátja alatt melltartó híján nem viselt semmit. Észrevette, hogy dekoltázsa kihívóan mutogatja magát, ekkor előkapta selyemsálát és begyömöszölte azt a hiányzó blúzt pótolandón. Nagy kő esett le szívéről, a kínos ruhaügy megoldódott! Csupán kolléganőjét kérte, ha netán melege lenne a nap folyamán, s erről panaszkodna, figyelmeztesse, nehogy kosztümje kigombolását válassza.

Ilyen előzmények után megkapták a csoportba sorolást, s elkezdődött a selejtező. A lány nagyon erős mezőnybe került, de szokott formájánál is jobban átélve tolmácsolta a maga által választott verset és a kötelezőt is sikerült jól elmondania. Nem érződött rajta a feszültség, mely a ruhacseréből adódhatott volna.

A kedélyek ismét fokozódtak a csapatban, amikor megtudták, hogy csak a lány jutott be közülük a délutáni döntőbe. Másfél órás izgalomban eltöltött szünet után kezdődött a legjobbak fellépése országosan elismert zsűritagok előtt. A magas szőke lány határozottan állt a színpadon, minden idegszálával a versre koncentrált, mindent a próbák alatt megbeszéltek szerint sikerült megvalósítania. A tanárnő csak szeme sarkából mert rátekinteni, nehogy zavart okozzon pillantásával. Tanítványa hatalmas tapsot kapott, amiből érezte, hogy a versszeretők és szakavatott zsűri szívében is sikerült érzéseket megmozgatnia a költemény „tolmácsolásával”.

Sok-sok tehetséges versmondó produkciója okozott igazi irodalmi élményt számukra ezen a délutánon. Az eredményhirdetésre várakozás percei ismét emelték a felkészítő tanárok adrenalin szintjét, s ráadásul visszafelé rangsorolva hirdettek eredményt. A negyedik, s a harmadik helyezett neveként sem a lány neve hangzott el. Örömük határtalan volt, mert második helyezett lett tanítványuk. A nap minden feszült percének élménye abban a pillanatban elszállt, csak a felhőtlen boldogság érzése töltötte el lelküket.

A tanárnő és a lány kitörő örömmel ölelték át egymást, miután a zsűri jutalmát mindketten átvették, és a rendezvény után összemosolyogva, sietve távoztak a mosdóba, hogy úti toalettjüket ismét rendbe szedjék.

A tanárnő boldogan huppant az autóbusz ülésére kolléganője mellé, s megjegyezte:

— Ezután is mindig hozok magammal sálat, a sál öltöztet!

 

 

 

Szerző Víg Márta 0 írás
népművelő-könyvtár szakot végeztem hajdanán Debrecenben - helytörténeti és néprajzi kutatgatással foglalkozó középiskolai könyvtáros-tanárként dolgozok

5 Komment

  1. Végig azt hittem, valami henc lesz az öltözékkel, pont díjkiosztáskor pl. Vártam a csattanót, mely csak szisszent egyet. Pedig jól felkészítettél rá. így marad egy hétköznapi híradás. Egy tanárnő ruhát cserélt diákjával, aki második lett. Stop. Pedig több volt benne, ahogy előkészítetted. Jól!

Hagyj üzenetet