Kőmüves Klára : – erkölcsháborúk –

Nyomtatás

Nem várhattam mást, lerágott csont e téma,

a féltékenység sosem szépül, hiszen az ego

ivadéka. Ilyenkor mindenki ismer, aki azel?tt

sosem hallott rólam – vesztesnek címeznek egy

idétlen erkölcsháborúban. Szeretek, s ez éppen

jó ok arra, hogy kiszolgáltatottá váljak, s hogy

a férfi azért sebezzen engem, amit rólam mások

kitalálnak. Mások, akik sosem hibáztak még.

?k, akik mindig felemelt fejjel járnak, de még –

sem veszik észre az orruk el?tt hullámzó égbolt

béketengerét, hiszen valóban mások – ?k – nem

látják a fényt. Mintha az egész világot tartanák,

mindent akarnak, pedig azt sem tudják, mi a hála, 

nem születtek szabadnak, beletör?dnek a társas –

magányba. Jóságos szerelmesség, szeretek szépen

és vidáman, szeretek b?ségben, s ha kell, majd éh –

halálban. Ölelve szeretek, s míg vér nem serken

ajkamon, szeretek csókban és ütésben, hát így

szeretek én minden pillanatban és minden meg –

igazulásban. Én nem a másét szeretem, az engem

választottat áldom, aki hogyan is lehetne másé, ha

a sajátom?! ?t szeretem. ?t, akit el?bb ismertem,

mint láttam, akir?l régen tudtam, hogy itt él ebben

a világban, s egyszer majd rám talál vagy rátalálok

én, de még a sors is kedvezett nekünk; egyszerre

indultunk el egymás felé. Szeretek. Szeretem ?t…

és szeretem azt is, aki bánt, hiszen mind így növünk

fel – az Úr bocsánatán. Mondjanak hát rólam bármit,

mindig szeretek, tanácsokkal látom el az ellenfeleket;

     – Rosszindulatban gyorsan gy?lnek a szavak, de

       könnyebben halnak érzések a hangsúlyok alatt. –