Előre kell bocsájtanom a kedves olvasóimnak, hogy nem kitaláció, megtörtént eset.
Későn ért haza a munkából. Még nagy volt a hőség. Gyorsan kitárta az ablakot, ám azonnal vissza is csukta. Nem hogy enyhítette volna a szinte elviselhetetlen meleget, éppen ellenkezőleg! Úgy érezte, mintha, egy működő kohó ajtaját tárta volna szélesre.
— Nem tudom, hogy lehet ezt a meleget elviselni? — elmélkedett magában.
Gyorsan levetkőzött, és beállt a zuhany alá. Élvezte, ahogy a hűs cseppek végre enyhülést hoznak a szinte pergamenné aszalódott testére. Ahogy egyre jobban kezdett felfrissülni, szinte filmként peregtek le az elmúlt napok eseményei. Ahhoz már hozzászokott, hogy nem kell már a napi munka után „haptákba” állnia a konyhában, és vacsorát főznie. Nem mintha nem csinálta volna szívesen. Még köszönetet sem várt érte, mert természetesnek tartotta, hogy az ő feladata friss ételt készíteni élete párjának, és gyermekének.
Pedig milyen viharos és nagy szerelem volt. Regénybeillő. Gyerekkoruk óta ismerték egymást még az iskolából. Mindig is azt tervezgették, hogy majd egyszer összeházasodnak, és együtt fognak élni, sok-sok gyerektől körbevéve. Aztán jött a háború. A fiú családját elhurcolták, különböző helyekre, később tudta csak meg, hogy megölték őket.
Hova fejlődött a világ? A huszadik században volt már két borzalom, ami végigsepert Európán. Ez most nem olyan, mint az előző kettő volt, mert úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint „délszláv háború”. Egy bizonyos körzetben dúlt, ám kegyetlenségei vetekedtek a második világháború kegyetlenségeivel. A lány az édesapját vesztette el. A fiú kalandos utakon, de megmenekült. Ausztriában kapott letelepedési jogot. Innen irt a lánynak, miután befejezte a félbehagyott tanulmányait. Mérnöki diplomát szerzett. Kérte a lányt, hogy számoljanak fel mindent, amijük még maradt tegyék pénzzé, és ő várja majd őket.
Mennyi idő is telt el azóta? Lassan húsz év. Együtt tettek félre és együtt építették fel a gyönyörű házat, amit a fiú tervezett meg. Aztán jött a gyerek. A lány kis híján ráment a szülésre, szinte élete árán hozta világra kisfiát. Egy idő elteltével — mint szinte a legtöbb házasságban —, kezdett megkopni az addig felhőtlen kapcsolat. Kiderült, hogy több gyerek nem lehet már. Mégsem ez volt az ok, ami miatt elhidegültek. A feleség munkája megszűnt, és nehezen talált másikat. Férje hiába vigasztalta, hogy ne törődjön vele, hiszen megvan mindenük, és az eddigi keresete az amolyan „talált pénz” volt, melyből főleg magára és gyerekére költött.
— Meg akarom valósítani magamat. Nem elégít ki a háziasszonyság. Nagyon jól tudod, hogy vezető beosztásban dolgoztam. Minden képzettségem megvan hozzá, hogy ismét hasonló munkakörbe kerüljek. Elegem van ebből a „beugrós tanárnősdi” munkából. Hálátlan feladat munkanélkülieket oktatni. Eredmény meg semmi. Nekem sincsen fix munkám, és amivel nap mint nap ámítok sok szerencsétlent, nevezetesen, hogy majd a kurzus után kapnak munkát, szemenszedett hazugság. Minden marad ugyanúgy. Ha egynek sikeredik valami munka, akkor sokat mondtam. Frusztrál ez az egész.
— Hagyd abba, tényleg, nem neked való ez.
Teltek a hónapok. Nem hagyta ott a munkát, de napról napra érezte, hogy ez egy mókuskerék, amiből valamikor ki kell törnie. Aztán egy nap rámosolygott a szerencse. Egy hirdetésre irt jelentkezést, amiről régen el is felejtkezett. Váratlanul érte az értesítés, melyben megkérték, hogyha még aktuális a kérése, fáradjon be egy meghallgatásra. Végül megkapta a munkát, és képzettségének megfelelő pozícióba kerülhetett újra. Vezető státuszt kapott.
A férj azért nem örült ennek, mivel a háztartási teendőket már nem volt képes maradéktalanul ellátni. Ez sokszor vita tárgyát képezte, hogy minek keres, ha bére nagyobb részét bejárónőre költi. Álmában nem gondolta volna a feleség, hogy ez csupán „elterelő hadművelet”, mert a szép, és üde bejárónő más feladatokat is betöltött. Persze erről a tevékenységéről csak később szerzett tudomást. Válás lett a vége egy kisebb „rosenkriggel” kisérve. Nehezen és gusztustalanul ment az osztozkodás, az enyém, tied, mi közöd hozzá, én vettem stb. kísérte válóper egy örök életre nyomot hagyott benne. Ami a legjobban bántotta, hogy az egésznek legnagyobb szenvedője a közös gyermekük volt. Hol a kedves papa társaságát élvezte, hol meg az új „feleséggé” előléptetett bejárónőét, akitől sokat hallhatott anyját ócsároló kijelentéseket.
Alig egy hónapja, hogy kibérelte ezt a lakást. Csendes helyen, és szinte személytelenül. Nem kérdezgették a régi lakók, ki és mi, honnét jött. Ő meg élvezte ezt, mivel nem igen akart barátkozni. Eloltotta a villanyt és megpróbált elaludni. Az erkély ajtaját szélesre tárta.
— Csak lesz éjszaka egy kis eső, ami majd lehűti a felforrósodott falakat — reménykedett reménytelenül.
Elaludhatott, de hirtelen különös zajokra lett figyelmes, ami felébresztette. Azt hitte, álmodik. Az erkélyen egy férfi árnyait vélte látni. Önkéntelenül arra gondolt, volt férje az, de hamar elhessegette ezt a gondolatot, hiszen nem adta meg senkinek sem az új címét.
Csendben kikászálódott az ágyból és kétmarokra fogta a vastag elemlámpát, ami az ágy mellett hevert. Ez pusztán csak azért hevert ott, mert az olvasó lámpa az ágya felett még nem funkcionált. Éjszaka meg, ha ki akart menni, hogy igyon valamit — a meleg miatt ez gyakran előfordult — nem akart tapogatózva közlekedni a lakásban. Megpróbálta elérni az egyik székre dobott pólóját, hogy még se legyen teljesen pőre. Ám az erkélyen matató férfi észrevette. Egymásra meredtek. A nő csak egy darabig nézett farkasszemet a betolakodóval.
Hirtelen magára kapta a pólót, és felkapcsolta az elemlámpát. A fény egy pillanatra elvakította a hívatlan látogatót.
— Maga mit keres itt? — szegezte neki a kérdést.
— Bocsánat a zavarásért, de a macskámért voltam kénytelen lemászni. A maga mellett levő erkélyen van egy másik macska, akit éjszakánként megtisztel látogatásával. Ebben még nem volna semmi rendkívüli, de a gazda közölte, ha legközelebb tetten éri egy ilyen légyotton, akkor kasztráltatja. A maga erkélyéről tudok csak átlépni hozzá. Kérem, tekintsen el a formaságoktól, egy pillanat, és itt sem vagyok.
— Nem tekintek el semmitől. Tőlem bármi után kajtathat az éjszaka kellős közepén. Az én erkélyem nem holmi átjáró-ház. Feltételezem, hogy már többször is igénybe vette, mivel elég otthonosan mozog. Maradjon ott, ahol van, ne próbáljon meg menekülni. Hívom a rendőrséget.
— Na de kérem, mondtam, hogy pusztán csak „átmenő forgalmat” bonyolítottam le.
— Ezt majd a rend őreinek magyarázza.
A rendőrség két autóval is kivonult a helyszínre. A nagy szirénázásra a környék lakói sorra tértek magukhoz. A behatoló ezalatt kint gubbasztott az erkélyen. Meg sem próbált menekülni, pedig lett volna rá még ideje és módja. Semmiféle ellenállást sem tanúsított, mikor rátették a karperecet, és bekísérték a szobába. A meghallgatás, a jegyzőkönyv felvétel, csak pár percig tartott. Miután végeztek a behatolóval, a sértettet kezdték kifaggatni.
— Tehát nem bántotta magát, nem próbálkozott erőszakoskodni. Előfordulhat, hogy pusztán csak „kukkolni” akarta magát.
— Nem hiszem. Teljesen sötét volt, nem láthatott semmit.
Esetleg el akart tulajdonítani valamit?
— Nem hiányzik semmim sem, és ezt maguk is megállapították.
— Ha nem tűnt el semmi, és magát sem érte támadás, akkor az eljárásnak semmi értelme. A többi nem a mi a dolgunk. Feljelentést tehet még magánlaksértésért, de ez nem ránk, hanem a bíróságra tartozik.
A karperecet levették a gyanúsítottról, és mondták neki, távozhat.
A nő nem értette teljesen a szituációt.
— Akkor most ezt úgy kell értelmeznem, hogy önök szabadon engedik a betörő urat?
— Igen, hölgyem. Megállapítást nyert, hogy sem önt, sem a vagyontárgyait nem érte károsodás. Éppen ezért nekünk itt semmi dolgunk.
Összeszedelőzködtek és sietve elhagyták a helyszint.
Másnap este, mikor hazatért, az ajtó előtt egy csokor rózsa, valamint levél várta. A tegnap hajnali behatoló ajándéka volt. A levélben ismételten elnézést kért a történtekért.
Fogta a csokrot és felment a kedves lakótárshoz.
— Tisztelt uram. Köszönöm az engesztelő ajándékát, de nem tartok rá igényt. Felejtse el a történteket, és gondoskodjon róla, hogy macskája többé ne kóborolhasson szabadon.
Választ sem várva távozott.
Két hét sem telt, a behatoló erkélyére kerítéshálót szereltek fel. Pár nap elteltével, megjelent a kóborló macska gazdája.
— Remélem, meg van velem elégedve. Láthatja, megtettem minden óvintézkedést, hogy az eset ne ismétlődhessen meg. Ám lenne egy kérdésem, és egy kérésem. Ne vegye tolakodásnak, de úgy látom ön is egyedülálló, akárcsak jómagam. Elvált ember vagyok, és évek óta, csupán ez az élőlény az egyetlen társam. Elhívhatnám egy vacsorára?
A nőt teljesen váratlanul érte ez a „roham”.
— Nézze! Nem tudom, hogy mit tud, mit nem tud rólam. Alig ismerhet, hisz nemrégen költöztem ide. Én most váltam, van egy fiam. Épphogy fellélegezhettem, hogy újra független vagyok. Mégis, hogy gondolja, hogy újra fogok próbálkozni? Túl korai lenne.
Maga sem tudta hogyan, és miért, egyszuszra elmondta élete egy részletét az ismeretlennek.
— Én nem így gondoltam, drága hölgy. A véletlen hozta így. De ne utasítson vissza. Legyünk barátok. Talán, ha kicsit jobban megismerjük egymást, a barátságunk később átalakulhat.
Így kezdődött. Egy laza barátságból, komoly kapcsolattá alakult az egész. Nyári estéken aztán sokszor szóba hozták az erkélyen ülve:
— És mondd, kérlek, ennyi idő után már bevallhatod, nem csak a macskád miatt léptél át az én erkélyemre akkor éjszaka…
Legutóbbi módosítás: 2012.08.14. @ 09:10 :: Avi Ben Giora.
