Tiszai P Imre : RAILJET – 13.

Nyomtatás

13.

Móni a Trevi-kutat a Római vakáció című filmből ismerte meg. Már nem emlékezett rá, hol és mikor látta a filmet, talán a tévében. Egyik legszebb filmként őrizte magában. Érdekes módon nem Gregory Peck volt az, aki mint fiatal kislányt vonzotta, hanem az Audrey Hepburn által, élete első női filmszerepeként játszott Anna hercegnő figurája élt benne. Azonosulni tudott a szabadságra vágyó nővel. Szerette volna, ha nem így ér véget a film, de ott valóban nem lehetett egy szirupos mázat ráhúzni a helyzetre. Kicsit fájt a szív, kicsit belesajdult a lélek, de az élet még 1953-ban azt diktálta, hogy a két ember külön-külön folytassa az életet — egy csodálatos emlékként megőrizve a történéseket.

      Még egy film ugrott be a kútról. Az Édes élet, amiben Anita Ekberg megfürdik a vizében. Szerette mindig az olasz filmeket. Fellini másik filmje volt a legkedvesebb neki, az Országúton Anthony Quinn-nel.

      Leültek a Trevi-kúttal szemben egy padra. A hideg miatt a vizet elzárták, de a huszonhat méter magas és több mint húsz méter széles, szobroktól súlyos építmény impozáns látványa így is gyönyörű volt.

      — Látod Móni ezeket a szobrokat Neptunus uralmában? Csodálatosak. Ne kérdezd kik alkották, a szobrászatban nem vagyok otthon annyira. Sokszor kijövök ide a térre, és csak nézem ezt a csodát. A turisták tolongását, ahogy dobálják be az érméket, mert a legenda szerint, aki a kútba dob egy érmét, az visszajön Rómába, az „örök városba”. Azt tudod, hogy mennyi pénz gyűlik itt össze évente? Napi három-négyezer euró is. Az évente körülbelül háromszázötven millió forint. Egy csapat naponta kiszedi a bedobált pénzeket, és a szegények megsegítésére fordítja a város. Szép ugye? Várj, adok egy ötven centest, dobd bele.

      — Köszönöm, Zsolt, de régóta hordok egy „Bélást” (két forintost) magammal erre a célra. Az is igaz, hogy pár hónapja el sem tudtam képzelni egy sétát a kút környékén. Nagyon szépen köszönöm, hogy lehetővé tetted ezt. Mindent köszönök.

      — Nem kell. Én tartozok köszönettel, hogy hajlandó voltál meglátogatni. Hiányoztál.

      — Nekem is hiányoztál, Zsolt. Annál inkább, mert valamiről el kell beszélgetnünk.

      — Gyere, üljünk be abba a kávéházba. Az ablakból látjuk a teret és a kutat. Melegben leszünk legalább.

      Móni arra gondolt, hogyha elmondja, amit el kell mondania, mindkettőjüknek melege lesz. Félt, de tudta, hogy ezen most túl kell esni.

      Az ablaknál találtak üres asztalt. Leültek. A csinos pincérlány azonnal megjelent mosolyogva. Zsolt olaszul kérdezett valamit, amiből Móni csak a cappucinó szót értette.

      — Zsolt, egy capuccinót kérek, sok tejszínhabbal, ha lehet.

      — Mindent lehet. A taljánok nagyon vendégszeretőek és imádják a turistákat, részben belőlük élnek.

      Rendelt. A lány perceken belül hozta a két cappucinót. Szótlanul kortyolgatták és nézték a téren sétáló embereket. Kinn néhány hópelyhet sodort a szél. Talán mégis fehér lesz az évvége. Zsolt a lányra nézett:

      — Hallgatlak. Miről kell elbeszélgetnünk?

      Móni mosolyogva nézett a fiúra:

      — Két szóban összefoglalhatom: terhes vagyok!

      Zsolt kiejtette kezéből a kiskanalat. Még a szája is tátva maradt egy picit. Látni lehetett, hogy igencsak meglepődött, de ő is mosolyogva nézett a lányra:

      — Se én, se te, nem gondoltunk a védekezésre. Így aztán talán várható is volt. Most kezelni kellene a helyzetet. Vegyelek feleségül?

      Móni is meglepődött a fiú felajánlásán:

      — Nem kérem ezt, Zsolti. Tudom, hogy a terveid nem teszik lehetővé a lehorgonyzásod. Nem szabad a festő-karriered feladni egy síró-rívó poronty kedvéért.

      — Ne beszélj így, Móni. Az én fiamról van szó…

      — Lány lesz — vágott közbe — kékszemű és szőke hajú.

      Zsolt nevetett:

      — Legyen lány és legyen szőke. Az én fekete hajam nem örökség. De beszéljük meg ezt komolyan. Ahogy régen mondták: tudom a kötelességem, és ha kéred, feleségül veszlek.

      Móni dühös lett és szomorú. Nem ilyen „üzleti” reagálást várt. Fájt, hogy a fiú nem lép mellé, nem szorítja magához és nem köszöni meg, hogy egy édes pici teremtést szül neki. Igaz persze, hogy nem ez a normális útja a gyermekvállalásnak. Hallgatott. Tanácstalan volt. Semmire nem akarta kényszeríteni a fiút, de valahol nem így képzelte ezt a beszélgetést. Nem várt önfeledt leánykérést és semmi esetre nem „üzleti tárgyalást”. 

      — Zsolt. Nem kell feleségül venned és semmi követelésem nem lesz veled szemben. Én akarom ezt a kislányt és ez az én felelősségem. Azért, hogy valakinek megadjam mindazt, amit én nem kaptam meg gyerekként. Szükségem van rá. Anya akarok lenni. A szüleid nagyon várják az unokát, de elmondtam nekik is, hogy az én gyerekem lesz. Szerethetik, de téged semmire ne kényszerítsenek. Legyél a világ legjobb festője és éld az életed, ahogy jónak látod. Szeretlek. Tudom, hogy te is szeretsz és szeretni fogod a gyerekünket is, de semmi olyat ne tégy, ami veszélyeztetné a karriered. Az idő majd mindent megold, vagy ha nem, akkor marad, mint eddig is életemben az egyetlen társam — önmagam.

      — Adj kis időt, Móni, hogy átgondoljak mindent. Ez most hirtelen jött. Nyugodj meg, anyagi gondod nem lesz.

      — Zsolt! Ezt nem akarom hallani. Normális keretek között persze adj meg, amit szükségesnek látsz a gyermekünknek, de semmi extra. Dolgozó nő vagyok. A kiadót stabilizáltam, a jövőm biztosított, úgy érzem.

      Hallgattak. Zsolt rátette Móni kezére a kezét. Lágyan simogatta. Szerette a lányt, de most minden összekavarodott. Tényleg nem látta a megoldást, de nem is kezdte el keresni. Egyelőre a lány szavai megnyugtatták. Tudta, hogy nem veszíti el, és ez most elég volt.

      Móni szólalt meg hosszú szünet után:

      — Induljunk. Ötkor már a gépen kell lennem, előtte még pakolok is.

      Zsolt felállt. Kezét nyújtotta. Felsegítette.

*

      Mónit a kapitány hangja riasztotta fel félálmából. Az angol szöveget már tökéletesen értette:

      — Kedves utasaink. Budapest-Liszt Ferenc repülőtéren landolunk tizenkét perc múlva. Kérem, hogy a biztonsági öveket csatolják be. A maradék ételeket és italokat az utaskísérők összeszedik. Csomagjaikat készítsék elő a kiszálláshoz. Köszönjük, hogy légitársaságunkat választották utazásukhoz. Reméljük, hogy legközelebb is így tesznek. Viszontlátásra!

*

      Áprilisban már egyre hosszabbak lettek a nappalok. Lassan melegedett az idő is. Már könnyű kabátokban jártak az utcán. Melegen sütött a nap és simogató szellők fújdogáltak.

      Móni sokszor kiült a kertben a filagória széltől védett padjára és élvezte a csendet, a madárdalt. Kezét pocijára tette, figyelte a kicsi rúgkapálását. Néha bizony felszisszent, mert fájt, de még a fájdalom is örömmel töltötte el. Az életet hordozta magában.

      Soma újra egyre többet járt be a kiadóba. Mónit megkérte, hogy ha egy mód van rá, akkor otthon dolgozzon. Féltette. Az orvosi vizsgálatok — bár konkrét problémát nem jeleztek — mégis valami olyat is tartalmazhattak, hogy a „fogadott” orvos hetente látni akarta a kismamát. Mónira nem volt jellemző a „kívánás”, de bizony sokszor kínozta hányinger és néha viszontlátta az ételt. Nem bánta ezt sem. Az orvosa szerint többet kellett volna híznia. Mindössze három kilót szedett magára. Nem megszokott gyarapodás ez. Mónit ez nem nyugtalanította. Az apróbb problémáktól eltekintve jól érezte magát.

      Judit közeledett.

      — Móni, gyere, keresnek!

      — Ki?

      — A rendőrség.

      — Micsoda? Engem? Ugyan miért?

      — Nem tudom. Ketten vannak.

      Móni sietni kezdett. A teraszon ült a két egyenruhás. Az egyik felállt, bemutatkozott, bár Móni nem értette a nevét.

      — Kérem, foglaljon helyet, asszonyom.

      — Nem asszony — vágott közbe Móni —, de mondja, hallgatom — és mégis leült.

      — Rossz hírt kell közölnöm önnel. Minden valószínűség szerint a szülei egy hajléktalanok által illegálisan a városszéli egyik erdőben épített kalyiba leégésénél életüket vesztették. Részt tudna venni egy azonosításon? A lakcímnyilvántartás alapján találtuk meg önt.

      — Igen. Megyek önökkel. Judit! Eljönnél velem? Ne haragudj, de azért teljesen nem bízok magamban, hogy miként reagálok majd.

      — Igen. Elkísérlek, Móni.

      Leszaladt a házához, átöltözött, és egy könnyű kabátot vett magára. A rendőr kinyitotta a hátsó ajtókat és Judittal beültek. Amíg az autó haladt az úton, visszagondolt a gyerekkorára. Tudta, hogy nem tévednek a rendőrök, és a szülei ott fekszenek holtan, de nem érzett fájdalmat. Lehet, majd Judit furcsállni is fogja, de nem rendítette meg a hír. Annyira eltávolodott már tőlük, és annyira rossz volt emlékezni a múltra, hogy teljesen nyugodt maradt. Neki most csak egy fontos. A babája. A kezét a pocakján nyugtatta, „aludt” a pici. Elmosolyodott. Valahol még örült is neki, hogy csak két nagyszülő lesz.

      A hullaház közönyös dolgozója minden teketória nélkül felhajtotta a két holttestről a fekete fóliát.

      Ahogy meglátta az arcokat megtántorodott. Judit átkarolta, magához ölelte.

      — Igen, ők azok — nem sírt. — Hol írhatom alá a nyilatkozatot — kérdezte a rendőröket.

      — Az irodában van a formanyomtatvány. Csak a neveket kell behelyettesíteni és ön aláírja. Három perc az egész. Kérem, jöjjön velem!

      Mikor kiszálltak a ház előtt Móni megszólalt:

      — Judit. Segítséget kell kérnem tőletek. Azt hiszem, mint egyetlen gyerekükként nekem kell eltemetnem őket. Van megtakarított pénzem, de valószínűleg nem lesz elég. Égetést akarok, és a hamvakat majd a közös területen szétszórják a vízsugárral. Nem akarom, hogy emlékük legyen és maradjon. Segítetek?

      — Persze Móni. Nyugodj meg. Segítünk.

      Hálásan ölelte meg Juditot. Némán elindult a házához. Judit aggódva nézte, de nem szólt. Tudta, hogy ezt a lánynak magának kell feldolgoznia.

      Leült az ágyra. Két lábát felhúzta, kezével a térdeit átfogta, állát ráhajtotta. Szemét lehunyta. Könnyek folytak az arcán.

      Nem a szüleit, a gyermekkorát siratta. Most vált igazán felnőtté.

*

      Három hét múlva került sor a temetésre. A kötelező szertartáson túl semmit nem kért. Feketébe sem öltözött, bár igyekezett sötét ruhákat felvenni, de például pulóvert csak egy kéket talált hirtelen. Költeni nem akart ezért, így is sokba került minden. Egyetlen kérése volt csak — és ezt el tudta intézni — cd-n odaadta a Nabucco-rabszolgakórus felvételét — az lett a szertartászene.

      Soma és Judit között állt lehajtott fejjel. Nem érzett fájdalmat csak valami ürességet.

      A vacsorát csendben fogyasztották el. Móni korán ágyba bújt. Elfáradt. Pihennie kell. Szüksége van az erejére. Annak a kis „gonosznak” is szüksége van rá, aki most is kegyetlenül rugdalja belülről.

      Mosolygott: Még egy hónap és ketten lesznek. A három szebb szám, de ketten is milyen jó lesz majd.

/folyt. köv./