Szilágyi Erzsébet : ébredés

Nyomtatás

Elolvasta: 33
Nyomtatás

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Nyomtatás

Elolvasta: 27
Nyomtatás

Dr. Schocher akart, ezért roppant megörült, amikor elolvasta az erről szóló apróhirdetést. Pár hónapja bizonyára fölényesen legyintett volna erre. Hanem azóta sok víz folyt le a Dunán, többek között lecsúszott a fess generális is. Valaha ott posztolt a város legszebb vendéglője előtt sujtásokkal díszített festői mundérjában. Amikor felbukkant, kivirult a lokál, Schocher úr előkelően szalutált, ajtót nyitott, taxit rendelt. Ez volt a dolga – többek között –, időnként megszervezett néhány partit, szex-, egészségügyi és egyéb tanácsokkal szolgált, amelyekkel úgy feltornázta magát, hogy a főnökét már észre sem vették tőle. Igaz, nem sokáig, és ezzel ismételten beigazolódott a tétel, miszerint főnök csak egy van, és az oszthatatlan, következésképpen az uborkafára sem kapaszkodhat kettő.  Így lett a generálisból munkanélküli, aztán filozófus, végül dr. Schocher, akit maga az élet avatott doktorrá. Egyelőre azonban nem sok hasznát látta, és a pályája inkább lefelé, mint felfelé ívelt, bár ünnepélyesen megesküdött, csak azért is kiugrik a névtelen senkik közül. Új nevet, címet szerez, és hozzá… milliókat – pödörte meg bizakodóan hosszú, tömött bajszát.

Szóval elolvasta az apróhirdetést, mely briliáns meggazdagodási tippet kínált potom háromszáz forintért. Hősünk elküldte a pénzt, és izgatottan várta a választ, hogy tollasodhat meg valaki potom háromszáz forintért. A tanács rövid, ellenben annál velősebb volt: Így.

Először csak úgy dúlt-fúlt haragjában, aztán tanult az ötletből, és feladott ő is egy hasonló hirdetést. Ha csak tíz ember veszi be ezt a maszlagot, az is háromezer forint, száznál harmincezer, négy-öt hét alatt pedig akár százezer forint is ütheti a markomat – álmodozott, spekulált, mint görög az üres boltban, és szinte alig hitt a szemének, amikor a bankóhegyek helyett csupán hat százast hozott a pénzes postás. Ebből tíz forintot adott a komának, a többi a hirdetési költséget fedezte, ami meg megmaradt, azon vehetett egy kenyeret. Sebaj, másodszor majd több esik le, fő a hit, szerencse, ami valamennyi seft alapja – vigasztalta magát, és csakugyan: másodszor is rácsengetett a… Postás? Nem, egy százkilós hústorony.
– Dr. Schocher?
– Személyesen.
– Én meg Baleck Dani vagyok – ragadta mellen a jól megtermett ügyfél, és addig rázta, amíg háromszáz forintból hatszázat adott vissza.
– Köszönje a jó szívemnek, hogy csak a pénzét, nem a lelkét ráztam ki magából. Legközelebb, gondolom óvatosabb lesz, és csak azzal köt üzletet, aki kettőig sem tud számolni.

A jelek szerint elég rázós a gazdagodás útja – vonta le a tanulságot bölcsen dr. Schocher –, és biztos, ami biztos, fúrt az ajtójára egy kémlelőnyílást, mert akármennyire is fontos a szerencse, résen is kell ám lenni ebben az erőszakos, csaló alakoktól hemzsegő magyar valóságban.

– Kezit csókolom! Károlyi Csipit keresem.
– Maga finánc?
– Nem én.
– Rendőr?
– Isten őrizz!
– Akkor viszontlátásra!
– Viszontlátásra, azért annyit megmondhat, hol találok ebben a bérházban egy jövendőmondót!
– Mert?
– Szeretnék jósoltatni magamnak. Főként a lottószámok érdekelnek, és engem úgy informáltak, hogy kiskegyed… No, mindegy, ajánlom magamat.
– Maga hisz az ilyesmiben?
– Jó kérdés! – vakarta meg a fülét dr. Schocher, ugyanis ő volt az. – Elvileg nem, de aki fuldokol, az a szalmaszálba is belekapaszkodik. Végül is ki tudja! Ha telepátia, hatodik érzék létezik, a lottószámokat is megérezheti egy arra specializálódott fenomén.
– Rosszul informálták, mert ebben a házban senki sem jósol pénzért, sőt, ingyen sem, miután a jósnő egész másutt lakik.
– Hol?
– Azt nem tudom. Egyébként ki informálta?
– Hát az Andrássy úr.
– Ja, az más! Miért nem mindjárt ezzel kezdte? Bocsásson meg, de annyi itt a szélhámos, ellenőr, hogy referenciák nélkül már kártyát sem merek vetni senkinek – mentegetődzött a jócskán kikozmetikázott, teltkarcsú fenomén. – Fáradjon be, uram! – lesett körül a folyósón, nem figyeli-e ki őket valaki. – Foglaljon helyet, te meg ne nyávogj! – szólt az ölében szorongatott szénfekete kandúrra, és magára terített egy állatövi jegyekkel hímzett palástot. – Ezer forint.
– Mennyi? Nem lesz ez egy kicsit sok, tisztelt asszonyom?
– Kisasszony. De ha magának sok…
– Bocs, helyesbítek. Mondjuk úgy, mi a biztosíték arra, hogy valóban kihúzzák a megjósolt számokat?
– Legyen nyugodt, kihúzzák.
– Örülök, hogy ilyen biztos magában, de ha véletlenül mégsem húzzák ki?
– Akkor jöjjön vissza, és én visszaadom a pénzét, galambom.
– Oké, tessék a pénz, és nézzen a jövőbe!
– Nem szeretné, hogy inkább a tenyeréből jósoljak? Vagy kávéból óhajtja? Megjövendölhetném, hány évig él, mire kell ügyelnie a jövő héten, ki haragszik, ki szerelmes magába… – gyűrte a pénzt varázsköpenyébe a vörös hajú hölgyemény.
– Kösz, majd máskor. Most a lottószámokra vagyok kíváncsi.
– Kérem, ahogy a tisztelt kliens parancsolja – nyomott meg egy gombot a kerek, éjfekete színű asztalkán, ahonnan csillogó kristálygömb emelkedett ki lassan, titokzatosan. – Szíveskedjék a gömbbe tekinteni! Mit lát benne?
– Semmit.
– És most? – húzta össze a függönyt a napfényes ablakokon.
– Valami számot, olyan négyesfélét.
– Tehát négy. Tovább!
– Húsz.
– Tovább!
– Más számot nem látok. Vagyis látok, de csak homályosan, nagyon homályosan, mert valami felhő, vagy micsoda, folyton eltakarja.
– Sajnálom – állt fel részvevő arccal a fenomén. – Ebben az esetben semmit sem mondhatok. Úgy tűnik, valamilyen felsőbb erő, hatalom, el akarja rejteni előlünk a jövendőt, amibe így most már én sem nézhetek. Reméljük, a jövő héten derültebb lesz az égboltunk. Addig is kellemes hétvégét! Köszönöm, hogy meglátogatott.
– Gratula! – csettintett dr. Schocher elismerően. – Ezt szépen kiókumlálta! Főként ez a varázsgömb hatásos rekvizit. Csupán egy dologra nem figyelt: én sem ma léptem le a falvédőről, kedves Károlyi kisasszony. De semmi zűr! Komolyan, még hálás is vagyok magának, mert adott egy ötletet. Visszakaphatnám a pénzemet?
– Nem. Amire kért, megtettem: belenéztem a jövőjébe. A többi mellékes. Mégis mit képzel, velem fizettetné meg, amit ott láttam?
– Nem, csak a lottószámok, hiszen pont emiatt… – lépett közelebb a jósnőhöz.
A nő sietve hajolt az asztalhoz, és megnyomott egy másik titkos gombot is, mire buldogarcú, muszklis ember robbant a szobába.
– Igen?
– Magyarázd meg a tisztelt kliensnek, milyen pluszszolgáltatást jár azoknak, akik nincsenek megelégedve Károlyi Csipivel.
– Köszönöm, nem szükséges. Én… én meg vagyok elégedve magukkal.
– Remek! – vigyorgott a jósnő testőre. – Aztán vigyázzon a szájára, nehogy egy szép napon meglátogassuk a lakásán.

Zsozsó utca 4:
– Good bye!

Csuszpájz tér 10:
– Guten Tag!

Nyenyere körút 40:
– Buon giorno!

Hahaha, sétány 5:
– Adóellenőrzés: Láthatnám az adóbevallását, tisztelt doktor, alias tanár úr?

Hahaha, hehehe, néha ilyen fordulatot is vethetnek a dolgok, uraim. Pedig milyen jól indult ez a nyelvtanításnak nevezett vállalkozás! Hol dr. Schocher járt a tanítványokhoz, hol a tanítványok őhozzá. És semmi főnök, adó, koránkelés, felelősség, miközben anyagilag is összeszedhette magát némileg. A diplomája, nyelvtudása ugyan hiányzott, de miért törődött volna ő ilyen aprósággal? Fő a megjelenés, a fellépés, ennek minden tanítvány beugrik. Ami pedig az oktatást illeti, az sem volt akadály, amennyiben a magántanár úr egy-két leckével mindig a tanítványok előtt járt. Mit is mondtak a latinok? Docendo discimus, azaz tanítva tanulunk. És ezzel mindnyájan jól jártak: dr. Schocher, a tanítványok meg az állam is, amelynek elsőrendű érdeke, hogy a polgárai minél több idegen nyelven értsenek, s csupán az APEH kontárságán múlott, hogy egy ügyfele bemondta az unalmast.

Azóta a tanár úr álmok nélkül szendereg. Mintha kifogyott volna minden ötletből. Hogy meddig, nem tudom, de csöppet sem lennék meglepve, ha a következő oktatásügyi minisztert dr. Schochernek neveznék.

Nyomtatás

Elolvasta: 15
Nyomtatás

Apró érdekesség: amikor elforgatsz egy Rubik kockát, akkor a 43.252.003.275.489.856.000 különböző kombináció egyikére helyezted. Hatalmas számnak látszik – mert az is – de még mindig megszámlálható.

Egy másik érdekesség: a Föld lakossága napról napra közeledik a 8.000.000.000 főhöz, talán el is fogja érni, mire befejezem ezt a történetet.

Most képzeld el azt, kedves idegen, hogy a teljes populációnak adunk egy Rubik kockát és mindenki elkezdi forgatni. A különböző variációk száma egy átlag embernek elképzelhetetlenül nagy lenne, de még mindig megszámlálható.

Most pedig képzeld el azt, hogy minden egyes alkalommal amikor elforgatsz egy Rubik kockát, egy másik világba kerülsz. Az elején még nincsenek olyan nagy különbségek. Mindenki emlékszik arra, hogy a bajnoki döntőn nagy verekedés tört ki, de abban már eltérnek a vélemények, hogy mégis ki adta az első pofont. A fogmosó poharad mindig a jobb oldalon volt, de most hirtelen a bal oldalon találod. Aztán később egyre erősebb és erősebb változások jönnek, míg a végén belenézel a tükörbe és megkérdezed magadtól „Mindig zöldek voltak a szemeim? Én kékre emlékszem.”

Sejtem, hogy kellőképpen összezavartalak, úgyhogy engedd meg, hogy mindent megmagyarázzak. Gondolom ismered a multiverzum teóriát – hiszen manapság filmek és sorozatok is szólnak róla – de ha mégsem, akkor elegendő annyit tudnod, hogy annyiszor válik ketté a világ, ahányszor döntést hozott valaki. A fenti bevezető ezeknek a lehetőségeknek a megszámlálhatatlan nagyságát volt hivatott bemutatni.

Elképzelhetetlenül sok világ létezik és nekem mindegyiket meg kell látogatnom, naponta váltogatva.

Minden reggel amikor felébredek, világot váltok. Emellett nincsenek álmaim és nagyon üresnek érzem az ébredéseimet. Fura ezt mondani, de az álmokról még annyit sem tudunk, mint a multiverzumról. Az én esetemben is csak feltételezik, hogy azért nem álmodom többet, mert nincsen másik énem a többi univerzumban, és álmaink alatt elvileg az ő életeikből látunk egy keveset. Bizony, belőlem csak egy van…pontosabban szólva csak egy maradt. Itt lenne érdemes kitérni a napi világugrásaim indokára.

Én ugyan biztosan nem, de egy verzióm valamelyik univerzumban a világ megmentője volt. Természetesen, ha az egyik énem a világ megmentője, akkor egy másik világban kell lennie a világ elpusztítójának is. Ez így önmagában rendben is van, viszont mindkettejüket megtalálta egy olyan verzióm, aki értett a világugrásokhoz, csak az egyik a világok pusztulását akarta, míg a másik a világok felvirágzását. Önmagában az, hogy a multiverzum ilyen változatos verziókkal is rendelkezik az én átlagos személyiségemből az mind nagyon szép és jó. Ezek a verziók a tudomány fejlettségének köszönhetően akár még találkozhatnak is egymással, ezt is teljes mértékben támogatom. Viszont az, hogy ezek az észlények fogják magukat és úgy egymásnak esnek, hogy az összes többi énem is része lesz a küzdelemnek, na azzal már vannak problémáim. Pontosítok, csak majdnem sikerült mindenkit bevonni, ugyanis valamilyen nyakatekert módon engem teljesen sikerült kihagyni ebből a világokon átnyúló Homérosz összes verzióját megszégyenítő eposzból, melyet a világok összes Shakespeare-je se tudna papírra vetni, még akkor se, ha együtt dolgoznának. Higgy nekem kedves idegen, mikor azt mondom, sokkal szívesebben mesélnék én is inkább arról a hatalmas csatáról, de sajna nem tudok. Az én meghívóm elkeveredett a postán, ami egyes nézőpontok szerint szomorú, személyes véleményem szerint viszont inkább szerencsés, ugyanis én élek, míg minden másik énem elpusztult. Ráadásul atomi szintű likvidációról beszélünk, melyet se tudomány, se mágia – mert persze, hogy van olyan világ ahol van mágia – se tud visszahozni.

Oké, rendben, igazán egyedivé váltam és egy multiverzumban sincs még egy belőlem. Ebből mégis hogyan jöhet az, hogy folyamatosan világot kell váltanom? A részleteket pontosan én sem tudom – talán akkor se tudnám átláthatóan átadni, ha mindennel tisztában lennék – de lényegében amíg folyamatos mozgásban vagyok, addig egyfajta villámhárítóként működök és akadályozom más ének találkozását a különböző multiverziókból. Mint az egyik baráti társaság, akikkel iszogatni járok el, szökő évente egyszer. Ha nem vagyok ott, folyamatosan balhékba keverednek, mert ilyenek és ráadásul még élvezik is. Azonban néha napján rájuk fér egy nyugis éjszaka is, na ekkor hívnak engem. Valamilyen oknál fogva, ha én vagyok velük, akkor sosem keverednek bajba. Talán ezért maradhattam ki a saját énjeim világokon átnyúló háborújából, mert ha ott vagyok, meg se történt volna. Igazán már ez is átment a gumicsont kategóriájába, hiába rágódom rajta, előrébb nem jutok.

Abban bíztam, hogyha már kimaradtam a hatalmas csatából, akkor legalább innentől kezdve, mint a Világmindenség Villámhárítója (nem vicc, tényleg ezt a titulust adták nekem) egy kis érdekességet vihetek be az életembe és szerencsére a kívánságom részben teljesült. Azért csak részben, mert – ahogy azt korábban is leírtam – nagyon nehéz különbséget tenni egyes világok között. Mázlimra erre gondoltak az új munkaadóim is, így amíg mások a reggelijük mellé a napi híreket olvassák, addig én egy rövid összefoglalót futok végig a szememmel, hogy az új világ amiben felébredtem, miben különbözik a sajátomtól. Van, amikor ezek kimerülnek egy sorban („Ebben a világban XY nem balkezes, hanem jobbkezes”), míg van olyan, ahol még a rövidített verzió is alig fér rá egy oldalra (pár példa: X ország helyett, Y ország létezik; a Z ország Köztársaság helyett Monarchia, míg a V országban fordítva; a magyar nyelv sosem esett át nyelvújításon; mindenki kollektíven egy nyelvet beszél és még sorolhatnám). Mondanom se kell, hogy egyes esetekben eléggé érdekes helyzetben vannak az ellátóim, akikről még nem is meséltem. Hívhatnám őket úgy, hogy a családom, de valamiért mindig is ódzkodtam ezt a kifejezést használni. Nekem egy családom van, akiket már nagyon régóta nem láttam a saját világomban és bízom benne, hogy hamarosan újra ott fogok felébredni, de eléggé kevés erre az esély. A kötelező reggeli, világmegismerés és zuhanyzás után megismerkedem azokkal, akik aznap foglalkozni fognak velem. Ez általában a jelenlegi párom és a szüleinek itteni verziói, akik két utcával lentebb laknak tőlünk, illetve az a három ember, akit életem végéig őszinte barátaimnak fogok nevezni (igaz, velük általában telefonon vagy interneten keresztül tudom csak felvenni a kapcsolatot, mert nem egy városban élünk). Az egyik pletykásabb világban megtudtam, hogy egy nappal az érkezésem előtt a következő ellátóimat részletesen tájékoztatják arról, hogy milyen vagyok és, hogy mire kell számítaniuk.

Panaszra sosincs okom. A párom mindig úgy kezel, mintha egy hosszadalmas utazásról tértem volna vissza – ami az ő szemében igaz is – így kellőképpen szeretve vagyok. Volt persze pár érdekes világ, ahol korábbi párkapcsolataim – mai szlenggel élve az exeim – töltötték be ezt a szerepet és bevallom, fura volt általam már lezárt párkapcsolatokat úgy megélni, mintha még mindig élnének, de ez van. Eddig háromszor volt igazán érdekes élményem ilyen téren. Az első alkalommal egy olyan világba kerültem, ahol a nemek teljesen meg voltak fordítva, így a párom férfi verziója várt engem. Elmentünk iszogatni egyet és az este végére csak sikerült belőle kiszednem, hogy egy kicsikét csalódott, amit őszintén szólva meg is értek. Pláne miután mutatott a női verziómról pár képet. A második esetben egy olyan világba kerültem, ahol az ottani énem a saját neméhez vonzódott. Itt már kicsikét nehezebb volt túljutni a kezdeti furcsaságokon, de összességében jól éreztem magam. A harmadik verzió az előző kettő összesítése volt. A párom ugyanolyan gyönyörű volt, mint eddig, de nem tetszett neki annyira, hogy én pasi vagyok. Szerencsére egy pár ital után azért vele is sikerült egy jónak mondható barátságot kialakítani.

Mindig is próbáltam unalmat űzni, különböző hobbikkal, de a mai nap kicsit más. Ma egy olyan világba kerültem, ahol nincs családom, de van hatalmas vagyonom és tényleges ellátóim komornyikok és szobalányok formájában. Mivel sosem vonzott engem annyira a fényűzés és nem hiszem, hogy a közeljövőben lesz ilyen alkalmam, ezért megkértem a rezidens Hyppolitom (nem hiszem, hogy rajong a becenevéért, de szerintem kap elég fizetést ahhoz, hogy ne panaszkodhasson), hogy mutassa meg a számítógépem helyét, biztosítsa számomra, hogy mindig legyen megfelelő ételem és italom. Ha ez megvan, a nap hátralevő részében azt tesz, amit szeretne. Én pedig fogtam magam és elkezdtem gépelni ezt a csöndes kis összefoglalót. Ha jobban belegondolok, szerintem egy klasszikus írógépet is kérhettem volna és percek alatt rendelkezésemre bocsájtják, de az a megoldás több sebből vérzett volna. Egy, sosem használtam írógépet. Kettő, ember vagyok, hibázom és nincsen elég időm ahhoz, hogy egy teljes lapot újragépeljek, mert elírtam valamit. Három, a modern technika kényelmesebb.

Nem tudom, hogy igazán mit akartam volna kihozni ebből az egész történetből, de örülök annak, hogy papírra vetettem. Az emberek többsége azt se tudja, hogy létezem, az a kevés pedig, aki tudja, vagy az ellátom, vagy legendának tart, vagy eléggé magasan van a világ vezetői között, hogy az érdekében álljon a lehető legkevesebbet kérdezni rólam. Ha jobban belegondolok, tényleg egy villámhárító szerepét töltöm be. Ritkán kerülök használatba és az esetek többségében csak élem eseménytelen életem, de ha egyszer összegyűlnek a viharfelhők és pont a te házadba csapnának, akkor nagyon örülhetsz annak, hogy befektettél és foglalkoztál egy ilyen aprósággal.

Nagy egoval rendelkezem, de még akkor sem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki ilyen életet él. Biztosan többen vannak, csak nem belőlem. Amíg én az egyik világban vagyok villámhárító, addig egy másik ember, valahol másutt akadályozza meg a világok összeomlását. Sőt, ha igazán elrugaszkodna a fantáziám talán még azt is el tudnám hinni, hogy igazából az énjeim közül csak a négy főkolompos pusztította el magát, de a többieknek folyamatos forgásban kell lenniük a különböző világfajták között, igaz, az nem magyarázná meg az álmaim hiányát.

Még mielőtt (álmatlan) álomra hajtanám a fejemet és holnap egy új világban ébrednék, elárulok egy titkot, amit csak nemrégiben tudtam meg és ami talán alá is támasztja ezen összeesküvés elméleteimet:

Az ellátóimat a világmindenség busásan kompenzálja azért, mert vigyáznak rám arra az egy napra. Bármikor amikor erre tereltem a témát, mindig kitértek a kérdéseim elől és tudom jól, hogy van az a pénz, amiért még én is csöndben tudok maradni – pedig az aztán igazán nagy szó.

Nyomtatás

Elolvasta: 68
Nyomtatás

Az idő nagyon régóta nem bír számomra jelentéssel. Ha megkérdeznéd tőlem, hogy mennyi ideje szunnyadok, akkor egy egyszerű vállrándítást kapnál válaszként. Ami a halandóknak – tehát nektek – egy örökkévalóságnak tűnik, az számunkra nem több egy homokszemnél, mely lepereg az idő végtelen homokórájában.

Hogy miért emelem ki ennyire az időt? Azért kedves idegen, mert tudnod kell, hogy amikor én legutoljára ébren voltam, akkor még egy hatalmas templom állt a tiszteletemre, ahova halandó fajtátok százai, ha nem ezrei zarándokoltak el, hogy ajándékokkal szerezzék meg áldásomat. Azokban az időkben igen sokat számított, hogy az Istenek közül ki áll melletted és mégis mennyivel „fizetted le” (csak hogy a mostani évezred kifejezéseit használjam). A többségünk ezeket az ajándékokat felajánlásnak, vagy egyszerűen csak ajánlásnak nevezte, mert pontosan azok is voltak. Egy mezei szóbeli szerződés halandó és halhatatlan között. Azt kívánom, hogy „A” dolog megtörténjen és ezért hajlandó vagyok „B” dolgot felajánlani. Innentől kezdve már csak az adott Istenen múlott, hogy melléd áll-e vagy sem. Van olyan köztünk, aki a legapróbb felajánlásra is azonnal ugrik, mert elképesztően érdekli őt a halandók világa és szeret benne annyit kotnyeleskedni, amennyit csak tud. Van olyan is, aki annyira nagyra tartja magát, hogy kizárólag a legnagyobb és legértékesebb ajándékokra hajlandó megmozdítani akár csak a kisujját is. Én a kettő közötti arany középutat tartom a legjobbnak, így azt is képviseltem. Ha a kívánságod az én erőmmel teljesíthető volt és az ellenkező oldalon nem állt egy erősebb Isten, akkor örömmel segítettem ki a fajtádat. Azonban, ha túl nagy volt a kérésed az ajándékodhoz mérten, vagy a sors szövőasszonyai döntöttek úgy, hogy kívánságod teljesülése nincs megírva, akkor feleslegesen nem kockáztattam végtelen létemet. Mire pislantottam egyet, addigra úgyis lett ezer meg egy másik kérésem.

Talán pont ezért volt az, hogy feledésbe merültem. A korábban említett hatalmas templomomat magába olvasztotta a természet – mármint ami megmaradt belőle, miután a hálátlan hívőim kifosztották – a szobraimat pedig mind lebontották, hogy erősebb társaimat örökítsék meg az utókornak az alapanyagból. Az egyetlen emlék, amit meghagytak rólam, nem volt több, egy apró, egyszerű kegyhelynél. Ahogy ismerem a fajtátokat, ezt is csak azért hagytátok meg, nehogy felbőszüljek és megmaradt kevés erőmmel komoly kárt okozzak bennetek. Az idő múlásával ezt az utolsó szent helyemet is megtámadta a természet, de szerencsére még van köztetek elég babonás szerzet, aki szökő évente egyszer karban tartotta.

Ajánlást persze még ők sem hagytak. Az okát ennek nem tudom. Talán nem volt rá – vagy rám – szükségük, vagy egyszerűen csak feledésbe merültek a régi szóbeli szerződéseink. Az sem kizárt, hogy erősebb társaim segítségnyújtásai is mind egyszerű legendákká zsugorodtak össze, amit a hitben gazdag fiatal csemetéiteknek olvastok fel éjszakánként. Ismereteim hiányának egyszerű indoka van, mivel egy felajánlást se kaptam oly sok évszázadon át, így maradék erőm megőrzése végett mély álomba szenderültem…egészen a mai napig.

„Vigyázz rám és a csoporttársaimra a mai kirándulásunkon!”

A végtelennek tűnő csendet, mely biztosította nyugodt szendergésem, egy csöppség éles hangja szakította félbe, az oltárom tálkájába pedig egy becsomagolt apró ajánlás koppant. Már épp aludtam volna vissza, látván a méltányláson aluli ajánlást, mikor meghallottam társa meglepettségét:

– Nem ez volt az egyetlen cukorka, amit a szüleid adtak neked az útra? Miért hagyod itt, ennél a névtelen Istennél? Apukám szerint amúgy se tesznek semmit. Mind csak babona.

– Neki lehet, hogy az, de én hiszem, hogy megvéd minket. Magányos is lehet szegény és biztosan éhes is.

Újdonsült főpapnőm ugyan nem hallhatta, de ezen a megjegyzésén hangosan felnevettem. Számunkra ismeretlen az éhezés érzése, de elegen kerestek már meg jobb étek és persze jobb élet reményében, hogy tudjam, milyen kínokkal jár a hiányuk.
Ám legyen, fiatal követőm, az ajánlásod elfogadtam, így itteni utatokra mind te, mind társaid megkapják oltalmazó tekintetem.

A felavatásáról mit sem sejtő főpapnő (bár a korához talán jobban illene a főpaplány megnevezés) észre se vette, ahogy az apró tejkaramella egy villanással eltűnik a kegyhely tálkájából, de valahol tudat alatt talán sejthette, hogy sikerrel járt, mert sokkal magabiztosabbak lettek léptei, miközben legjobb barátnőjével futva utolérték óvodai csoportjukat és tovább folytatták a kirándulásukat.

Ha lenne emberi testem, biztosan elgémberedett volna a nyakam ilyen hosszú alvás után. Arcomra azonban csak a keserű megértés mosolya ült ki, mikor gyorsan körbepillantottam a fejlett világotokban. Azt ugyan túlzás lenne kijelenteni, hogy túlszárnyaltatok minket, de az biztos, hogy ilyen közel még senki se került hozzánk. Fejlettségetek láttán pontosan értem miért merültünk feledésbe. Nyersen kifejezve: nincs ránk szükségetek. Egy fedél alatt az általatok alkotott gépek összeraknak egy olyan guruló tákolmányt – amit ti automobilnak neveztek – mely gyorsabb a természet összes lényénél. Egy másik helyen a levegő meghódításához készítetek repülőgépeket. Elmúltak már azok az idők, mikor egyszerűen csak hozzánk fordultatok szárnyakért. Mondjuk ennek az is lehet az oka, hogy kegyetlenebb társaim ugyan megadták nektek a kívánt szárnyaitokat, de egyben üregessé is tették csontjaitokat, hogy tudjatok repülni, az izomzatotokat viszont meghagyták, ami azonnal össze is nyomta elgyengült csontvázatokat. Bárcsak szebben tudnám kifejezni, de a többségünk bizonyos tulajdonságaiban nagyon is hasonlít rátok. Arrogánsak, aljasak, gonoszak és kíméletlenek. Főleg, ha nem vagytok velük eléggé pontosak. Mindezt pedig tetézi az is, hogy iszonyatosan unatkoznak, pontosabban szólva unatkozunk, mert ebbe a kategóriába még én is beletartozom.

Talán kijöttem a rutinból, mert a világotok fejlettségének felfedezése alatt alig figyeltem főpaplányom lépteire. Ezért is történhetett meg az, hogy hiába kiáltottam oda neki egy „vigyázz!”-t (amit a társai csak messzi mennydörgésnek hallottak) elég volt egy rossz lépés és már gurult is le a lejtőn az erdő legsűrűbb részébe. Pontosítok, csak gurult volna, ugyanis az általatok ismert milliszekundum töredéke alatt védő karjaimban suhant a föld felett. Pont annyival, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Lehet, hogy messze állok régi fénykoromtól, de egy ilyen apró oltalmazás még mostani gyengébb formámban is gyerekjáték. Más istenek hírnökei és főpapjai az egész életüket imádkozással töltötték, hogy akár csak egy szót is hallhassanak választott védelmezőjüktől, de úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben megérdemel egy pár szót ez a csöppség, már csak azért is, hogy megnyugodjon. Eléggé távol volt ahhoz a többiektől, hogy még a hangom elrejtésével se kellett foglalkoznom.
– Köszönöm a tejkaramellát. – suttogtam a fülébe.
Régóta nem láttam ennyi érzelmet egyszerre kiülni a fajtátok arcára. Meglepettség, boldogság, remény, csodálat, hála és mintha győzelemittasságot is láttam volna.
– …jól vagy? Ha hallasz, kérlek, válaszolj! – nagy zörgés mellett lehetett hallani, ahogy az egyik felnőtt kísérőjük közeledett, pontosabban szólva csúszott lefele a lejtőn.
– Igen! – harsogta vissza a kislány – Minden rendben! Semmi bajom! Megvédett, pont úgy, ahogyan kértem!
Még láttam, ahogy a felnőtt ajkai elkezdik formálni a „Mégis miről beszélsz?” kérdés első felét, de hangot kiadni már nem tudott, ugyanis teljesen szótlanná vált, mikor meglátta, hogy főpaplányom teljesen sértetlen, miközben az ő karján már ott díszeleg pár ágak okozta vágás, a hajában lévő levelekről meg inkább ne is beszéljünk. Rövid meglepettségét gyorsan leváltotta a védelmező ösztön, és magához is ölelte a lányt, meg is feledkezve minden másról.
– A hátamon gyorsan vissza kell, hogy vigyelek. – kezdett bele az óvó néni – A túravezető szerint itt akár farkasok is…
Mondatát a frissen említett állatok vicsorgása szakította félbe, ahogy lassan közeledtek égből pottyant áldozataik felé. Már épp készültem arra, hogy közbelépjek, de a főpaplányom megelőzött. Minden erejét felhasználva kitépte magát a felnőtt öleléséből, széttárt karokkal a fenevadak elé állt és teli torokból elkiáltotta magát:
– Vigyázz rám és Marcsi nénire! Kérlek!
Nézzenek oda! Semmi követelődzés, semmi akaratosság és még egy „kérlek”-et is odatett. Úgy tűnik jól választottam, mikor elfogadtam a felajánlását. Ha másra nem is, a kirándulásuk ideje alatt jó lesz unaloműzőnek…

Mikor egy fél órával később Marcsi nénit megkérdezték arról, hogy pontosan mi történt, felnőtt feje csak azt a logikus választ tudta adni, hogy egy hangos mennydörgés elijesztette a farkasokat. Az, hogy a mennydörgés előtt miért nem volt villám, arról már nem is beszélve, hogy ötven kilométeres körzetben egy darab esőfelhő sem volt, mondhatni egyáltalán nem érdekelte. Számára csak az volt a fontos, hogy a rá bízott gyermek épségben van és már visszafele sétálnak a szállás felé, később pedig indulhatnak haza.

Az új kedvenc halandóm persze büszkén mesélte társainak, hogy valójában mi történt. Ő hallotta a mennydörgésbe álcázott hangom, mellyel elűztem a vadállatokat. Ő pontosan tudta, hogy eleget tettem kérésének és mind ő, mind a társai a védelmem alatt állnak, még akkor is ha a többség egy szavát se hitte el. Magabiztossága csak tovább fokozódott, mikor meglátta, hogy a kegyhelyem tálkája teljesen üres, pedig nem telt el annyira sok idő a felajánlása óta, más pedig nem járt erre. Talán ezért is kérte meg Marcsi nénit, hogy készítsen a kegyhelyről egy fényképet, mert az nagyon is tetszik neki, legalábbis a felnőttnek ezt a kifogást adta.

Látom a szemében az eltökéltséget, ezért biztosan kijelenthetem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy a segítségemet kérte. Ha pedig úgy alakulnak a dolgok, ahogy sejtem, akkor hamarosan egy új kegyhellyel fogok gazdagodni, melyet egy nagyon elhivatott főpaplány fog kezelni.

Nyomtatás

Elolvasta: 32
Nyomtatás

Néha kacifántos kis kifogások lepnek el, keresnem sem kell őket. Csak úgy teremnek szerteszéjjel, mint bőséges esőzések után a bolondgombák.

Pedig nem is esik, de majd fog. Ha lemosom az autót, akkor nyilván fog. Saját évezredes megfigyelés. Tuti.

Egyébként rondán kicsi, szűk az autó at-casinos.com. Amikor beülök a vállam meghitten összecuppan a mellettem ülővel. Enyhén retkes kolbászszag terjeng a fojtogató hőségben. Ilyenkor elvágyódás van a Spitzbergákra.

Szűk a tér, és folyamatosan szűkül. Én, akár egy veszett eb szűkölök. Klausztrofóbikus életérzés. Lassú elmúlás húros hangszerekre és cselesztákra.

Amit utálok: nincs légkondi, se tetőcsomagtartó, se vonóhorog, se tetőablak se semmi, csak a bazi nagy görög lagzi, ami leteper és ráadásul három ajtós.

Ezer köbcentis benzines motornál, gyorsulást mérni, erről szót ejteni, vitatkozni, bármilyen megjegyzést tenni, gyakorlatilag teljesen felesleges.

Késében vagyunk. El fogunk késni!

Visít a hosszbordás szíj mintha fájna neki, talán már a feszítőtárcsa is oda. Szerviz várományos, de vagy időm nincs, vagy pénzem, vagy mindkettő egyszerre.

Aranyárban az üzemanyag, és meredeken menetel felfelé a kötelező biztosítás ára is. Hurrá!

Tényleg, idén még nem cseréltettem olajat és eszi. Mit eszi, zabálja a nyüves dög! Mármint az olajat.

Mocskos a szélvédő, piciny rovarok megsárgult roncsai díszítik, kinetikus grafikákká összekapaszkodva. Ha modern festmény lenne, találó címe az lehetne: Kérészéletűek parvenü orgiája sértődött ablaktörlő lapátok állapotterében.

Huszáros virtusból, csak azért sem vettem nyári szélvédőmosót. A sárgát. Egyébként meg minek is?

A múlt fülledt éjszaka, heveny bélhurutban szenvedő elszánt vérgalambok sorozták szét kecses hátsójukkal az autó elejét. Új design? Kamuflázs? Kinek mi. Idővel meg lehet szokni, aztán szépen lekopik, de a fényezésnek valószínűleg annyi!

A válság – úgy érzem begyűrűzött. Próbálok koncentrálni, de nehéz. Organikusan visszatér, burjánzik, elnyeléssel fenyegetve varázslatos apró világomat.

Beszűkülök, beszürkülök, befeszülök, ellenszegülök, majd hátra feszülök, kifordulok, és a végén befordulok. A lét elviselhetetlen közönye és szörnyűsége. A hidegfront, a melegfront a harmadik … front. Valami mindig van.

Kifogások és ellenfogások. Nyafogások. Lógok a szaron, vagyis a szeren és „nyakamon érzem seggem mily nehéz…” Vezess csak halálraítélt!

A konspiratív elmúlás asszociációi ébredeznek és. J. L. Kunstetter drámai szavai gellert kapva visszhangzanak kemény koponyámban: „Maximális azonosulás egészen a lényeg kontúrjainak elmosódásáig.”

Itt vannak mind… Lenyűgöző! Pro és kontra, némileg és dehogynem.

A kóbor végzet körülöttem besűrűsödni látszik. Vonzóan borzalmas, tényszerűen materiális, elvétve banális, néhol kissé szentimentális, de másnapra szokás szerint elmúlik.

Csak a bölcsesség számít, amire a nagybetűs élet tanít. Mert minden dolgok mértéke az ember! Vagy talán csak a mérték?

Nyomtatás

Elolvasta: 82
Nyomtatás

Valami hajt, ez szinte bizonyos. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi, csak folyton ez az idegesítő sürgetés, ez a francos késztetés. A végén még… ah, inkább hagyjuk. Pedig már reggel éreztem, de sietni kellett, pörgős hétfő elé néztünk, nem értem rá analizálgatni az érzéseimet.

Alagútból ki, alagútba be, hegyre föl, hegyről le. Zakatol az élet, kattognak a kerekek, csikorognak a fogak, nincs megállás, nincs kiszállás, soha egy percre. Csak menetelünk előre, konokul leszegett fejjel, mint langyos nyúlfingok a nyári éjszakában.

Le kéne már nyugodnom, tudom, de egyszerűen nem megy. Itt mélyen belül teker, forr, ördögien kavarog valami, valami, ami… Őrület! Az jut eszembe, talán egy Jäger segítene, vagy kettő… esetleg három…

Valami hajt. Most is érzem, és arra gondolok ebben a percben a világon még hányan érezhetik hasonlóan magukat… Mindegy, ez szar ügy. Nem vígasztal semmi, és muszáj dolgoznom mert…

Hirtelen bekövetkezik, amitől féltem. A főnököm jelenik meg az ajtókeretben, a szuper kék öltönyében, szívélyes mosollyal az arcán.

Megadóan kontrasztál céklaszín fejével. Már az öltöny. A szuper kék. Sok-sok apró részlet, amit folyton megfigyelek. Agyam – mint egy gigantikus számítógép –, folyton elemez.

A főnök a havi összesítésért jött. Érzem szökik a légnyomás, le fogok zuhanni! Szédülés, légszomj, vörös karikák táncolnak a szemem előtt.

– Nincs még kész! – rebegem, hangom elcsuklik.

Próbálok barátságosan nézni, de mosolyom nem őszinte. Látja, érti, tudja. Én is tudom, hogy tudja. Megígérem neki, hogy hamarosan elkészül, erre angolosan távozik.

Mély, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem. Gyerünk, most aztán pörgés! Tik-tak, tiki-tak, tuc-tuc-tuc-tuc. Dögös techno mix zakatol bennem, de közben állandóan teker, forr, kavarog, a francba, de idegesítő!

Próbálok a munkámra koncentrálni, elterelni a figyelmemet, és meglepő módon valamelyest sikerül is.

Amikor a faliórára pillantok, az két órával többet mutat, mint az előbb. Időutazásom csendben, eseménytelenül telt, konstatálom rezignáltam. Legalább a havi összesítéssel végre elkészültem.

A nyugtalanág elemi erővel tér vissza. Valami hajt ez kurvafix. De mi?

Most az érzés sokkal erősebb, szinte fáj. Fészkelődők a széken, sehogy sem jó, nem találom a helyem. Az óra halk másodpercmutatója, üstdobként kalapál szikkadt fejemben.

A végén megsejtem, mint Reinmann, hogy ebből valami szörnyűséges bajság lesz. Rám tör a pánik, elfutni, elszaladni, ki a világból. De nem történik semmi, nem megy, a testem gyenge, mázsás ólomsúlyok húznak.

Magamban mantrázok, miközben kövér verejtékcseppek indulnak felfedezőútra a hónom alól. Összeszorítom a fogam. Ki lehet bírni. Mindent ki lehet bírni. Ki fogom bírni! Ki fogom… ki… fogom… BASZKI, EZT NEM!

Felugrom, testem önálló életre kel, már nem én parancsolok.

Robotpilóta üzemmódban török át a sápadt neonfényű irodán, céltudatos öltönyös emberek kusza dzsungelén. Kezek és lábak, szoknyák és nyakkendők rebbennek szét előttem színes kavargásban. Frissen nyomtatott illatos papírlapok hullanak mély és halálos sóhajjal a földre. Valaki véletlenül a földre lök egy eltévedt kávéspoharat. Az üvegcserepek vidám csilingeléssel pattognak a kövön szerteszét.

– Bocsánat, bocsánat! – rebegem bágyadt, alázatos mosollyal száguldás közben.

Befordulok a folyosón. Ha jól emlékszem a második ajtó lesz balra. Remélem jól emlékszem. A kis fekete piktogram barátságosan biccent, megnyugtat.

Ahogy feltépem az ajtót, elmém elhomályosul. Ez már az önkívület, ez már a vég.

Berontok az egyik szabad fülkébe és magamra zárom az ajtót. Villámsebesen lerántom a nadrágom és már jön, jön, hosszasan, vastag sugárban, megállíthatatlanul akár a végzet Niagarája.

– Micsoda megkönnyebbülés! – suttogom, miközben arra gondolok, talán a reggeli kávémban volt romlott a tej.

Nyomtatás

Elolvasta: 74
Nyomtatás

– Felmenőim mind gazdálkodó emberek voltak – kezdte Gyárfás a történetét. – Apám, Szombatfalvy Kázmér például gazdatiszt volt báró kunfalvi Kun Aladár birtokán. Ez úgy esett, hogy apámat kitaníttatták gazdálkodásból, azaz elvégezte a berlini Humboldt Egyetemet. Jól is tette, mert mire a vizsgáit mind letette, elúszott a család vagyona. Apja Bécsben elkártyázta, elmulatta mind, amije volt. A bank bekebelezte az egész ezer holdat. Csak a városi házuk maradt meg, meg a nagy keserűség. Jól jött a berlini diploma, s kapott is hamarosan ajánlatot, amit elfogadott. Kénytelen volt, hiszen mostantól rá hárult a család eltartása.

A városi ház jó helyen volt, a központtól nem messze, de még nem a külvárosban, szép utcafronttal és hátul nagy kerttel . Édesanyám talpraesett asszony lévén, nem sopánkodott, hanem felásatta a kertet és bevetette a konyhában szükséges zöldségekkel. Egy jókora részt leválasztott, ahol majorságot tartott. Nem kellett a piacra szorulni.

Nagyapám, nemes Szombatfalvy Vidor otthon üldögélt a szobájában, csak szívta a csibukját és szidta a bankot, amelyik elperelte a vagyonát. „Mind csaló, gazember!” – mondogatta és újabb pohár bort töltött magának. Bor még akadt a háznál, mert valami csoda folytán a pincében nem kajtattak, mikor árvereztek. Megmaradt az a két hordó bor, meg egy korsó törkölypálinka, de azt anyuka lefoglalta orvosságnak és eldugta az éléskamrában a káposztás hordó mögé. Nagyapám neve – Vidor –bécsi éveire talált inkább, mert miután haza jött a császárvárosból, már jobbára „komor” volt.

Apám, Szombatfalvy Kázmér pedig lótott-futott egész nap a báró birtokán, veszekedett a bérlőkkel, szidta a napszámosokat, beszedte a járandóságokat, vezette a főkönyvet, elszámolt és felszámolt. A báró hagyta, tegyen, amit jónak lát, nem kifogásolt semmit, de nem is dicsért. Apámat ritkán láttam, nyáron ő volt kint a birtokon, télen én voltam a kollégiumban.

Igen, kollégista voltam, a Szent László Kollégiumban, amit csak Szentlacinak hívtunk. Szerettem a kollégiumi életet, jól feltaláltam magam, a kicsiknek parancsoltam, a nagyoknak szolgáltam, így senki nem bántott. A menzán mindent elfogyasztottam, amit elém tettek, a leveshez sok kenyeret ettem és kétszer is mertem a tálból. Ezért aztán a szűkösen mért második fogás ellenére, mindig jól laktam. Megerősödtem ezek alatt az évek alatt és bekerültem a tornacsapatba. Amikor a gúlát csináltuk, én tartottam a vállamon Misit, aki kézállásban vitézkedett. Keményen, biztosan álltam a gyakorlat alatt, s Misi is remekül csinálta a kézállást. Megtapsolták! Őt illette a taps, de tudta jól, hogy nélkülem nem ment volna ilyen szépen ez a tornaelem.

Nagy barátságba kerültünk Misivel. Együtt hitványkodtunk a tanáraink bosszúságára és társaink örömére. Esténként gyakran kiszöktünk a kollégiumból és a tornaórákon megszokott lendülettel átmásztunk a kőkerítésen. Odaálltam, szamárlétrát tartottam és Misi fellendült, majd lenyúlt és felhúzott engem is. Erő és lendület! Ment ez nekünk, mint a karikacsapás. S ha már kint voltunk, bebarangoltuk a sikátorokat, a folyópartot, belestünk a leány bentlakásos kollégium udvarára, de a távolabb levő épületbe nem sikerült belátni.
„Másszunk be!” – mondta Misi.
„Másszunk!” – lelkesedtem.
Már megvolt a technikánk, Misi pillanat alatt fenn is termett a fal tetején, de már ugrott is vissza mellém. Az udvar felől pedig éktelen kutyaugatás hangzott fel.
„Két hatalmas véreb acsarkodik ott!” – rémüldözött a barátom.
„Gyerünk, fussunk!”
Szedtük a lábunkat, s hamarosan már a kollégiumunk falánál álltunk meg kilihegni ijedtségünket.
Egy pár napig meghúztuk magunkat, de aztán jött a karácsonyi szünet és mehettünk haza az ünnepekre. Abban az évben váratlanul soron kívüli vakációt is kaptunk a tél közepén, a Károly napja utáni héten. Úgy mondták, szénszünet, mert az iskolában elfogyott a tüzelő – a szén és a tűzifa. Az osztályokat, a kollégiumot bezárták, mehetett mindenki haza. Mi gyermekek persze örvendtünk, de a felnőttek szomorú képpel csóválták a fejüket. Két hétig tartottak a váratlan téli örömök: szánkózás, csúszkálás, hócsaták. Eltelt ez is és folytattuk az iskolát. Nem minden társunk tért vissza, voltak, akik lemaradtak, mert a szüleik nem tudták fizetni a díjakat.

Anyuka a kertben, s a tyúkudvaron szorgoskodott és komoly pénzekkel segítette a család mindennapjait. Különösen a liba tartás sikerült. Apuka a bárótól részben terményben, gabonában kapta a bérét, s ezért lehetett tyúkot, libát tartani. Még egy kecskét is. A libát eladásra hízlalta édesanyám. A májat – mindig nagy májuk volta az anyuka hizlalt libáinak –, és a szépen feldarabol húsokat kivitte a piacra. Saját asztalt bérelt nagy ernyővel. Mást is árult, ami a háztájiból kikerült és nem használta fel a család. Alig pakolt ki, már jelentkeztek a vevők – szinte várták.

Egyik nap – ez a nagy nyári vakáció alatt történt – a gyufagyár igazgatója, Goldstein úr üzent, hogy családi esemény lesz náluk és kér három libát úgy előkészítve, ahogy a piacra szokta vinni. Az igazgató úr régi vásárlója volt anyukának. Rozi, a szakácsnő lánya többször vásárolt már tőle, nemcsak húst, de más terményeket is, ami a kertből kikerült.

Anyuka az éjszaka közepén kelt fel, hogy reggelre végezzen a három lúddal. Én is kiszöktem az ágyból, amint meghallottam édesanyám motoszkálását. De jól is tettem, mert tudtam segíteni tollat tépni. Na, az egy komoly munka! Először a pihéket kell tépni. Ez úgy történik, hogy anyuka ráterít egy vizes ruhát a madárra, oda, ahol pihetoll borítja és akkor forró vasalóval ruhán át meggőzölteti. Jó forró kell legyen a vasaló és akkor könnyen kijön a pihetoll, amit egy szakajtóba[1] gyűjtünk. Ha a pihével végeztünk, következnek a nagyobb tollak. Ezeket forrázás után lehet eltávolítani. A tollas részeket lobogó vízbe mártjuk, s úgy melegen kihúzogatjuk egyenként a tollakat. Ha ezzel végeztünk jön a legunalmasabb munka, ki kell húzogatni a tokokat. Egy se maradjon! Ha egyet is meglát a szakácsnő, olyan méregbe gurul, hogy még az ég is beleremeg. Nem szabad megkockáztatni!

Reggelre végeztünk minden munkával. Jöhetett érte Rozi, a szakácsnő a lánya.

Anyuka szépen becsomagolta a három májat és a feldarabolt libahúst: combját, szárnya tövét, mellehúsát. A szárnya vége, száraz lába, feje, nyaka, koldusernyője[2], zúzája nekünk maradt. Máskor egy finom húsleves készült az aprólékból, meg ludaskása, de most úgy határozott anyuka, hogy lesüti és zsírban elteszi nehezebb napokra. A kisütött hájból lett annyi zsír, hogy a bödönben ellepje az aprólékot.

A jól végzett munka után úgy gondoltam megérdemlek egy horgászkirándulást a barátommal. Másnap reggel jókor keltem, vettem a horgász felszerelésemet, szétnézve a kamarába valami elemózsia iránt, megláttam a zsírosbödönt a tegnap lesütött húsokkal és a polcon egy serpenyőben három pirosra pirított libanyakat. Hamar leszeltem két nagy karéj kenyeret és a nyakakat a kenyér közzé téve, bepakoltam a táskámba, magamhoz vettem még egy kulacs friss vizet és indultam. A kapu előtt már várt Misi barátom a biciklijére támaszkodva.
„Bicajjal megyünk?” – csodálkoztam.
„Ülj csak fel a vázra és indulás!” – rendelkezett. – „A hídig én tekerek, utána cserélünk. Rendben?”
„De hova megyünk?”
„A hetedik gáthoz!”
Az egy nagyon jó horgászó hely. A gát alatti csendes vizet szeretik a halak, akadnak ott, a mélyben kapitális harcsák is, az öreg horgászok szerint. Nekem egész nap nem volt szerencsém, Misi fogott néhány snecit[3], meg egy fejes domolykót. Már készültünk pakolászni, tekertem vissza a zsinórt. Messzire dobtam be a csalit, otthonról hozott libabelet. Még akkor tettem félre egy dobozba, mikor segítettem édesanyámnak a ludakat pucolni. Hármas horog és drótelőke várta a kapást. Mondom, tekertem lassan fel a zsinórt, s egyszerre egy hatalmasat rántott valami.
„Kapásom van!” – kiáltottam. – „Valami nagy lehet, nagyon küzd.”
Próbáltam tartani, de alig bírtam. Nagy köröket írt le, s egyszerre kibukkant a feje.
„Csukaaaa!” – üvöltötte Misi.
Azután, hogy a feje a felszínre jött, pipázott, ahogy mondani szoktuk, lankadt kicsit az ereje, mind kisebb köröket futott és többször is sikerült megpipáztatni. Félórát küzdöttünk, végül feladta, elfeküdt a vízen, hagyta, hogy a partra húzzam. Akkor kezdet táncolni, mikor meg akartam fogni, hogy vegyem ki a horgot az éles fogai közül. Misi segített, csak úgy sikerült kioperálni a horgot.
„Szép példány!” – gyönyörködött Misi a halban. – „Megvan fél kiló!”
Büszkeségtől dagadó kebellel léptem be a házba, de nem fogadtak hozsannával. Nem tetszett hangulat, megkérdeztem hát, hogy mi a baj?
„Az este ide tettem a kamarába három töltött libanyakat. Tudsz róla valamit?” – tette fel édesanyám a nagy kérdést.„Én vettem el.” – vallottam be töredelmesen.
„És most hol van?”
„Megettem…”
„Mind a hármat?”
„Igen.”
Anyuka arca inkább döbbenetet mutatott, mint haragot.
„Legalább jó volt?” – és már mosoly vibrált a szája sarkában.
„Nagyon finom volt!” – válaszoltam megkönnyebbülve.
„Egészségedre!”

Ez volt Gyárfás története a libanyakról, és ha valakit érdekelne a töltött libanyak receptje, annak ezt ajánlom: https://www.nosalty.hu/recept/toltott-libanyak.

[1] szakajtó – fületlen, fonott kosár, melyet gyékényből fontak

[2] koldusernyő – a baromfi hátgerince a bordákkal

[3] sneci – szélhajtó küsz (Alburnus alburnus)

Nyomtatás

Elolvasta: 57
NyomtatásNagytiszteletű Sipos Károly házi kertje lenyúlt a Berek kert alá, pontosabban az azt egykor körbe ölelő láprét pereméig, ami emberemlékezet óta szikes pusztaságként övezte magát a szigetként kiemelkedő veteményes, gyümölcsös kertet.
Itt játszottunk, meséltünk meg sem történt eseteket: ki tud nagyobbat hazudni.
Máskor száraz göröngyöket góráltunk, ki tud messzebbre hajítani. Ha jól emlékszem ebbe egyszer Irénke is betársult, aki nem volt osztálytársunk, viszont fiúsítva lett.
Ha ebbe is beleuntunk, akkor cukorspárga végére mintegy tíz mm átmérőjű szurokgalacsint gyúrtunk, és a libalegelő gyér növényzete között gyakori lyukak valamelyikébe addig-addig eresztgettük lefelé a „csalit”, amíg a luk legalján csücsülő, egyre dühödtebb cselőpók bele nem vágta mindkét csáprágóját a szurokba. Ilyenkor kirántottuk őkelmét, és versenyeztünk, kié a legnagyobb. Aki nőstényt „fogott”, bízvást reménykedhetett a dobogós helyezésben.
Ezt sem lehetett a végtelenségig csinálni, és a pókok visszaengedése után, labdázni kezdtünk. Sportszerünk csekély átmérőjű gumilabda volt, minden minta nélkül, még békebeli, igen rugalmas anyagból. Máskor magunk készítette rongylabda.
Általában egy kapura játszottunk, aminek a széleit nem a lerakott gúnyánk képezte, hanem szikes földdarabok. Ugyanis általában egyetlen klott gatya képezte felső ruházatunkat. Igaz, némelyikőnkön vékony trikó, esetleg ingféle is előfordult.
Sokat veszekedtünk, vitatkoztunk gór (gól) volt-e a lövés, vagy „kipattant” a kapufáról, esetleg elment annak külső oldala mellett.
Lássuk, kikből állt a „válogatott” csapat: Endre, Feri, Gyuri, Imi, Jóska, Sanyi és még vagy hárman, akiknek a nevére nem emlékszem, mert nem egy osztályba jártak velünk. Ez utóbbiak a „meccs” után el is szeleltek.
A játéknak – dél körül – az vetett véget, hogy a laszti berepült, egy ki tud magasabbat rúgni akcióban, a nagytiszteletű lelkész úr kertjébe.
Sorsot vetettünk, ki menjen be a labdáért, és ha már bemegy, ugyan dézsmálja már meg a Károly bácsi csemegeszőlő lugasát, egy kóstoló erejéig, hiszen a színes fürtök olyan csábítóan mosolyogtak ránk.
Szegény Imin, vesztére, lévén tejfehér bőrű, rövid ujjú ing volt. Ezért az „ingesek” közül rá esett a választás. Iminek semmi ellenvetése nem volt. Ellenkezőleg. Szívesen, hősi feladatként vállalta a kalandot. Fel sem ötlött bennünk, amit teszünk, bizony, lopás.
Feri meg én felhúztuk a drótkerítés alját addig, hogy Imi beférjen alatta. Az első feladat a labda megkeresése volt. A szert Imi hamarost ki is dobta, gazdája nem kis örömére.
A lugasról lekapkodott nagy sietve vagy három, négy szép fürt szőlőt, és berakta azokat a gelebébe.
Mi ott várakoztunk, kiengedjük a „meghízott” hasú Imit a kerítésdrót alatt. A kerítés ugyan roggyant volt, de nem annyira, hogy Imi kiférjen a szőlővel együtt a drót alatt, mert igyekezetünk ellenére sem tudtuk azt eléggé megemelni.
A fürtökből bizony szőlőlé lett, mert Imi hasmánt kúszott ki a kertből. Mindannyian féltünk, meglát bennünket a nagytiszteletű úr.
Az ott maradottak jól kinevettük pajtásunkat, aki viszont nem volt virágos kedvében, ugyanis a bokájáig csorgott a szőlőlé. De végül, a sokk múltával, ő is jókorát kacagott.
Akadt köztünk valaki, aki úgy vélte, ez az Isten büntetése. El is szégyelltük magunkat, amit aztán gyorsan elfelejtettünk.
Nekem most jutott eszembe, és nem vagyok kimondottan büszke az esetre.

Nyomtatás

Elolvasta: 83
Nyomtatás

– Jó napot kívánok! Ez itt a Szupi-vill?

– Jó napot. Igen, ott van kiírva arra a nagy táblára hatalmas piros betűkkel… Nem látja? Kiböki a szemét. Egyébként segíthetek valamiben?

– Szuper! Én a Király Béla vagyok és az állásinterjúra jöttem.

– Az állásinterjúra?

– Igen kérem, kilenc órára beszéltük meg, csak kicsit késtem… én lennék a könnyű fizikai munkatárs…

– Aha értem, de ezt az állást megváltozott munkaképességűeknek hirdettük, ön nem tűnik annak. Vagy igen?

– Nem-e?! Úgy megöregedtem, mint az állat, mi ez, ha nem megváltozott munkaképesség…

– Az igaz. Jöjjön csak be, és foglaljon helyet. Kér egy kávét?

– Csak ha cigit is ad. He-he.

– Vicces… Beszéljen magáról… Mihez ért? Miben jó?

– Nana! Ez már diszkrimináció határát súrolgató kérdés. Miben vagyok jó? Hát micsoda kérdés ez? Mint mindenki! Mindenben is!

– Rendben, mondja el mi motiválja, mit szeretne elérni az életben.

– Most viccel? Zsíros fizu, kevés munka, sok szabadidő… hagyjanak békén…

– Nos igen, ettől féltem…

– Tessék? Hangosabban beszéljen mert a bal fülemre kicsit süket vagyok…

– Frankó még süket is…Nyelveket beszél?

– Cigánul elég rendesen tudok káromkodni. Mutassam? Dik má köcsög… Csálesz murugecu szop te le káresz…

– Jó. Angollal, hogy áll?

Csak pár szót ismerek, Metro, Goldwyn, Mayer – meg ilyenek… De mutogatni azt jól tudok.

– Értem. Néha jól jöhet…

– Ja, ja.

– Nézem az önéletrajzát, kicsit nehezen boldogulok mert bár rövid, de hemzseg a helyesírási hibáktól. Itt az áll, hogy a nyolc általánost sem fejezte be…

– Bocs, de megvolt a nyolc, mert az ötödiket és a hatodikat kétszer jártam. Ember, nem akasszon már ki, mert felmegy bennem a pumpa.

– Nézzük a szociális képességeket, ezek sem az erősségei, látom nem az a türelmes fajta.

– Alapban az lennék, csak ha cseszegetnek azt rosszul viselem…

– Értem…

– Na kérdezzen még, haladjunk, mert nem érek rá egész nap itt ücsörögni!

– Előző munkahelyeiről tudna néhány szót mondani?

– Voltak, hogy a fene essen beléjük. Egyik se jött be igazán, túl jó voltam mindenhova.

– Khm… Hát, azt hiszem meg is vagyunk, köszönöm, hogy eljött.

– Persze ez a minyimum.

– Mindenképpen tájékoztatjuk majd az állásinterjú eredményről, de ha nem írunk, akkor ne válaszoljon.

– Rendben, csőváz!

– Bocsánat! Lehetne még egy utolsó kérdésem, csak úgy kíváncsiságból? Hol találta ez az álláshirdetést?

– Sehol, a Beleznay sógora vagyok, ő mondta, hogy…

– Mármint a mi Beleznaynk? Vagyis a fönök?

– Persze! Miért, mit hitt?

– Ó, kedves barátom, hát miért nem ezzel kezdte. Fel van véve, holnap már kezdhet is!

Nyomtatás

Elolvasta: 36
Nyomtatás

Mira fáradtan nyitotta ki a második emeleti apró kis lakás ajtaját. Késő éjjelig vigyázott a gyerekekre egy emelettel lejjebb, és a szülők csak éjjel kettő körül értek haza a színházi előadás után.
Szőrkosztümbe bújt kis barátja, Fülike már várta őt.  Szemrehányó nyávogással tájékoztatta arról, hogy ez a 15 négyzetméter, amibe bezárva élni kényszerül, bizony kevés testmozgást biztosít számára, még úgyis, hogy a falakra szerelt könyvespolcokat is belakta, ezzel is tágítva mozgásterét. Mira együttérzett Fülikével, gyakorta kiengedte a lépcsőházba rendetlenkedni, egészen addig a napig, amíg bolhákat nem talált a cicus sűrű, fehér bundájában. Jött a kutatás a párizsi állatgyógyszertárakban megfelelő bolhairtó szer után, aztán pedig a varázslatos mutatvány, hogyan lehet egy macskát egyedül egy törülközőbe becsavarni és megküzdeni a tűpárnákkal felszerelt lábacskákkal, hogy a megfelelő helyekre csepegtessük a bolhagyilkos vegyszert. A bolhairtás után Fülikére szobafogság várt, ami nem igazán tetszett a cicának.
Több, mint tízéves barátságuk alatt először érezte azt Mira, hogy nem tud elég időt és szabadságot adni kis pajtásának.
Mikor lent őrizte a gyerekek álmát vagy olvasott a nagy nappaliban munkaidejének végére várva, gondolatai gyakran máshol tekeregtek. A régi, szép napokra gondolt, mikor a balatoni nyaraló kertjében szaladgált Fülike, majd követte Mirát a nádast szétválasztó keskeny ösvényen, egészen a parti mólóig. Amíg Mira a vöröslő naplemente felé úszott, azalatt a cicus a parti nádasban vadászgatott, aztán a törülköző mellett üldögélve várta, hogy gazdája visszaérjen a mólóhoz.
Mira egyik nap elszaladt a boltba, az ablakot szokás szerint nyitva hagyta. Hazaérve a macseknak hűlt helye volt. Miután a lány minden lehetséges rejtekhelyet átvizsgált az ágy alatt, a mosógépben, a miniatűr zuhanyfülkében, figyelme a kitárt ablak felé fordult. Kinézett az udvarra, az ablakpárkánya alatt egy emelettel húzódó esőtetőre, és máris látta a lehetséges kivezető útvonalat a lakás börtönéből. Ahogy szemügyre vette a hátsó lakásokat, egyszer csak észrevett egy nyitott ablakot az első emeleten. Néhányszor látta itt a kínai tulajdonost esti vacsorájához készülődni. Most viszont egy fehér bundás bandita garázdálkodott a lakásban, éppen az egyik szekrényen, egy hatalmas váza mellett üldögélt, majd egy nagy ugrás után óvatos mozdulatokkal átsétált az íróasztalon. Nagyon tetszett neki a rendetlenség, elfeküdt a szanaszét heverő borítékokon.
– Fülike, mit csinálsz te ott? – kiáltott ki Mira az ablakon.
A cica nyávogott egyet válaszul.
– Hát nem látod? Vendégségbe jöttem!
– Jössz haza azonnal!
A macsek barátságosan lendített egyet farkincájával, orrával lelökött néhány papírlapot az asztalról. Pár perc múlva továbbindult felfedezni a lakás többi szegletét.
Közben Mira agyában pörögtek a gondolatok.
„Mi lesz, ha hazaér a tulajdonos és bezárja az ablakot? Mi lesz, ha Fülike összetör valamit, vagy bemászik valahová és csapdába esik? Mi lesz, ha esetleg vacsorát készítenek belőle? Csöngessek végig minden első emeleti lakost, akinek erre nézhet az ablaka, hogy bonjour, a macskám benézett Önhöz látogatóba, szeretném hazavinni?”
Egy óra telt el így teljes izgalomban, Mira időnként kikiabált, a cica pedig mindig válaszolt. Mintha tudta volna, mikor kell visszaindulni, vagy szimplán megunta az ismeretlen lakás titkait, kimászott a párkányra, átugrott a tetőre és onnan fel az ablakba. Felbukkanása nagy megkönnyebbülést jelentett Mirának.
Pár sértődött miau után – mert igencsak jól érezte magát a másik lakásban – Fülike felvonult az egyik könyvespolc tetejére és ott békés mosakodásba kezdett. Mira kinézett az ablakon, látta, hogy kínai szomszédja már hazaért, az ablak bezárult.  A lány is becsukta az ablakot és kis barátjához szólt:
– Oké, az akciód sikeres volt! Elmegyek, veszek neked bolhanyakörvet, hogy kijárhass a lépcsőházba.
– Fülike visszanézett rá,  smaragdzöld szemével kacsintott egyet és elégedetten tovább mosakodott.