Pápay Aranka : Ómama öröke

Nyomtatás

Amikor a boldogságot kell megosztani ők pazarló kézzel szórják, ha beköszönt a nélkülözés  eltakarják a bajt, állnak hívón-óvón kitárt karokkal, időszántotta arccal, mint Ómama…

Hasonlóan az öreg tölgyhöz, melyet megtépázhatnak a viharok, perzselhet nap, ő mindig ugyanúgy, mindennel dacolva áll, ágai, mint az ölelő karok.

Súlyos lombjával védőn tárja ágkarjait a kis magoncok fölé, felfogja azt, ami árthat, hogy mire hozzájuk leér, megszelídülve váljon puha hótakaróvá, éltető esővé, szelíden simogató sugárrá. Ott áll évszázadokon át, akárcsak a családom asszonyai, akik örökítik tovább-tovább az erőt nemzedékeken át. Szeretnek, szülnek, nevetnek, sírnak, altatót dúdolnak, de ha kell, parancsolnak, és néha gyűlölnek is.

Keresztelnek és temetnek.

*

Pápay ómama megérte a száz évet.  

Amikor ő született, a hajdani Hont vármegye az ország szerves része volt északon. Ott a Balogi járásban, Csábon látta meg a napvilágot Vitek (Viczek) János jáger leányaként, aztán később Keszihóc községbe költözött a család.

Korán maradt egyedül Teréz, a nagy influenzajárvány egyszerre fosztotta meg mindkét szülőjétől, sőt mire betöltötte a negyvenedik évét, kétszer is megözvegyült. A sietve asszonnyá tett gyereklánynak nem született még gyermeke, mielőtt beérett volna ismét egyedül maradt. A második házasságának egy kisfiú, meg egy kislány volt a gyümölcse, akiket a kelengyéjével együtt vitt magával, amikor már harmadszor állt oltár elé, hogy örök hűséget esküdjön.

A harmadik férj, Pápay József családja jónevű malomtulajdonos volt Kisbánapátiban. Fiúkból természetesen molnárt neveltek, a jól működő üzemben kellett dolgoznia még akkor, amikor magába bolondította a nem mindennapi, talpraesett asszonyka és ő feleségül is kérte a takaros özvegyet. Nemsokára búcsút mondott a malomnak — ki tudja, talán a kardos menyecske unszolására — egészen más érdeklődéssel tanult tovább, forgalmista lett, csakhamar az államvasutak tisztje.

A szorgalmas és becsvágyó ifjú családapát — a Monarchia területén a messzi is közel lévén — végül a Dunántúlra vitte a sors. Kurdra helyezték állomásfőnöknek, eztán ott töltötte a szolgálatot. Három gyermeket szült még ezután a szilaj Pápay ifiasszony (Gézát, Rózsát, Jenőt) és megállapodott, rendes családanya vált belőle. Hányatott, fájdalmas múltja emlékké vált, de kemény maradt, kérlelhetetlen, vakmerő, makacs és szigorú, mert az alaptermészete volt ilyen, és azt tovább is örökítette minden gyermekébe.

* *

Ifjúlány korában sem ijedt meg a saját árnyékától Vitek Teréz. Jáger édesapjának az volt az egyik feladata, hogy a birtokos földjéről távol tartsa a garázda betyárokat. Megegyezés szerint időnként megjelent a rettegett bandavezér a kialkudott gabonáért, élő jószágért és borért, ami a további rablásokat váltotta ki azon a területen. Aki fizetett, azt nem háborgatták többé fosztogatással.

Telhetetlen volt azonban a betyár, egyre több sarcot követelt és azt egyszer megelégelte Vitek papa, megtagadta a rábízott javak herdálását. A takaros, tizenhat éves Teréz épp’ akkor vitte ki apjának a vacsorát a kunyhóba, ahol és amikor az a feldühödött marconákra várt, akik már bejelentették újabb jöttüket. A legények meg is érkeztek.

— Gyüttünk a járandóságér!

— Nincs, már elvittétek egyszer! — hangzott a bezárt kunyhó mélyéről a válasz.

— Ha nincs, visszük a lyányodat, tudjuk, hogy benn van veled, gazda!

— Menjetek békével, haza ment már a lányom.

De már recsegett is a vékony deszka…

— Nosza édesapám, mentsük az életünket! — És Teréz a sarokból felkapott kisbaltával kólintotta fejbe a beszakított résen benyomulni igyekvő betyárt. Ott is maradt volna az, az ajtón lógva, tehetetlenül a vérző koponyájával, ha társai le nem szedik onnét.

Az éktelenül ordítozó betyárok már a sebesültet mentették, de távoztukban még csóvát dobtak a nádtetőre. A házikó hátsó falán vágott lyukon, a lángba boruló kunyhóból úgy tört ki a lány és az öreg jáger, hogy a hajuk szála is alig görbült…

Teréz emberpróbáló helytállásairól legendákat meséltek, amik az idő múlásával lassan megkoptak, csak gyermekei emlékeztek még.

Ha Bözsike, Teréz későbbi unokája — Jenő hét élő gyermeke közül a harmadik — talpraesetten vagy akaratosan viselkedett, édesapja dicséret vagy szidás helyett, csak ennyit mondott:

— Te nem csupán külsőre hasonlítasz Vitek Terézre! 

Nem nagyon értették ezt az unokák, mert az egyszervolt céltudatos nőből megcsendesedett kis Ómama lett, aki a rég elhunyt állomásfőnök férje után kapott nyugdíjából a nagyobb részt Jenőnek adta attól kezdve, hogy nyolcvanhárom évesen hozzájuk költözött az újonnan épített házukba. Csak annyi pénzecskét tartott meg magának, amiből fél liter rumot, egy kiló kockacukrot és néhány fej fokhagymát vásároltatott.

Szerinte, hosszú életének titka ezeknek a következetes, rendszeres fogyasztása volt.

A cukrot egy hónapig elszopogatta, egy-egy korty rummal öblítette le és a család rémét — a nem éppen illatos fokhagymát — kis késével kapargatva eszegette közbe-közbe. Foga már egy sem volt, de a kenyér héját nagyon szerette, el is majszolta megedződött ínyével.

Látása, hallása időközben nagyon megromlott, görnyedten üldögélt alacsony kisszékén és mindenről azonnal közölte elmarasztaló véleményét.

Szerinte a világ megromlott, vesztébe rohan…

Három lányunokája hajcsavaróit kicsire összehúzott, megfáradt szemével ékszereknek vélte látni és fejcsóválva motyogta:

— Ilyesmit régen csak a bálokon viseltek, ott is csak grófkisasszonyok.

Unokái puszit nyomtak a dohogó, picike Ómama megvékonyodott hajú ősz fejére, aztán szaladtak dolgaik után…

* *

A Teréz mama második házasságából született Kosits Ida kemény, katonás asszony hírében állt. Mintha anyja született volna újjá benne. Tehetős henteshez ment férjhez, egyetlen fiukból is mészárost faragtak.

Ez a fiú — apja után — nemcsak a nevét és a szakmát, de a jólmenő hentes- és mészáros boltot is örökölte, ráadásnak pedig a harcias mamát is. Az apa korán elköltözött a földi életből, a fiú korán nősült, Ida mama vitte a prímet kis családjában, még akkor is, amikor már ideje lett volna a másodhegedűs poszttal megelégednie.

Ez a céltudatos asszony Vitek Teréz méltó gyermekének bizonyult. Hosszú idő telt el és még mindig ő tudott elmozgatni minden hatalmat a menye, Katica keze ügyéből a saját bűvkörébe. A legkisebb unoka — úgy látszott épp’ olyan erős jellem, mint nagyanyja —, azt az energikus természetet viszi tovább, ami Vitek Teréz öröke. Mindenben az ómamára hasonlított, ezért ő lett Ida mama kedvence, neki szabadságot adott mindenben, teljesen a maga hasonlatosságára formálta, kényeztette, ebbe anyjának semmi beleszólást nem hagyott. Úgy gondolta kiművelődteti, igazi üzletasszonyt farag belőle, minden jogot, rangot — ami egy családban lehetséges — ez a kicsi lány fog megkapni. Fia sem mert ellentmondani ennek az önkénynek, tehát a mama irányította még az ő „vezetését” is.

Katica összeszorított szájjal tűrt, türelmesnek vagy inkább keménynek mutatta magát nappal, de sokszor nézte égő szemmel pirkadatig a sötét ablakot, mert az álom messze kerülte, csak könnyei áztatták a párnát. Szívében pedig nőtt a tehetetlen harag.

Hanem a fiú — úgy látszik — még valamit örökölt a hentességen kívül. Ő is korán halt meg, akár az apja, aránylag fiatal, negyvenegynéhány éves feleséget hagyva itt, meg négy, szép leánygyermeket az anyja parancsoló hatalmának kitéve.

Ám egyben ezzel jött el Katicának az ideje, immár hat szájat kellett etetnie, és minden gondot a nyakába szednie, ami egy üzlet, ház és család körül adódik.

Ekkor ismerte meg Ida a „magyarok Istenét”. A keserűség, ami évek alatt csak gyűlt-gyűlt az elnyomott fiatalasszonyban, úgy átformálta, hogy végül kitört belőle, mint a fortyogó láva.

— Mama, kérem a kulcsokat!

— Miféléket te?

— Mindet, amivel a boltba, raktárba, kamrába bejuthatok.

— De hiszen jó helyen vannak azok itt nálam, eddig is így volt…

— Ami volt, volt. Mától másképp lesz! A ház ura, a maga fia meghalt, a családért én felelek eztán! — és nem volt apelláta.

Olyan élet következett Ida számára, amit el se tudott képzelni eddig. Mert — ugye — ki látott még olyant, hogy egy meny viselje a kalapot?! Hallatlan!

Az ő céljait, törvényeit meghaladni látszott az idő.

A megkeseredett Katica mindent elrendezett, felmérte, mi fogja életben tartani a családot, lerombolta azt, amit anyósa évtizedek alatt kiépített. A házi cselédet szélnek eresztette, a háztartást kezébe vette. Az üzletet bérbe adta. Három lányának rangjukhoz méltó férjet kerített. A legkisebbnek, a kis Katinak megtiltotta, hogy szóba álljon azzal a szemrevaló, okos, de egy fokkal alacsonyabb rangú fiúval, akivel pedig úgy szerették egymást! Legfőbb bűnéül mégis az szúrt szemet az anyának, hogy ezt a szerelmet Ida mama igencsak támogatta. 

Ehelyett befogta Katit a legkeményebb kerti és házimunkába, nem engedte a szoknyája mellől, és amíg nővéreiből kisasszonyt nevelt, őt nem küldte továbbtanulni sem.

Anyósának ettől kezdve kiporciózta az ennivalót és semmibe nem hagyott többé beleszólnia.

Ida mamának menedékül a szőlőbirtok maradt. Volt ott egy arrafelé szokásos, szép kis présház. Ida néni útja minden nap féltestvére, Jenő háza előtt vitt el és a szőlőbe vezetett. Néha betért beszélgetni egy kicsit az unokaöcshöz, de nem panaszkodott.

Hogyan is lehetett volna azt bevallani, hogy neki, a kardos Kosits Idának szava sincs a saját otthonában?

— Hogy tetszik lenni, Ida néni? — kérdezték tőle és ő csendesen, bólogatva válaszolt.

— Jól fiam. Jól. Megyek, kapálgatok egy kicsit, hogy még jobban legyek.

— Miért nem pihen inkább Ida néni?

— Miért? Hát, majd egyszer elmesélem. — Aztán egyre tovább tartózkodott a présházban, be is rendezkedett, ott is aludt. Az idő teltével egyre kevesebbszer látták ballagni oda-vissza, a botjára támaszkodva, egyre hajlottabban.

— Akár az édesanyja. Az is épp ilyen szikár, hajlott öregasszony volt, de megérte a százat. Ida mama is megéri, meglátják!

Egy szép nap bekopogott a Pápay házba, megboldogult féltestvére, Jenő legidősebb fiához.

— Szervusz, öcsém. Még egyszer látni akartalak benneteket, a szép családodat. Látom, rendesen megvagytok, takarosan tartjátok apád házát. Jól van. Búcsúzni jöttem.

— Hova tetszik utazni, Ida néni kérem?

— Utazni? Ahogy vesszük. Nagy utazás lesz az…— kevergette a kis rumos teáját, amit hirtelenjében elkészítettek neki, hisz azt szerette. Halkan mormogta maga elé:

— Egyszer mindenki visszakapja azt, amit másoknak adott — és csupasz ínyével úgy ropogtatta az aprósüteményt, mintha meglenne mind a harminckét foga.

Aztán felállt, végigcsókolta a családot, görbe botjára támasztotta még görbébb, apró termetét, ami láthatóan nagy teher volt neki és felnézett.

— Na, Isten legyen veletek öcsém, én megyek meghalni.

— Ne bolondozzon Ida néni, túlél maga minket is!

— No-no, fiam. No-no.

* *

Két nap múlva, a szomszédos pince gazdájának, mielőtt a maga birtokára ért, furcsa, rossz érzése támadt.

„Ida néni pincéjén nincs a lakat, márpedig, ha itt volna, régen a tőkék között bóklászna” — gondolta. Elindult a szépen gondozott vágókon át, az árva karók erdejében, hogy benézzen a szomszédasszonyhoz.

— Merre van, Ida néni? — kiáltotta már messziről. Válasz sehonnét nem jött. Benyitott a présház nehéz, vastag ajtaján. Aztán eldobta a tarisznyát, felkapott egy kést az asztalról. De megállt. Itt már kár a sietség. Megrendülten mérte fel a helyzetet.

Az apró kis test megnyúlva lógott egy darab kötélen. Lába alatt, nagy halom megperzselődött, módszeresen feltornyozott, ezelőtt száraz fa, de már elázva. Kicsit arrébb, feldőlt kanna és hokedli feküdt az oldalán.

Az ember leguggolva nézegette a halott tárgyakat és a holtában is akaratos öregasszonyt, ott fenn.

A túl energikusan megrúgott szék kiborította a vizet, ami eloltotta a gondosan előkészített máglyát — jutott az igazsághoz —, mintha az égiek nem értettek volna egyet…

Vitek Teréz — még fentebbről —, mint egykor az apját, most a leányát mentette meg a lángok pusztításától.

* *

Eltelt tíz, nehéz esztendő. Katica egyszerre csak összeesett a tűzhely mellet. Az orvos agyvérzést állapított meg és az élet furcsa játéka, az eddig kegyetlen zsarnokságait tűrő Katira bízta a bénult asszonyt.

— Aaaadj… eeeenn… ééééhh… vavava! — jöttek a szaggatott hangok a feltornyozott párnák közül.

— Várja meg a sorát, anyám. Az előbb evett. Ha elhízik, nem bírom felemelni az ágyban! — oktatta csendesen, de keményen Kati és Ida mama kiporciózott ebédjére gondolt, míg megigazította az aznap már harmadszor cserélt lepedőt a tehetetlen test alatt.

Aztán amikor betege elszenderedett, kiment és szedett egy kis csokrot a kertben.

— Ne haragudj, Ida mama, ritkán jutok ide hozzád! Hoztam neked pár szál virágot. Violát, mert az a kedvenced volt mindig. Tudom, velünk örülsz, mert egyedül te fogtad pártját a mi szerelmünknek és holnap lesz az első házassági évfordulónk azzal, akit szeretni már többé senki se tilthat meg nekem. Köszönöm Mama! Mégiscsak nekünk, neked lett igazad. Köszönöm, hogy az életre tanítottál!

Legutóbbi módosítás: 2019.06.19. @ 20:26 :: Adminguru