Horváth János : Tizenötödik döbbenet

Cinikus lettem, és b?ntudat helyett elégtételt éreztem inkább.

 

Természetesen az esküv? lemondását nem fogadták egyöntet? lelkesedéssel a környezetemben. Mégsem találkoztam elítél? megjegyzésekkel, vagy kioktató hangú intelmekkel. Egyedül f?osztályvezet?m neheztelt egy kicsit, mert mindhármunk sorsát a szívén viselte, nem akart megválni egyikünkt?l sem. Ett?l nem is kellett tartania. Szinte semmi nem változott, csak a tízóraimat már nem Gizit?l, hanem a volt nejemt?l kaptam. Azért ez ebben a formában nem teljesen igaz, a változás bennem következett be, nem látható, nem érzékelhet? módon. Cinikus lettem, és b?ntudat helyett elégtételt éreztem inkább.

Tanulmányaimat befejeztem és jelentkeztem a szakosítóra. Akkor már csak a továbbtanulás érdekelt. Egyre csak az motoszkált bennem, amit Juli mondott, hogy valami rendes szakmát kellene tanulnom. Ezt a lehet?séget azonban nem szerettem volna kihagyni, ha már így adódott.

Karrierem jól kiszámítható pályán való ívelését azonban egy kis epizód megtörte. F?osztályvezet?m behívatott, és megismételte három évvel ezel?tti kérdését, hogy most már elhárult-e minden akadály leend? párttagságom el?l? Talán a kisördög bújt belém, vagy éppen akkor nem voltam a legjobb formában, azt találtam mondani neki, hogy most már ideológiai felkészültségem megfelel?, de nem kívánom alávetni magam semmilyen szervezet szabályzatának, nem lenne er?sségem a pártfegyelem betartása. Elvi akadálya tehát nem lenne a dolognak, de alkalmatlanságom nyilvánvaló. Tekintete és egyre vörösöd? fejének látványa azt súgta, nem volt kedvére való a válaszom, de fegyelmezett ember lévén csak annyit mondott:

— Ezzel elvágta magát, Horváth elvtárs. Remélem, tudja?

A következ? hetekben két esemény is megzavarta nyugalmamat. Valójában fel sem fogtam, mit tettem. Naiv voltam, nem igazán vonzott a politika, nem ismertem azokat a döntési mechanizmusokat, amellyel egy hozzám hasonló, egyszer? polgár sorsáról döntöttek. Azt tudtam, hogy kiestem a kegyeikb?l, de ennek egyel?re semmi jelét nem érzékeltem.

Egy nyári délel?tt KISZ-titkárunk keresett meg azzal, hogy hallott a f?osztályvezet?mmel történt beszélgetésemr?l, és azt javasolja, gondoljam meg a dolgot. Kapok még egy lehet?séget. Jelentkezzem a pártba, de addig is fogadjam el az agitprop titkári megbízatást a KISZ-ben. A szervezetben végzett munkám kedvez? hatással lesz kérelmem elbírálóira, err?l meg van gy?z?dve. Kétségemnek adtam hangot agitprop titkárnak való megválasztásommal kapcsolatban, de biztosított arról, hogy minden a legnagyobb rendben lesz:

— El van rendezve a dolog, egyhangúan fognak megszavazni, ne izgasd magad! — mondta mély meggy?z?déssel a hangjában.

Kitöltöttem a tagsági kérelem formanyomtatványát, és még aznap be is adtam elbírálásra. Néhány nappal kés?bb az Üzemi Négyszög egyik tagja, egy ízig-vérig munkás?r kollégám — az ajánlóm — hívott félre, egy kis beszélgetésre.

— Tudok róla, hogy beadtad a tagsági kérelmedet, de én nem fogom megszavazni. Ez azt jelenti, hogy megvétózóm. Elvált ember ne legyen tagja egy feddhetetlen erkölcsiséggel rendelkez? kommunista szervezetnek. Megértetted? — mondta ellentmondást nem t?r? hangon.

— Megértettem — mondtam megkönnyebbülten és reméltem, nem veszi észre rajtam a kitörni készül? nevetést.

 

(Folyt. köv.)

 

Budapest, 2012. május

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.27. @ 08:12 :: Horváth János
Szerző Horváth János 173 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.