Elolvasta:
67
Nyomtatás
Tibi a délutáni bevásárlást intézte a közeli multiban. Feje kótyagos volt még, nem rég járt le a hosszú műszak a gyárban, és hazafelé beugrott.
Ahogy figyelmesen sétált az áruval megrakott pultok között, azon tűnődött, mi az, ami kellhet otthonra. Sorra vette a dolgokat, latolgatta az árakat. Várta otthon a család, a gyerekek és a felesége, akivel lassan már húsz éve voltak együtt.
A piros címkés termékek akciósak voltak, és Tibi előszeretettel vásárolta ezeket. Nem vetette fel a pénz, hiába dolgozott három műszakban. Nem voltak gazdag szülei, nem örökölt, lottón se nyert soha. Mindent, amije csak volt, maga teremtett elő azzal, hogy fiatal kora óta keményen dolgozott. Megszokta már, hogy húzza az igát, nem volt ezzel gond, beletörődött, élni muszáj volt.
A hosszú, stresszes évek mély barázdákat véstek arcába, bőre fakó lett, megereszkedett, barátságos barna szeme sem csillogott már azzal az ifjonti lelkesedéssel, mint korábban… Megöregedtem – gondolta gyakran, ahogy durva, eres kezével ősz kefefrizurájába túrt –, de ez a sorsa mindenkinek. Tudta, lehetne jobb is, de mindent összevetve elégedett volt az életével.
Éppen a zöldséges standnál, a paradicsomok között válogatott, amikor megpillantotta. Ösztönösen elkapta a tekintetét, de elkésett. Meglátta, és… BUMM! Az a klasszikus villámcsapás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tibi azt hitte, már nem érdeklik a nők és a szex sem játszott olyan kardinális szerepet, mint régen, de mégis… Ez most… Elöntötték az érzelmek, újra huszonévesnek érezte magát, és meglepődve ismerte fel azt a bizonyos feszülést a nadrágjában. Mi történt? Maga sem értette.
A kasszánál ismét meglátta. Összeakadt a tekintetük. A nő éppen fizetni készült, és ahogy ránézett azokkal a nagy, ibolyakék szemeivel…
Tibi félénken visszasandított, és úgy tűnt, a nő egy hajszálnyival tovább állta a tekintetét, mint az illő lett volna. Talán egy kacér mosoly is végigfutott az arcán. Pár másodpercig tartott csak a varázslat, aztán szertefoszlott és minden olyan szürke lett, mint előtte. Egy szürke élet millió árnyalata. Ahogy a parkolóban az autója felé tartott a megrakott szatyrokkal, még mindig érezte, hogy hevesebben ver a szíve.
Tibi talán el is felejtette volna élete eme apró, ám annál fontosabb epizódját, de a csoda, hihetetlen módon másodszor is megismétlődött.
Szerda délután éppen a két kisebbet vitte haza az iskolából – a legnagyobb már önállóan járt –, amikor a nő szembe jött velük az utcán. Egyből felismerte, és mint egy gőzmozdony kezdett zakatolni a szíve. A nő iszonyú dögös volt abban az elegáns, vörös, testhez simuló ruhában, ami látni engedte hosszú, vadító lábait…
Ahogy elsétáltak egymás mellett, Tibi a szeme sarkából látta, hogy a nő diszkréten rámosolyog. Ez már nem lehet véletlen! – gondolta izgatottan, bár fejében a józan ész folyamatosan tiltakozott, és olyasmiket sugdosott, hogy egy fiatal, dekoratív nőnek miért pont egy ilyen lestrapált, öreg, gyári munkás lenne az esete… De elhallgattatta a kegyetlen hangot, mert titokban hiú volt, mint a legtöbb férfi, aki fiatal korában nagy nőfalónak számított.
Egy hét múlva ismét összefutottak és Tibi már biztos volt benne, hogy bejön a nőnek. Újra az a hamiskás, félszeg mosoly. Olyan édes, olyan elragadó, annyira szexi! Tibi nem tudott betelni vele. Legközelebb már ő köszönt előre és a nő viszonozta. Csak úgy pattogtak a láthatatlan szikrák körülöttük. Kiderült, ott lakik pár háztömbbel arrébb az egyik tízemeletesben.
A férfi éjszakánként gyakran álmodott róla, és olyankor az álom ragacsos mákonyában újra fiatalnak és vonzónak érezte magát. Tudta, hogy megtalálta azt a nőt, akit mindig keresett, akire vágyott.
Aztán hetekig nem látta, szomorú, depressziós napok jöttek, annyi minden összejött, kezdte már elfelejteni, de a véletlen megint közbeszólt.
Aznap, megint délutános volt, este tíz után lépett ki a gyár kapuján. Fáradtan sétált hazafelé, az autó megint szervízben volt, és váratlanul eleredt az eső. Vagyis nem eleredt, inkább szakadt, de annyira, hogy ilyet még Tibi nem látott. A sárga közvilágítás fényében a viharos szél csak úgy korbácsolta a sűrű esőcseppeket, amik hangos kopogással verték a mocskos betont. Ennek fele sem tréfa! – gondolta és a legközelebbi buszmegállóba húzódott a pokoli zivatar elől. Épp cifra káromkodások közepette próbálta lecsapkodni a vizet a ruhájáról, amikor észrevette, hogy van még valaki a megállóban. A másik is az eső ellen keresett menedéket.
Ahogy odafordult, a lába a földbe gyökerezett, és szíve hatalmasat dobbant, mert ő volt az. Ő! Ilyen a világon nincs!
Egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés. Olyanok voltak, mint két szerelmes, elázott veréb. A varázslat újult erővel lángolt fel közöttük.
Tibinek úgy tűnt, az a temérdek pillangó azon nyomban ki akar szakadni a hasából. Megbabonázva, béna vigyorral bámulta álmai asszonyát.
A nő tért hamarabb magához.
– Én Évi vagyok! – mutatkozott be kacéran, csilingelő hangon, formás fehér kezét előre nyújtva, majd kislányos mosollyal hozzátette: a francia egy tízes, a sima gumival tizenöt…
Elolvasta:
37
Nyomtatás
nézem a fehér lapot
mintha teremtés helyett az űrt választanám
tisztább és karcolná tollam hegye mégis
tartósabb ha hófehérségét csendben figyelem
nézem a koreai sorozatot
spanyol szinkron milyen újítás ez
értem de mégis inkább tornyozom
bár a lecke mindig mosolyogtat
néhány harmóniából minden megoldhatóbb
megkönnyezi-e papíron más is a szót
vagy néha könnyű mint nyáriruhán a lengeség
és kötöttségeinket elbírálva szeret az intés feletti
integetés
Elolvasta:
69
Nyomtatás
Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.
Fiatalnak és erősnek érzem magam, a vérem csak úgy száguld az ereimben. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a part felé.
Ahogy kiérek a mozaikszerű márványlapokkal borított teraszra, érzem a kő diszkrét hűvösségét, majd ahogy tovább megyek, már meleg, sárga, aprószemű homok tapad a lábujjaim közé.
Öreg Nap cimborám vakítóan és kitartóan süt az enciánkék égen, felhő egy szál se. A sirályok valamiért éktelenül rikácsolnak.
Ahogy a vízhez érek, először csak a lábam ujját dugom bele, finoman hűs… Felnevetek, majd derékig gázolok, miközben azon agyalok, igazából azt sem tudom mit keresek itt. Nem számít! Rájövök, nincs jelentősége. Átjár a létezés öröme.
Balra, a távolban észreveszem a szüleimet. A parton sétálnak, kéz a kézben. Integetek és ők visszaintegetnek. Fiatalnak tűnnek, apám haja még sötét, anyám dús aranyszín sörényét kontyba tűzi. Lassan, mosolyogva andalognak, anyám hozzábújik, apám átöleli. Olyanok, akár egy lassított felvétel.
Hangokat hallok, odanézek és alig hiszek a szememnek. Itt van mindenki, a legjobb barátaim. Fürdőnadrágban, törölközővel a vállukon cigarettáznak, nevetgélnek.
Nem értem. Mikor az előbb kijöttem, hogy nem vettem őket észre?
Hátulról egy puha, kéz fogja be a szemem. Sötét borul rám, de ezer közül is megismerem. Hát Ő is itt van?!
– Lehet-e ennél szebb? – kérdezem, miközben megfordulok és gyengéden magamhoz húzom.
Nem ellenkezik, barna haja az arcomba hull…
Aztán egy furcsa, ismerős kis dallamot hallok, először lágyan, akár a fuvallat, majd tücsökciripeléssé erősödik és ezzel együtt az egész világ elkezd olvadozni, beszürkülni, a dolgok drasztikusan elhalványulnak, elveszítik alakjukat, míg végül mindenütt csak a vegytiszta sötétség marad.
Szemem lassan szokja, morgok akár egy csapdába esett vadállat, miközben bénán tapogatózom a telefon után. Végre meglesz, kikapcsolom az ébresztést. Az asztali óra halványan fluoreszkálva öt óra harminckét percet mutat.
Hát új nap virradt, mennem kell megint a gyárba. Óvatosan felülök, várok pár percet míg helyreáll a vérkeringés, majd lassan, nehézkesen kibotorkálok az odúszerű panelkonyhába – fájó ízületeim recsegve engedelmeskednek. Felteszek főni a kotyogósban egy erős feketét.
Sóhajtok. Hosszú lesz a mai nap.
Elolvasta:
33
Nyomtatás
feslett képei alvó köveknek
végtelen hosszúnak tűnő utamon
füveink selyemútján követtek
kerestem s ma is réveteg kutatom
mint ködből kilépett fáradtalak
mit vágyból szőtt álmaimban bejártam
vadul és kócos hajjal álmodtalak
ágyamon feküdtél úgy terült rám
az ég és én tudhattam már nem csupán
elsodort a vágy hogy éjbe festik
mi rám feszült s lassan semmivé feslik
ajkadon a szépség koldusaként
Elolvasta:
42
Nyomtatás
nap és hold vagyunk egyben
bennem sugaras sárga fényed
benned hold érzetem folyékony
részeg öröme kurjantás-szelíd
nálam a kőtörmelék ami meg-
szilárdítja a hegyeknek útjait
igazabb alig lehetnénk párban
amit kimondasz széppé teszi
lelkekben a sok-sok kis világot
fejjel egyikünk sem rohan falnak
azért mert végtelennel kezedben
igazgatsz és árulkodó erény
az erőnk mert puha palást
legelőnk és medertelen tenger
időnk túl van azon is ami jön?
Elolvasta:
49
Nyomtatás
még álmodik a csend – időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp – mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült – simulva beleszőtt
végtelenséget, vadul örvénylő
elmúlások szimpla látomásait,
hajnali ébredésekből felfénylő
kialvatlan álmaink százait.
te elsuhanó éjszakáid veted,
párájából lehull az est kendője,
s a derengés lenge fátyla befed,
mint a csillogó csermelyek redője,
míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
mi csendben, egymás ölében izzadunk.
Elolvasta:
27
Nyomtatás
Tudom, hogy szeretnéd:
Menjek csak feléd!
Tudom, hogy él benned
Egy böjtbe bújt remény.
De mit adni tudok,
Mécses fényű éj,
Pillangónyi élet, karcsú tünemény…
…a nagy erdő mélyén rejtett várban áll,
Omladozó kőfalak kidőlt ablakán
Átszőtte a borostyán tüskés ágait,
Vérével színezi az ősz szirmait.
Már leszedtem az élet dús virágait,
Játszótársam lebeg az idő-álmain,
Nem vártam s nem hívtam
– Mondtam csak: vagyok.
Bársony nyoszolyámat zárva találod.
Azt kéred: lássak!
De én csak nézek,
S ha nem kérnél többé –
Elengednélek…
Dölyfös akarattal mondom:
Csak vagyok!
– S ha belehalok is,
Meg nem bocsátok.
Ennyi, igen ennyi az én életem,
Megpróbáltam százszor,
De nekem sose ment.
S ha ezerszer is tudnám,
Hogy büntetés vár rám…
Megkövült lelkem.
…az új élet?
Talán…
Elolvasta:
58
Nyomtatás
Már hűvös volt. A nap fénye átszűrődött a kúria előtt álló hatalmas fa ágai között, táncoló árnyékokat vetítve Katicára. A fiatal lány arcát a nap felé fordulva, szemét becsukva mosolygott.
Valami angyal terítette kezeit reá, finom vonásait ragyogtatva.
A szalon, amelyben voltak finom tea illattal volt tele. Andersen meséje elkápráztatta, ahogy az osztrák hadsereg egyenruhás hadnagya is.
Izgatott volt, mert ma, ők látják vendégül a hadnagyot és társait. Ma náluk lesz a felolvasó est.
Néhány óra elmúltával, már gyülekeztek a vendégek a szalonban. A hadnagy is megérkezett, köszöntötte Katicát, közben huncut mosollyal megkérdezte:
Ma melyik mesével kápráztatnak el bennünket?
– Még nem tudom, kedves Árpád, ma nem én leszek a felolvasó, de már az, hogy magyar nyelven hallgathatjuk, már az is egy élmény.
– Ha ön mondja, bizonyára úgy van. Én legszívesebben az Ön tolmácsolásában hallgatnám végig a történetet –, mondta a hadnagy, miközben kezet csókolt, majd lassan, nagyon lassan és vonzalmának nyomatékot hagyva engedte el a fiatal leány kezét.
Katicával forgott a szalon. Hogy pirulását leplezze, a háziasszonyi teendők után nézett. Épp jókor, mert már a nevelőnő közeledett.
Árpád a mese hallgatása alatt, végig Katicát nézte. Néha egy-egy katonatársával ejtettek néhány szót, majd újból belefeledkezett a fiatal leány csodálatába. Búcsúzáskor lágy hangon mondta:
– Csak azért sajnálom, hogy vége e szép délutánnak, mert Önt nem nézhetem tovább. Ha legközelebb találkozunk, elmeséli nekem, hogy a mai mese miről szólt?
– Hát nem figyelt, Árpád? Akkor legalább a címét jegyezze meg, hogy legyen miről társalognunk…
– A címét? Csak annyira emlékszem, hogy valami csodálatos, meg volt benne egy obsitos…
– A csodálatos tűzszerszám – mondta huncut hangon Katica, majd pajkosan hozzátette –, a barátnőmnek is elmesélem majd holnap, amikor délután, teaidőben a parkban sétálunk.
– Értem – mosolygott a tiszt – már irigylem a barátnőjét, hogy az ön hangját hallhatja.
Mielőtt Katica még bármit mondhatott volna, megjelentek a katonatársak és elindultak a lemenő nap fényében…
A fiatal lányt álmodozásából édesanyja hangja zökkentette ki:
– Mit szólsz Katica, hát nem csodálatos hölgy Szendrey Júlia? Tudod, ő fordította a mesét.
– Igen, édesanyám, tudom. Petőfi szerelme! Petőfié, aki azt is írta, hogy:
„Fa leszek, ha fának vagy virága,
ha harmat vagy én virág leszek,
Harmat leszek, ha te napsugár vagy
csakhogy lényink egyesüljenek…”
– Ó, te álmodozó leány! Gyere be, mert megfázol!
Másnap a parkban Katica a barátnőjét várta. A kocsi már elhajtott, amikor a háta mögül megszólalt egy hang:
„– Ich weiß nicht, was soll es bedeuten,
Daß ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.”
– Ugye jól gondolom, hogy szereti a verseket?
– Igen jól gondolja – válaszolt Katica, anélkül, hogy megfordult volna. (Bár mennyivel szebb lett volna ez magyar nyelven) – gondolta, de nem akarta, hogy ez az édes pillanat elillanjon. Heine verseit egyébként is szereti. – Nézze, milyen csodálatos, ahogy a fa ágai árnyat vetnek s köztük csak úgy táncolnak a nap sugarai.
– Én nem látom, én csak egy csodaszép leányt látok a parkban, napernyővel a kezében.
Pedig gyönyörű. És azt tudta, hogy Andersen az első meséjét éppen árnyjátékkal mutatta be a nagyközönségnek?
– Kellett volna? – kérdezte a férfi, majd lágyan megcsókolta Katica apró pihékkel díszített nyakát.
– Jaj! – a leány nem tudta, hogy megijedjen, vagy átadja magát e szerelmes pillanatnak, de ösztönösen előre lépett. Hirtelen megfordult. – Tudja mit?
– Magáért bármit – felelte a tiszt.
– Hívjon meg minket Pestre a magyar színházba! Menjünk együtt!
– Színházba? Hát azt is szereti?
– Ó igen nagyon!
– De mit mondott? Magyar színházba? Ne vicceljen kis Katicám! Magyarul színházat nézni? A német színházba viszem!
Katicában ezek a szavak tőrként ejtettek sebet. Mintha pár pillanat alatt besötétedett volna.
Árpád és Katica körül dermedt csend lett.
– Köszönöm, én a magyar színházba szeretnék menni – mondta lágyan, de határozottan Katica. Szíve mélyén remélte, hogy a tiszt ugyanúgy vágyik a magyar szóra, mint Ő
– Az lehetetlen! – mondta a tiszt. Tudom, hogy maga se gondolja komolyan. Én az osztrák hadsereg tisztje vagyok.
– De magyar nemes – vagy tévedek?
– Nem, nem téved kedves Katica. Azt hiszem én tévedtem – mondta a katona, majd apró meghajlással elköszönt.
Katica megfordult és még jobban kihúzta magát, majd határozott léptekkel közeledő barátnője felé indult. A szél meglebegtette ruháját, megsimogatta arcát. A nap fénye táncolt a park virágjain. Maga sem értette, de boldog volt. A fény, amely most játszi könnyedséggel terítette be, megborzolta, s szinte hallotta Petőfi szavait:
“Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.”
***
[Illusztráció:
Munkácsy Mihály: Fotelben ülő nő (1887)]
Elolvasta:
45
Nyomtatás
Könnyű nyári este volt
a szél épp csak hogy meglibbent
szemeiddel táncba hívtál
s én örömmel mentem
alig értünk egymáshoz
szívünk egy ritmusra dobbant
közel hajoltál
suttogtál fülembe
kérlek ne hívj szeretőnek
más vagyok mint a többiek
csak szeress gyöngéden és vadul
míg be nem alkonyul
táncoltunk tovább
összeért két kezünk
beszélgettek ujjaink
csípőnk ringatózott
megmozdult körülöttünk a tér
épp csak hogy meglibbent a szél
bőrünkbe írt ősi mesékről
daloltak angyalok
szemedbe néztem
s azt súgtam füledbe
ma este itt vagyok
kérlek ne hívj szeretőnek
más vagyok mint a többiek
csak csókolj gyöngéden és vadul
míg be nem alkonyul
felénk borult a tiszta ég
még nem voltak fent csillagok
mikor átölelt mindkét karod
szikrák ficánkoltak szemed vizén
s öledben elbújtam én
suttogtunk a tűz mellett
még egy kicsit maradunk
amíg a hold ragyog
pattogott a parázs
aztán elcsitult
fák lombjai susogtak
hajam arcodhoz simult
angyalok osontak közel
hallgatóztak kíváncsian
s mi kacagtunk
mint ártatlan gyermekek
aztán így szóltál
te elindulsz és én elmegyek
te utánam
én hozzád
majd úgy szólítjuk egymást
ahogy csak lehet
könnyű nyári este volt
táncolni hívott szemed
angyalok marasztaltak
s én nem mondtam nemet
Elolvasta:
69
Nyomtatás
Éveket hagytam eltűnni a felejtés ködében
fagyos éjszakákon és hajnalokon átvacogó szerelmeket
amelyek kevésnek bizonyultak álmaimhoz
és gyáván elosontak
az alkonyok lázadás nélküli csendjében
elsiratva a meg sem született vágyakat
…emlékszem a szívemet felhasító
szilánkos némaságra
az arcomat tövisként felszántó
kék könnyeken elvetélt hallgatásra
mikor hirtelen kizuhantak a mindenség méhéből
a törékeny csillagok
születésükkel túléltem a véres korbácsütések
testemre fagyott stigmáit amelyek csókjaid nyomán
felengedtek egy hajnalon
egy másféle csendben
és azóta minden tavaszon
fényvirág nyit nekünk az égi ormokon
