Radnai István : Érték és rend

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Mint megfáradt vándor,
úgy jöttél hozzám,
Kerested, hol lemoshatod
a hosszú út porát,
Lelked oly gyenge,akár
a reggeli harmat,
ha rá ragyog a nap,
gyöngyszemként elolvad,
Arcodon a múltad víztükre,
hol nem volt kristálytiszta patak,
mit a mocsár ellepet ,
s rá nem ragyogott a nap.
Ajkad oly nagyon szomjazott,
édes csókok nem halmozták,
szívedet tövisek szúrták,
onnan a szerelem hiányzott.
Tested forrón éget,úgy vágyott
egy szeret? ölelésre,
mint nyári napsütésben,
a lágy szell?re.
Amikor rám néztél,
szemedben ott volt a vágy,
s mintha azt kiáltanád,
-ne engedj tovább vándorolni,
hadd mossam le nálad,
a hosszú út porát.

2011.03.10

J_Myra

————————————–

Kedves Mária, az írásod mézes-mázos frázisokba evickél? semmi. Minden sorod ezerszer cseng… valahonnan vissza. 

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Versben verssel hál ma a pillanat,

bolyhos emlékekkel álmodik,

hol nem maradt már semmi

a múltban hagyott sóhajokból.

Kezemben foszlányokra szakadt,

könnyáztatta levelek,

betűiben lelket szaggató májusi üzenet,

és az utolsó befejezetlen mese, mely

szívet rajzolva szívem rejtekében

talált örök vigaszul menedéket.

Nézd, ott áll csupaszon, hunyt szemekkel, 

a némaságba öltözött ház,

melyben bölcsőt ringat egy árnyalak,

megérinteném arcát, de félek tőle

íriszében fénytelenné szűkült a világ.

Elszöknék magamtól,

kibújnék testemből, magam fölé szállva

hisz idegen most minden idelent,

a város, a házak, az emberek,

és saját szívverésem is

ismeretlen akkordokat játszik,

s csak a remény burkában lélegző holnap

vajúdik napot, fényt, tavaszi lombokat.

Ciframagány ez a díszletek nélküli táj,

a szelíd hajlatú alkony

vad álmokat rejt az ég mélyölében.

Lelkem üres, testem fáradt,

tudom, csak veled vagyok képes

szerelembe bújva felnőni

álmaimat szelídítő csillagokig.

A hajnali tűzfalak tövében

újra vállamra hajtja könnyű lelkét

arctalan árvaságom.

Fáj, ez a görcsbe rándult lét,

ujjaim fohászra kulcsolják kezem,

felhőtlen kupolát húz maga fölé a nap,

nem akarom, hogy így láss…

világom meztelen fényében ácsorogva.

Kérlek, fordítsd el arcod egy pillanatra,

míg csenddé öltözöm szívedben önmagam.

Elolvasta:
41
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Talán meglep?, de nevezzük n?napi versnek, ha már…

A Napnak hím neme,

a Hold meg n?i lett;

Teremt? – atyának

szólíttatik;

de Nagy Anya,

ki el?bb volt és n?;

mert nem intellektusból,

de ágyékból j?, és

tojásból születik

a világ, hogy azután

elgondolkodjék azon,

mit meg nem érthet,

és férfiasan megmagyarázza,

akár a szülést a n?gyógyász;

pedig az érzést nem magyarázni kell,

de érezni kell az érzést,

ki nem maradni bel?le,

mert az igazabb, mint a világ,

amir?l férfi-képletek állnak garmadában,

s titkához közelebb nem jutottunk;

pedig n? a Nap, sugárzó

világszerelem, mi lebarnítja

az okos fejet, de a szívet is

átszínezi, és bizsereg

az ágyék is nagy melegére.