Vandra Attila : Légzuhatagban II/16. Megfogadtam Ilkának…

Elcsattan az els? csók Áron és Katóka között. Ám h?sünk öröme nem tart soká. Amikor K?nigsbergerék megtudják, hogy megjárta a pszichiátriát és molesztálta Katókát, a meleg fogadtatást szibériai fagy váltja fel…

 

Megfogadtam Ilkának…

 

Bár becsukódott mögöttük az udvarra nyíló ajtó, Katóka a kapuig képtelen volt megszólalni. Behelyezte a kulcsot a zárba, elfordította, lenyomta a kilincset, nyitotta a kaput, de elállta a kifele vezet? utat.

— Úgy szégyellem magam, mert Enik?ék… Bocs, egyedül hagytalak… de… — Nem volt képes megmagyarázni, miért rejt?zött el.

— Tudom… — felelte Áron lehajtott fejjel, hisz ? is átélte a szédületet. Rövid hallgatás után hálásan pillantott fel: „Legalább te kitartasz mellettem!” Habozva nézte a várakozó tekintet? lányt. Ismét elöntötte a meleg, de még a falakon át is magán érezte a megbotránkozó pillantásokat. „Nagyon vágyom még egy csókodra, de nem akarok több botrányt… Félek, hogy így is elég kellemetlen helyzetbe hoztalak” — ült ki az arcára. Katóka az ablakra nézett, ahol a függöny mögül mozgást észlelt. Vajon Réka volt, vagy Helmut? „Guvadjon ki a szemetek!” — gondolta, majd ismét szembe fordult a fiúval. Ám a kinyíló kapu szinte elütötte. Omama lépett be rajta. Sokatmondóan végigmérte ?ket. Áron nem várta meg az újabb lekáderezést, inkább kisirült a kapun. Az utcáról köszönt vissza el?ször az öregasszonynak, majd a lánynak:

— Guten Abend, Omama! — köszöntötte Katóka is Onkel Werner édesanyját, majd sietve Áron után szólt:

— Jöv? csütörtökön ugyanebben az órában! Jaj, nem lehet, második váltásos vagyok, te pedig els?s! — lombozódott le.

— Csütörtökön szabadnapos leszek.

— Akkor ígérd meg, eljössz! Reggel kilencre.

Hangja azt sugallta: „Ez az én harcom, ne hagyj cserben, még akkor is, ha számodra egy kálvária!”

— Okvetlenül itt leszek!

Addig még egy hét… Hosszú id?…

— Ugye jösz szombaton kirándulni a Királyk?re? Ketten! — tette hozzá nehogy párja családi kirándulásra gondoljon, ahol ott lesz a Königsberger család apraja-nagyja is.

— Épp szabadnapos vagyok! Hatkor a busznál! — felelte Áron, majd boldogan futásnak eredt, nehogy a lány meggondolja magát.

Katóka bezárta a kaput. Az udvaron tényked? Omama ránézett, majd megjegyezte:

— Ügyes fiú! Vigyázz rá!

Hálásan nézett az öregasszonyra, ki sokszor nevezte ?t „fogadott kisunokámnak.” Legalább ? áll a pártján. „Bár… nem tud mindent. Vajon ha…” — lett úrrá rajta a kétely.

— Hova mentek kirándulni? — kérdezte Omama, tört magyarsággal.

— Wir gehen wandern auf den Königsberg…[1]

Azonnal rájött, jobb célpontot is választhatott volna. Áronnak ott is együtt kell majd lennie Königsbergerékkel…

Harcra készen lépett be a házba. Nekitámadt rokonainak:

— Muszáj volt ezt végigcsináljátok? Most boldogok vagytok?

Nagynénje alig jutott szóhoz. Soha nem hallotta unokahúgát így beszélni.

— De Kati, te tudod ki az a fiú?

— Igen! Xántus doktornak, az ortopédprofesszornak a fia! De neked muszáj volt éreztetned vele, hogy egy pszichopata b?nöz?t látsz benne!

Ett?l aztán Enik?ben is egekig ugrott az adrenalin szint.

— Vigyázz a hangnemedre! Nem érdekel, kinek a fia, ha ismeretlenül molesztál a parkban! Miféle jelleme lehet, ha ilyesmire vetemedik?

— Bocsánatot kért! Egyébként sem az ? ötlete volt, hanem a társai…

— Madarat tolláról, embert barátjáról! Ha ilyesmire rá tudták venni, ki tudja, mire lehet még? Nem érted? Megjárta a pszichiátriát! — Enik? sem tudta befejezni, mert Katóka félbeszakította:

— Szombaton kirándulni megyek vele! Nem tudsz megakadályozni! Feln?tt vagyok, és nem a gyermeked, f?leg a tulajdonod nem, hogy rendelkezz fölöttem! — kiáltotta, majd felviharzott szobájába, magára zárva az ajtót. Az ágyra vetette magát és b?gni kezdett.

— Herr Gott![2] — futott ki Onkel Werner száján. — Mi lelte ezt a leánykát? Sándor azzal dicsekedett, ? „békésen” átvészelte a lánya kamaszkorát. Ki nem élt lázadás? Els? szerelmi fellobbanás? — nézett feleségére, kit szintén nem jellemeztek az ilyen heves jelenetek. Rendezett néha hisztit, mint minden n?, dolgozott benne is a folikulin, de ilyet? Felpillantott a manzárdszoba felé, melynek ajtajában épp megcsörrent a kulcs. Ez megoldotta a kérdést, Enik?vel kell kezdenie. Töltött magának egy pohár bort, er?t gy?jteni ahhoz, ami várt rá: megküzdeni a Fúriákkal. Szerencsére külön-külön, hiszen már nem üvöltöznek egymással. A pohár bor elfogyasztása id?húzásnak is jó volt, hogy összeszedje gondolatait.

— Hagyd békén! Gyere le! — szólt rá feleségére, ki közben felment a lépcs?n és tehetetlenül dörömbölt a zárt ajtón. Mivel Enik? nem tágított, utána ment, megfogta a kezét, és még egyszer rászólt:

— Ha nem akarod rátörni az ajtót, gyere le. Most!

Bevezette a hálószobába, leültette az ágyra, majd átölelte.

— Félted, igaz?

— Megfogadtam Ilkának a halálos ágyán…

— Tudom! ?, meg Sándor neveltek fel, szüleitek korai halála után. Kati volt a gyerekeink kis dadája. Folytassam?

— Téged nem érdekel, hogy…

— De igen. Engem is pont úgy mellbe vágott, amikor hallottam. Sajnos igaza van. Nem rendelkezhetünk a sorsa felett. Tizennyolc elmúlt, van munkahelye és saját háza Brassóban. Ha akarja, holnap elköltözhet. Ha tovább er?lteted, és úgy érzi, ellenségévé váltunk, a fiú karjaiba lököd. Egy dolgot tehetünk, kerüljük el, hogy dacból cselekedjék. Jó, ha tudja, bármi történjék, itt visszavárjuk. Ha Sándor nem nevelte meg eddig, mi már lekéstünk róla.

— De…

— Ha bejutott volna az egyetemre, most Marosvásárhelyen lenne. Akkor mit tehetnél? Semmit. Hát, ha nem menekült volna ide biztonságot keresve? Kaphatott volna állást Brassóban is. Van saját háza!

— S hagyjam szó nélkül?

— Nem. El?bb nyugodj meg. ? is aludjon egyet rá. Csak holnap beszélj vele ultimátumok és címkék nélkül. Van rá egy napod, gondold át jól, mit mondasz neki. Ha kell segítség, itt vagyok. Hagyd meg neki a kiskaput, hogy visszatérhessen.

— Els? szerelem… Tapasztalatlan… Ez a fiú… Félek, elhamarkodottan…

— Sajnálod azt a szilveszteri bulit, amelyiken megismerkedtünk? Melyikünket bánsz jobban? Engem, vagy Helmutot? Emlékezz szüleim és Sándor reakciójára!

— Ó, te halvér? szász! — fakadt ki Enik?, majd belekapaszkodott férjébe. — Féltem. Félek!

— Én is. Rettegek. Olyan számomra ez a lányka, mintha sajátom lenne. Lányka… Kész n? már! S tudom, nem vagyok képes mindent?l megvédeni.

 

Másnap délben, amint Katóka hazaért és felment a szobájába, Enik? utána ment, majd becsukta maguk után az ajtót. Unokahúga keresztbe font karral állt meg vele szemben.

— Ülj le az ágyra. Oda a másik végére. Kérlek! — tette hozzá, majd ? mutatott jó példát. Megvárta, amíg a lány eleget tett a felkérésnek, és leült, lábát is keresztbe helyezve.

— Nem akarok összeveszni veled. Azt se várom, egyetérts velem. Egy dologra kérlek, hallgass végig. Biztos lesz ellenvetésed. Kérlek, ne szakíts félbe. Csak annyit kívánok, hallgass végig. Szó nélkül. Nem kívánok szócsatát. Tisztelni fogom a döntésedet, bármi is legyen az. Akármit határozol, fogjál szavamon, nem kapsz szemrehányást. Hibázol vagy nem, ide visszavárunk, szeretettel. Mondhatom?

Hallgatás beleegyezés.

— Féltelek. Féltünk, Onkel Wernerrel együtt, mert szerettünk, és fájna, ha bajba kerülnél. Elég mostoha volt veled a sors, el?bb édesanyádat majd édesapádat is elvesztetted. Bármenyire is igyekszünk, nem tudjuk pótolni ?ket. Engem szüleid neveltek fel, én is korán árván maradtam. Te voltál Helmut és Réka kis dadája… Hálával tartozom szüleidnek is, neked is. Édesanyádnak halálos ágyán megfogadtam, vigyázni fogok rád. Édesapádnak nem volt alkalmam megígérni, ez az ígéret csak az én lelkemben létezik – tartott egy szünetet, hogy a fojtogató sírástól tudjon ismét beszélni. — Akit pszichiátrián kezeltek, nem feltétlenül pszichopata, tudom én is. Áron nem skizofréniás, nem paranojás, nem mániákus, és nem oligofrén, bár a depresszió is lehet nagyon súlyos. Az emberek huszonöt százalékának vannak neurotikus tünetei. Nem lennél szerelmes belé, ha súlyos állapotban lenne, és nem lett volna az a kiváló diák sem, akit?l van mit tanulnod. Mástól féltelek. Lehet, nem tudod, Werner nem volt az els? szerelmem. Az els? egy depresszióra hajlamos fiú volt. Kiváló partnernek bizonyult, amíg a kapcsolatunkkal minden rendben volt. Istenn?nek tekintett jól esett, ahogy ragaszkodott hozzám. Aztán mások is legyeskedni kezdtek körülöttem. Nekem csak rá volt szemem, mindnek kiadtam az útját. De ? ?rülten féltékeny lett. A depressziósok hajlamosak negatívan tekinteni önmagukra. Ez a betegségük lényege. „Én nem vagyok rendben, míg mindenki más igen” — ez az életszemléletük. Csodálatos a feltétel nélküli ragaszkodásuk, kényelmes a velük való kapcsolat. Sohase vádolnak téged, csak önmagukat. Furcsa módon, hosszútávon ez kiábrándító. Azt kezded érezni, nem is téged szeretnek, hanem az istenn? álarcát, amit rád ruháztak. Féltékenységük is ebb?l az életszemléletb?l táplálkozik. Mivel egy istenn?t látnak benned, úgy érzik, nem érdemelnek meg. Helyedben ?k maguknál jobbat választanának, és rettegnek az elhagyástól. Kezdett terhes lenni számomra a kapcsolat. Úgy éreztem megfojt a szerelmével. „Leveg?re” vágytam. Egyre rosszabb lett minden. Ki akartam adni az útját. Akkor öngyilkossággal fenyeget?zött. Nem bírtam vele lenni már, a jelenlétét sem viseltem el, de szakítani nem mertem, ezzel zsarolt. Már attól féltem, féltékenységében bennem is kárt tesz… Hosszú éveken át nem voltam képes új kapcsolatra, amíg egy szilveszteri bulin meg nem ismertem Onkel Wernert. Már nem voltam tizenéves kamaszlány, mégis két óra múlva már megfogant Helmut… ?rültség volt. Nem bánom, hogy a felesége lettem. Helmutot sem, hiszen tudod, a szemem fénye. De ez a meggondolatlanság végz?dhetett volna másképp is. Nem szeretném, ha…

Elhallgatott. Minek fejezze be? Unokahúga vagy megértette ennyib?l, vagy tízszer több se gy?zné meg. Mély lélegzetet vett miel?tt folytatta:

— A másik baj a depressziósokkal a befolyásolhatóságuk. Mivel más jobb, mint ?k, követik feltétel nélkül, amit mondanak nekik. Nem tudnak ellentmondani. Becsapós dolog ez ám! Azt hiszed a hozzád való feltétel nélküli ragaszkodás jele, hogy bármit megtesz, amire kéred. Ám nemcsak hozzád viszonyul így, hanem bárkihez. Amíg jóra próbálják mások rávenni, remek emberek. De eljöhet a pillanat, amikor a rossznak sem tudnak ellenállni. Amiként bele lehetett rángatni a molesztálásba. Vajon egyszer egy b?nténynek se tud majd nemet mondani? A lejt?n téged is magával rántana. Sokkal kockázatosabb partner, mint más. Ugyanakkor elképeszt?en szeretnivaló. F?leg egy olyan lánynak, mint te, aki szeret anyáskodni. Ezt tetted édesapáddal, mert az élet arra kényszerített, hogy átvedd édesanyád helyét. Majd Helmutot te tartottad ölben, amikor Rékát szoptattam, ne érezze, ?t nem szeretik eléggé. Végül második anyukája lettél Rékának is. Nem tudom ezt eléggé megköszönni neked. Szeretlek, féltelek. Sajnálom, a tegnap elragadott a hév! Ne mondj most semmit! Ne ígérj, ne kérj te is bocsánatot! Csak egy kívánságom van, tartsd nyitva a szemed. A legnagyobb h?siesség érzelmeinknek nemet mondani. Bár fölöslegesen lennék vészmadár!

Miel?tt Katóka válaszolhatott volna, Enik? becsukta maga után a manzárdszoba ajtaját.

 

[1] A Királyk?re megyünk (kirándulni…)

[2] Úristen!

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.