Vandra Attila : Légzuhatagban II/11. Börtönképezte pszichológus

Áron miközben A törött lábú Jancsit a kórházba kíséri, ismét összefut Katókával. Elmenekül. Jancsit a kórházban lelki válságban találja, a legényke fél, hogy nagybátyja a kislánya születése után nem fogja szeretni többé. Áron megvigasztalja, de a beszélgetés felkavarja.

Börtönképezte pszichológus

 

Rég elfelejtett, évek óta elfojtott emlékeket szakított fel benne a Jancsinál tett látogatás. Hol úrrá lett rajta a legénykéjéhez hasonló düh, hol a szégyen saját érzéseiért. Édesanyja fiatalkori arca jelent meg el?tte, amint neki mondja: „Ne légy rossz kishúgoddal! Ugye akarod, szeresselek?” Aztán újra el?jött benne a féltékenység. És újra a szégyen… Akár Jancsiban. Bárki utalt eddig húga iránt érzett féltékenységére, kapásból volt bizonyítéka a köztük lev? jó viszonyra. Most viszont kis barátja megnyugtatására felhozott érvei feltépték a régi sebeket.

Amikor Karl hazaért, az ágyán ült, de nem a szokott módon hátát a falnak támasztott párnájának nekivetve, hanem el?re hajolva, száját öklére támasztva. Szobatársának azonnal felt?nt zaklatottsága.

– Találkoztál vele? – nézett rá a férfi fürkész?en. Addig se vette le róla a tekintetét, amíg letette csomagját a székre.

– Jancsival? Igen – nézett fel. Majd rájött, szobatársa nem rá, hanem Katókára gondolt. Egy ideig farkasszemet néztek. Habozott, miként reagáljon, de Karl nem firtatta tovább.

– Az kavart így fel? Hogy van a srác?

– A lehet?ségekhez képest jól, csak er?sen mélyponton, mióta megszületett Mezei mérnök úr kislánya. Attól fél, el fogja hagyni, mint az apja, vagy legalábbis nem lesz többé hely számára nagybátyja szívében. Már azt is traumaként élte meg, amikor nagybátyja megn?sült, és elköltözött otthonról. Számára egyfajta pótapa volt.

– Mélyen átéled a fájdalmát. Ismer?s érzések, ugye?

– Én szerettem a húgomat! ? volt a világon a legkedvesebb teremtés! – csattant fel Áron. Hangja inkább kétségbeesést, mint felháborodást tükrözött.

Karlt el?ször mellbe vágta a hangnem. Habozott, hagyja-e magára. Amikor az embernek fájdalma van, szereti magában nyalogatni a sebeit. ?k pedig egy szobába vannak zárva, még a WC-be se vonulhat félre. Az emeleti illemhely a folyosó végén található. Pedantériájára nem jellemz? módon kabátját az ágyára dobta, cip?jét se cserélte házi papucsra, hanem mellé ült, apaian átölelte a vállát, és csendes, de határozott hangon szólt rá:

– Mesélj!

? részletezni kezdte Jancsinál tett látogatását. Karl megvárta, míg befejezi, majd rászólt:

– Nem ezt kérdeztem, hanem miként élted meg húgod világra jöttét. Ez kavart fel, ugye?

A fiú egy ideig remeg? ajkakkal nézett szembe vele, mintha kiutat keresne. Majd válasz helyett eltört a mécses. Jó ideig nem tudott megszólalni. A férfi folytatta:

– ? volt a kicsi, a kislány, és még beteg is volt. Állandóan ölbe vették, s csak ha az értelem vagy a fejl?dés legkisebb jelét adta, dicsérték, ujjongtak. Te pedig…

– Megütöttem Karl… Nem ártott nekem, de megpofoztam! Csak úgy, ok nélkül! Tudod, miként reagált? Azt mondta kétségbeesetten: „Ájon, én sejet!”, és nyújtotta a karját, vegyem ölbe!

– Soha senkinek nem vallottad be, igaz-e?

– Tudtam, képtelen árulkodni… – folytatta, mintha meg se hallotta volna a kérdést. – Egy ragaszkodó, aranyos teremtés volt. – Felnézett szobatársára. Tekintete mintha azt mondta volna: „Várom a kivégzést.”

– Nem kellett bizonyítanod, hogy megérdemled szeretetét… „A legkegyetlenebb bosszú az, amikor ellenséged kénytelen beismerni, ? a rossz, és te vagy a jó.” – idézte Karl magyarázatképpen B. P. HaÃ?Ÿdeu szállóigévé vált mondatát. – Soha többé nem nyúltál hozzá, igaz? De ahányszor bántotta valaki, eszedbe jutatta gyalázatos tetted. Azért reagáltál mindig olyan hevesen?

– Id?tlen id?k óta nem jutott eszembe – válaszolta elgondolkodva. – Csak most… El?jött…

– Elfojtott indulatok? Emlékek, melyekt?l olyanokká válunk, mint egy id?zített bomba. De ha valami emlékeztet rá…

– Te honnan tudsz ilyeneket? – lep?dött meg Áron. – Már rég meg akartam kérdezni. Inasiskolát végeztél. Mióta együtt lakunk, idézted már Goethét, Heinet, Meschendörfert[1], Eminescut, az el?bb B. P. HaÃ?Ÿdeut, lélektani fogalmakkal dobálózol, mintha Freud tanítványa lettél volna…

Karl kesernyésen elmosolyodott. Mosolya fájdalmat tükrözött. Elengedte a fiú vállát. A cip?jét nézve felelte.

– Az inasiskola után érettségiztem, az esti tagozaton, humán osztályban. Hallgattam róla. Fájdalmas lett volna beszélni elveszett illúzióimról. Nyolcadik osztály végén szóba került, hol folytassam az iskolát. Középiskola, reálosztály szóba se jöhetett. Utáltam a matematikát és a fizikát. Matematikából ötösöm-hatosom volt, németb?l, történelemb?l tízesem… Édesapám a középiskola humán osztályáról hallani sem akart. „Ha érettségizel, s nem sikerül bejutnod az egyetemre, mit érsz egy humán érettségivel?” – mondogatta. Te is tapasztalhattad, saját b?rödön, mennyit ér egy ilyen diploma, amikor felvettek a Coloromba. „Ahhoz, hogy mesterséged legyen, fölösleges szakközépbe járnod, ugyanazt eléred inasiskolával is. Tizenhat éves korodban munkahelyed lesz, s ha még mindig tanulni akarsz, elvégzed a középiskolát estiben. A humánt, amire vágysz!” – mondta máskor. Meggy?zte édesanyámat is, én pedig nem tehettem mást, beadtam a derekam. Elvégeztem a vegyipari inasiskolát. Tizenhat évesen munkába álltam. A Colorom látványa jó motiváció volt a tovább tanuláshoz. Pedig a G részleg, ahol akkor dolgoztam, e gyárban úri helynek min?sül. Öt nehéz év következett, az esti középiskola. Érdekességképpen a matematika mellett a lélektant utáltam a legjobban… Arról álmodoztam, német-történelem szakra felvételizem. Tanár akartam lenni.

– S miért nem lett bel?le semmi? – érdekl?dött Áron, emlékezve arra, hogy szobatársa huszonhét évesen került börtönbe.

– Kérvényeztük a kivándorlást az NSZK-ba[2]. Történelemre fel se vettek volna emiatt. Majd CeauÃ?Ÿescu meghozta a törvényt, hogy aki kitelepedik, annak vissza kell fizetnie a tandíjat. Nem volt értelme megkezdeni. Majd, az NSZK-ban… Közben megn?sültem, jött Ernest, családfenntartóvá váltam. Aztán a válás. Majd a börtön – sóhajtott egy mélyet, fájdalmasat. – Azzal vége lett mindennek. Ott köteleztek, járjak pszichoterápiára. Eleinte Martinnal a pszichológusommal olyan voltam, mint egy sündisznó. Fölösleges marhaságnak tartottam. Engem ne oktasson ki, hogy: „Ejnye-bejnye, látod milyen csúnya dolog az agresszivitás?” Ráadásul semmi köze a gyermekkoromhoz! El?ször azzal lepett meg, amikor arra biztatott, dühöngjek nyugodtan, ne fojtsam magamba. Fokozatosan n?tt a bizalmam iránta. Aztán megkért, cseréljünk. Vegyem át én a pszichológus szerepét[3]. Nagyon élveztem. Kész „szakember” lettem. Rájöttem, van valami, amit a tanári pályánál is szívesebben tudnék csinálni.

– Talán még nem kés?. Még nem vagy negyven. – kottyantotta ki Áron, de azonnal rájött mekkora marhaságot mondott. Ki alkalmazna egy gyilkos pszichológust? A férfi ránézett, s meglátta szemében a zavart. Nem tette szóvá, tekintete mintha azt mondta volna: „Látom, rájöttél magadtól is…”

– Összebarátkoztunk Martinnal. Günther óta nem volt még egy ember, akivel annyira ?szinte tudtam lenni. Id?vel mindketten kerestük az ürügyet a „soron kívüli” találkozásra. Neki köszönhetem id? el?tti szabadulásom, mely után nem sokkal kivándorolt az NSZK-ba. Ott is börtönben dolgozik. Néha váltunk egy-egy levelet. Húgom is ott van… el?zte meg Áron kérdését. – Unokatestvéreim is. Volt osztálytársaimnak több mint fele… Én most már röghöz vagyok kötve… – sóhajtott egy nagyot. – Kissé eltértünk a témától… kapott észbe Karl. Eleget vezekeltél azért a pofonért… Kelleténél is többet.

Értetlen tekintet fogadta a megállapítást. Hiszen megérdemli, hogy kegyetlen ítéletet mondjanak felette! Zsebkend?t vett el?. Nagyot trombitálva fújta ki az orrát. A férfi nem er?ltette tovább az intim helyzetet.

Nyikorgott a padlón a fiú ágya elé húzott szék, mintha fel akarná ébreszteni ?ket eddigi hangulatukból.

– Mi több, ? lett a lelki szemétládád. Nem kellett félned, hogy tovább mondja. Ha osztálytársaid elutasítottak, gúnyoltak, vagy nem hívtak meg bulizni, ha tanáraid azt mondták, „T?led többet várok”, ha igazságtalanság ért, és mindazt, amit féltél szüleidnek beismerni, neki panaszoltad el. Mert, ha nem lettél volna tökéletes, talán nem szerettek volna… Tévhit!

– A szüleim engem nagyon szerettek! – hasított a leveg?be Áron hangja.

– Nem kételkedem. De miért érezted úgy, bizonyítanod kell, hogy megérdemeld szeretetüket? Valamit nem csináltak jól!

– Mindent megadtak nekem! Lesték minden kívánságomat. Sohasem…

– A húgod bármit tett, szerették! Miért féltél bevallani, amit tettél? Bocsáss meg nekik! De csak azt lehet, ami megtörtént, s ami fájt. Ismerd be, tévedtek veled szemben, és akkor sok mindenért nem magad kell hibáztatnod. Valami hasonlóra biztattad Jancsit is, nem? Van jogod haragudni. Gy?jts össze minden sérelmet! Ha belefáradtál, vedd számba mindazt a szépet és jót, amit t?lük kaptál. Végül húzz egy vonalat. Megbizonyosodhatsz, így is szerethet?k. Nem egy szül?ideált szerethetsz bennük, hanem ?ket: gyarlóként, emberként. Nem fog ez könnyen menni. Ijeszt? szembesülni a lelked „tiltott” oldalával. Próbáld meg, id?vel sikerülni fog! Élmény lesz felfedezni, megígérem.

Kezdtek felszáradni a könnyei. Háta mögé tette a párnát, és a falnak támaszkodva, lábát is felhúzta az ágyra. Összekulcsolt öklére helyezte száját, és sokáig gondolataiba mélyedt. Karl egy ideig választ várt, majd úgy döntött, hagyja megemészteni a hallottakat. Székét az asztalhoz tolta, átöltözött, majd elrakta ruháit. Szemüveget vett fel, és levélírásba mélyedt. Günthernek és Martinnak írt. Egy id? után ágyreccsenés zavarta meg a beállt csendet. Áron felállt és öltözni kezdett.

– Hova indulsz?

– Brassóba. A temet?be.

Barátja nem csodálkozott rá, bár már sötét volt. Csak annyit mondott:

– Ne add fel! Ne kövesd el a hibát, mint én! S ha bármikor akarsz még beszélni err?l…

– Köszönöm! – felelte hálásan, majd becsukta maga után az ajtót.

 

A Fogarasról érkez? mikrobuszra nem fért fel. A rendszeres autóbuszjáratot még a 1982-ben számolták fel megnehezítve az ingázók életét. Órájára pillantott, majd szaladni kezdett az állomás felé. Még elérte a hétórás gyorsot. A sötétben ki állna meg, hogy felvegye, ha autóstoppolni próbálna? Helye az ablak mellett volt. Köszönt és leült. Fülketársai sem beszélgettek, csend honolt a fülkében. A hosszú utazástól elfásulva meg-megnézték órájukat, mikor érnek már a végállomásra. Egyik a falnak d?lve szunyókált. Áron felkönyökölt a fülke „asztalára” és nézett ki az ablakon. Látszólag. A táj úgy vonult el el?tte, mint egy alvajáró el?tt. Ahogy a sebesen hajtó, zakatoló vonaton Brassó felé közeledett, szívverése átvette a zakatolás ritmusát. Ahogy telt az id?, egyre idegesebb lett. Kavarogtak benne az aznapi események, Jancsi gy?zködése, szégyenteljes tette, amikor megütötte húgát, a Karllal való beszélgetése… De f?leg barátjának a szavai: „De miért érezted úgy, hogy bizonyítanod kell, hogy megérdemeld szeretetüket? Miért kellett félned, hogy elveszted? Valamit nem csináltak jól! Bocsásd meg nekik!” Mintha mély álomból ébredt volna, úgy riadt meg, amikor utastársai szedel?zködni kezdtek.

Az állomás el?tt felült a négyes buszra. Bár járt a temet?ben, mióta a szintézisnél dolgozott, soha nem ment ennyire nehéz szívvel. Úgy érezte egetver? b?nt készül elkövetni. Belül egy hang megállás nélkül ismételte a zakatoló vonat ritmusára: „Me-ne-külj! Me-ne-külj!” A nagy parknál, hogy utastársait ne akadályozza a leszállásban, lelépett a járdára. Mintha ?rangyala vezérelte a tekintetét, ki meg akarta menteni a szüleivel való szembesülést?l, megpillantotta az Eminescu-kórház felé vezet? utcát. Jó ürügynek t?nt odamenni, addig is halogathatja a temet?be menést. Dr. Szotyorival való találkozásra minimális volt az esélye. Ebben az órában csak akkor lehet bent, ha pont ügyeletes. Miért pont ma lenne?

A kapus megismerte.

– Menjen, üljön le a sürg?sségi rendel? elé a padra. Felszólok a doktorn?nek.

Csapdába került. Nincs visszaút! Ha el akarna futni, a kapustól kellene engedélyt kérnie, magyarázkodnia, miért jött és miért fut el… Kétségbeesett igyekezetét, hogy megfelel? ürügyet találjon a távozásra, Dr. Szotyori hangja szakította félbe:

– Nicsak, megkerült az elveszett ember! Hol voltál, azóta? – nyitotta ki Áronnak az ajtót. Bent nyugodtabban beszélhetnek, mint a folyósón.

– Szeretnék ismét kezelésre járni – kerülte meg a fiú a választ. Ám az orvosn? nem kegyelmezett.

– Miért nem jöttél azóta?

– Szégyelltem, hogy hova kerültem – hajtotta le a fejét.

– Hol éltél mostanáig? És mib?l?

– Feketehalomban. A Coloromban dolgozom.

– Azt hallottam, nem jelentkeztél Mezei mérnök úrnál – hökkent meg Dr. Szotyori. – Aggódtam érted.

– Végig a keze alatt dolgoztam. De aznap, amikor munkára jelentkeztem, épp szabadnapos volt…

A doktorn? hátrad?lt a székén, és elgondolkodott.

– És hova kerültél? A szárítóba?

– Igen. De már nem vagyok ott.

– A mocsokba. A társadalom krémje közé… Szégyellted, ezt elmondani nekem… – támasztotta száját Dr. Szotyori az öklére. – Felül kell vizsgálnunk szüleiddel való kapcsolatodat, Áron. Azt hiszem, hibáztam a terápiádban. A közelmúltban elég nagy megrázkódtatások értek, ahhoz, hogy megmagyarázzák állapotodat. De az, hogy miért nem javul, annak a gyökere a múltban van. Fel kell tárnunk. Kegyetlen lesz. Készen állsz rá?

– Azt hiszem, igen… – felelte Áron. – De nagyon félek!

– Most mi szél hozott ide?

Miközben Áron elmesélte Jancsival majd Karllal való beszélgetését, mely felkavarta, eleredtek a könnyei.

– Sírjál nyugodtan! – biztatta az orvosn?. – A sírás gyógyít.

Többször nem szakította félbe. Megvárta, amíg Áron elhallgatott.

– Ez itt nem megfelel? hely egy pszichoterápiás ülésre. Bármikor megzavarhatnak. Jöhet egy sürg?sség. A holnapi napom „be van táblázva”, de érted teszek egy kivételt. Este hétkor fejezem be a terápiás üléseimet, tartok egyet pluszba veled, hogy minél hamarabb megkezdhessük. De csak akkor vállallak el, ha szerz?dést kötünk. Ha nekiállunk egy ilyen trauma feltárásához, és félbehagyjuk, többet ártok neked vele, mint ha meg se kezdenénk.

– Értem. Nagyon köszönöm.

– És ne feledd átadni a gratulációimat a barátodnak. Kicsoda ??

– Vegyipari munkás… Érettségizett. ? is járt pszichoterápiára, a börtönben. Megölt egy embert.

– Sohase ítélkezz az emberek fölött. Csak a tetteket van jogunk elítélni. Lám, te mennyit köszönhetsz neki! Gratulálok neked is, hogy volt merszed ide jönni.

– Jobban féltem a temet?be menni… – ismerte be a fiú lehajtott fejjel.

– Holnap akkor várlak! – búcsúztatta Dr. Szotyori, azon merengve, hogy milyen jó, hogy nem fiatalabb. A fiú az anyát látta meg benne, és nem a n?t. Mert ellenkez? esetben most nagy pácban lenne.[4] Miközben a fiút elkísérte a kapuig, ment? állt meg a kórház el?tt. ?rjöng? fiatalembert szállítottak be.

– Házi feladat holnapig: Számold meg hány barátod volt miel?tt lopásba keveredtél, és hány van most! S keress a különbségre magyarázatot! – szólt még a távozó Áron után, majd a ment? által behozott fiúhoz fordult.

 

 

[1] Erdélyi szász író.

[2] Német Szövetségi Köztársaság, az események a német egyesülés el?tt játszódtak le.

[3] Els?ként Ferenczi alkalmazta ezt a technikát a lelki betegek kezelésében. Ez okozta a törést mentorával, Freuddal való viszonyában. 

[4] Az ügyfeleknek a megért? terapeuta iránt kialakuló szexuális vonzalma a pszichoterápia egyik legkényesebb pontja.

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.