Csillag Tamás : Tág, fekete szemekkel

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Semmi sem köt, nincs ami old – súgtad.
Szárnyaid lábam elé hajítottad.
Szent ígéretek szád sarkába húzódtak,
ajkaid karcolták hitetetlen imák,
verseimben a fájdalommal némultál.
Hová lettek az emberek,
hol vannak a fehér testű szüzek,
merre bolyongnak a bús arcú
apró kezű gyermekek…
Miért halnak görnyedve az anyák,
és miért követik őket könnyező apák,
holnap, kinek a méhében ringnak majd az árvák.
 – zokogtad vállamra borulva,
s tollaid csak hulltak, hulltak,
felfele a magasba, a végtelen kék horizontba…

Dombok, gödrök, szakadékok,
ennyi maradt nekem – neked.
A hegyek túl magasra nőttek.
Imbolygunk a világ peremén,
alattunk az ásító élet
egy mély szakadék.
Indulnom kell. Ne hívj, ne várj –
Én is mennék. Messzi el – mondtam
Merre van – kérdezted
Mindig nálad, ahol te vagy –

Soha többé nem láttalak.

Csak álmaimban, néha…
Te az ég felé tárod mezítelen lelked,
kezeid felém nyújtod.
Mintha újra szárnyunk nőne.
És visz feléd az álom,
szívedből vér cseppen szívemre.
Fájsz. És én veled fájok.
Szótlan temetlek minden nap,
versben, dalban, lángok közt,
az éjbe zuhanó csillagokban.
Kezem közé szorítom fényed,
engednélek, de nem nyílik tenyerem,
szememben szétfolyt emlékek.
Mondd, miért csak az én arcom
marják a sós könnyek.
Elárultál, pedig téged csalt meg
a csupasz idő.
Céda testű szerelmek, ígéretek,
feküdtek melléd, némán.
Egyedül maradtál árván.
Festetlen arccal, üvöltő vágyad
az égbe hasított,
rád gyűrűdött a hold,
zúgott a szél, árnyékod tépte,
zsongott a hajnal,
ledér ruhádat szaggatta a szélben.
Most is ott állsz valahol szárnyatlan,
egy útszélén álló pléhkeresztet ölelve.
őrzöd a csendet.
A csend őriz téged.

Talán egyszer még látlak,
kereslek fényen túl és innen,
titkaid vigyázom, rejtem a világ elől,
mert még hiszek a reményben,
a zuhanó szárnyalásban,
a hozzád megérkezésben,
a veled álmodásban.

De lábad most gyökeret eresztett
a fagyott földbe,
két szárnyad csontágakká hajlott,
testedre kérget formált a befejezetlen idő,
haldokló nyarak, tavasz, ősz,
tél alá roppanó mezítelen árnyak.
Mind magaddal vitted,
s már nem táncolsz a szélben,
titkaid kezemben
szorítom, gyűröm, tépem.
Mintha két kezem a te szárnyad lenne.
Tollaid csak hullnak, hullnak testemről…
Felfele a magasba, a végtelen kék horizontba.
Fájok. És te velem fájsz.
Ne menj még angyalom… hallod…
az Istenek csak nekünk hegedülnek,
tar lombkoronák közt, didergő ujjal,
a szél ölébe búvó októberi csendben.

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

ezt a helyet álmaikban többen látták
úgy tudják hogy
holtak őrzik

fogasain nem kabátok
hullák lógnak
büféjében néhanapján
több ember-szendvics
egymással jól megrakottan
erotikus mozdulattal
dagonyázik

a cégér szerint nem túl régen
Alan Ginsberg
szendvics-ember
is járt itt egyszer

(bár ő szegény
már nem él)

a bejáratnál

fejét tartva

hóna alatt
udvarias
öreg portás
gyolcs kezével
nyit meg ajtót
hogy elénk tárva

megmutassa

a fülekben jól mutató zongorabillentyűk
az éjjel is pontos napórák
a nyakra tekerhető húrok
a torokba fagyott kiáltások
a félbehagyott mozdulatok
üres vásznak
fekete kréták
megolvadt viasz-szárnyak
értelmetlen de mégis jól hangzó mondatok
meghibbantan repkedő ám végül mégis remekül hazataláló üveggalambok
napalmos kerekeken dodeskadenező vonatok
neonhangyáktól nyüzsgő bolyok
profilból és szemből is teljesen idegen arcok
és álarcok

igen széles választékát

kaotikus ködből gőzből is jut itt bőven
akár lila vagy kicsit halvány
de választható rózsaszín is

sajnos nem kóser a sörök habja
nagyon gyanús
rebesgetik hogy másból készült
hogy míg a neon-hangyás volt a csapos
a gaz a sörhabot a saját
csonthabjával
viking módra
felcserélte

és van itt még egy belső terem
trambulinnal
a halál-ugrás erről
tuti halál
különösen
egy vízre szomjas
medencébe

nagy melegen ajánlhatók
az „egyszer használd majd gyorsan dobd el”
és a kurgánokból
hatósági engedéllyel épp kiásott
síri csendek

aki pedig leglegek-re vágyik
az veszélytelenül túladagolható
eksztatikus csendeket is
találhat a polcokon

egyébként meg semmi panasz
jó a műsor
az a legjobb
amikor a bűvészinas
a legdrágább
és legnagyobb
kristály-csendet
úgy vágja a zongorához
hogy szilánkjai
a billentyűkön
szétgurulva
órákon át
passiókat
játszanak

ezzel aztán
egy közeli bádogkrisztust
úgy meghatnak
hogy a lepotyogó bádogkönnyek
elismerőn tapsikolva
csöm-csöm
csöhömpölnek

a hely előtt sokan vannak

bebocsátást

sokan várnak

töklámpával

nylon-baltás

bányarém

s elszabadult

nagyfater is

zsinórpadlást

rángatható

bábot keres

zárórakor

jő a Mester

s ígéri a

hoppon maradt

búsulóknak
lészen gyógyír
lesz még itt csend
több mint elég

holnap

…

(ha lesz még holnap)

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }(az új kenyér ünnepén)

Valami megmarad a nyárból,
egy sárga dallam, sárga hang
a búzatáblák karcoló zajából.

Valami megmarad a nyárból,
kócos izzadtság, görbe dac
a régi rendre dőlt derék jajából.

Valami megmarad a nyárból,
a szikkadt jókedv, gyűrt mosoly
a fehér bélű kenyér igazából.