(Illusztráció: Eötvös Péter vezénylés közben – Huszti István fotója)
A díj indoklása is utal az elődökre: Eötvös azt az erős magyar zenei hagyományt képviseli, amelyet Bartók Béla, Ligeti György és Kurtág neve jelez. Az európai zenei életben Karlheinz Stockhausen és Pierre Boulez munkatársaként a 60-as évek óta részt vett a legfontosabb zenei kutatásokban.
Stockhausen kedvelt karmestere volt, a 70-es évek végén pedig Boulez nevezte ki az akkor alapított párizsi Ensemble InterContemporain zeneigazgatójának. Ez az egyedülálló tapasztalat érlelte széles körő zenésszé és alkotóvá, aki az utóbbi 20 évben zeneszerzőként is az élvonalba tartozik.
Eötvös Péterrel Albert Mária beszélgetett.
– Két új művének volt ősbemutatója 2011-ben. Melyikről beszélne elsőként?
– Előbb a 8 énekes és 11 hangszeres szólistára komponált Schiller: energische Schönheit című darabomról számolnék be, amelynek májusban volt a bemutatója Wittenben, majd másnap Frankfurtban adták elő. Schillert 1793-tól, a nagy francia forradalom tanulságait elemezve foglalkoztatta az a gondolat, hogy miként lehetne az akkori német társadalmi rendet modernizálni. Ezeket a levélformában irt eszmefuttatásokat Az ember esztétikai nevelése című munkájában foglalta össze.
Nagyon megszívlelendő módon az új társadalom alapját az esztétikusan képzett, szépségre fogékony emberek társadalmában látja, akiket az „energikus szépség” ideája vezet el az új formában való együttéléshez. Ez pedig az általános kulturáltság, az etikai és esztétikai nevelés alapja. Bár teljesen utópikusnak tűnik, nem árt azért elgondolkozni rajta, mit jelentett volna – mondjuk – 20 évvel ezelőtt Magyarországon is hasonló gondolatokkal foglalkozni, amikor évszázadok óta első ízben volt lehetőség arra, hogy kialakítsuk a saját társadalmi formánkat, a nekünk megfelelő társadalmi szerkezetet.
Ezzel függ össze az is, amit Schiller ugyanebben az értekezésben a művész feladatáról és felelősségéről ír: a művész legyen saját korának a gyermeke, de tudjon tőle független lenni. Azt adja a kortársainak, amire azoknak szükségük van, ne azt, amit azok megtapsolnak. Ezt a művészi alapállást ma is érvényesnek érzem, nemcsak magamra, hanem azokra a kollégáimra nézve is, akiknek alapfeladata a társadalom nevelése, napra kész informálása. Ahogy a zenekari koncertélet helyzetét látom Magyarországon, bizony elgondolkoztató, hogy az utóbbi 60 év jelentős zenei alkotásaiból alig hangzik el valami a zenekarok műsorán.
A rágógumit rágják újra, és nincs pék, aki friss kenyeret sütne. Itt az arányokkal van probléma. Mialatt a színházi repertoáron a klasszikus művekkel békés együttélésben, lényegében 50 százalékban lehet kortárs vagy élő szerzők darabjait látni, a könyvesboltokban teljesen természetes módon vásárolják és olvassák az emberek az élő írók műveit, informálva vannak saját korunk gondolkodásmódjáról, addig az írott zene területén, amely a 12. század óta folyamat volt, egy teljes generáció számára megszűnt a jelenkori zenei gondolkodás megismerésének a lehetősége. Pedig a művészet folyamat: a művészet minden nap „történik”, és erről napi információra van szükségünk.
– Szavai szerint sokszor halljuk, hogy egy-egy művészt a saját kora mennyire nem értett meg, de aztán kiderült, hogy ők teremtették meg koruk művészi alapállását, azt, amelyiket a következő korok tovább tudták építeni. Ezért veszélyes egy ilyen fekete lyuk a magyar zenei életben: felépült a ház a 19. emeletig, majd két emelet semmi, és utána jön a 22. emelet, de azt mire építik rá, a lyukra?
– Beethoven, Wagner, Bartók, Picasso, Joyce, Beckett példájából láthatjuk, hogy függetlenül saját koruk sikervonulatától olyat tudtak alkotni, amiről kiderült: arra volt a kornak szüksége, az fejezte ki azt a kort – magyarázta a zeneszerző. – Sajnos hozzá kell tennem, hogy ez a jelenség nemcsak Magyarországon észlelhető, hanem a körülöttünk lévő volt szocialista országokban is. A nyugat-európai országok, Észak-Amerika, Kanada, Japán, a feltörekvő ázsiai országok egy része, újabban a balti országok is tudnak jelen időben és (amennyire lehet) jövő időben gondolkozni. Mindenhol a jelenből a jövőbe vezető, élő zenekultúrával találkozom.
A kelet-európai országok múlt- és identitáskeresése tulajdonképp a kreatív gondolkodás hiányára utal, a szellemi képesség fáradtságára, az öntudat lustaságára – a kopasz pávára, amely az ükapja tollával dicsekszik. Ez van most, majd elmúlik. Hát ennyit Schillerről.
– Februárban – pályatársa iránti tiszteletből – a 85 éves Kurtág György születésnapi koncertjén vezényelt a Művészetek Palotájában. Ez volt az egyetlen magyarországi fellépése, és ahogy a naptárát nézem, 2012-ben sem láthatjuk hazai pódiumon. Válaszol, ha azt kérdezem: a fekete lyuk miatt nem jelenik meg a magyar zenei életben?
– Nem látok olyan területet a magyar zenei életben, amelyben hosszabb távra tudnék tervezni. Csak a szombathelyi Bartók Fesztivállal van több évtizedes pozitív kapcsolatom, és még mindig bizakodva várom, hogy végre megkezdődjék a Mátyás utcában a Budapest Music Center kortárs zenei és jazzközpontjának építése. Ott fejthetnék ki olyan tevékenységet, amelyben hasznosnak látom a munkámat. Egy információs sorozatot szeretnék indítani, amelyik lehetővé tenné, hogy azoknak, akik a saját koruk iránt is érdeklődnek, olyan információt adjak, amilyet például én kaptam a 60-as években, annak ellenére, hogy az akkoriban hivatalosan tiltva volt.
– Folytassuk másik művének az ősbemutatójával.
– Ez júniusban volt Berlinben. Öt nagy zenekar megrendelésére komponáltam egy csellóversenyt Cello Concerto Grosso címmel, amely arra utal, hogy a cselló szólistán kívül a szimfonikus zenekar csellistái (a Berlini Filharmonikusok híres szólista együttese) is együtt versengenek a nagyzenekarral. Berlinben három koncerten játszottuk el a művet, amely kimondottan „férfiasra” sikerült, sok energiával, érdekes csoportfelosztásokban, sok technikai megoldásban a magyar hangszeres népzene hagyományaira építve.
Perényi Miklóssal 2-3 éven át készültünk fel a berlini bemutatóra, amelynek a többi megrendelő zenekarnál lesz folytatása. Perényivel 2011 októberében a zürichi Tonhalle Zenekarral, majd 2012-ben a norvégiai Bergenben adjuk elő. 2012 márciusában a Toronto Symphony Orchestra egy kanadai szólistával, Joseph Johnsonnal tartja a kanadai bemutatót. Az ötödik megrendelő, a dél-koreai Seoul Philharmonic Orchestra pedig 2012 októberére tőzte ki a csellóversenyt Szungvon Jang gordonkaművésszel.
– Münchenben 2010 februárjában mutatták be Az ördög tragédiája című operáját, amelyet Madách Imre drámája, Az ember tragédiája ihletett. Eddig (szinte) mindegyik színpadi művét átdolgozta az előadások tapasztalatai alapján.
– Ez talán kicsit túlzás. A hét operámból régebben csak a Radamest és most Az ördög tragédiáját dolgozom át. A többit javítgattam, hogy a következő produkciók számára világosabbak és hatásosabbak legyenek. De a javítás természetes folyamat az alkotásban. Amíg élek, javítok. Peter Brook az addig több százszor játszott Lear király budapesti főpróbáján is javított. Sőt azt mondanám, minél többet játszik egy társulat egy művet, annál többet kell benne javítani.
A Három nővér című operám már nem fog változni, 110 előadás után a mű „beérett”, ott csak a produkciókon belül kell tisztító próbákat tartani. Jelenleg négy operán dolgozom egyidejűleg. Az ördög tragédiájával kapcsolatban én döntöttem úgy, hogy kicseréltetem Albert Ostermaierrel a szöveg nagy részét. Már készen van az új librettó, ami megerősíti a Lilith-vonalat. Jónak találom a drámai alapanyagot és fontosnak a tematikát: az egyenrangú asszony visszatérését Ádámhoz. Az új librettóban Lucifer veszít és Ádám első felesége, Lilith kapja meg a lehetőséget egy új korszak kialakítására. 2013 végén Bécsben lesz a premier.
A következő projekt már a 2014-es évet érinti. Budapesten a Katona József Színházban láttam Roland Schimmelpfennig német író darabját, a Golden Dragont. Ebből a darabból komponálok az Ensemble Modern számára egy „utazóoperát”. A szöveg rendkívül alkalmas operának, alig kell rajta változtatni. A harmadik tervem egyfelvonásos opera, két személyre. A librettó Alessandro Baricco Vértelenül című novellájából készül. Bartók A kékszakállú herceg vára című operája elé roppant nehéz másik egyfelvonásos darabot találni, én ezzel a céllal kerestem témát.
Baricco lenyűgöző finomsággal ír. A librettó az eredeti novellának csak egy része, két idős ember találkozása egy szokatlan helyzetben, szokatlan múltjuk tisztázására. Az operát több operaház rendelte meg 2015-re. A negyedik darabot a Kölni Opera kérte, 2016. április 30-ára tőzték ki a bemutatót. Az egész estés műhöz találtam egy izgalmas anyagot, de részleteket csak a megrendelővel folytatott egyeztetések után tudok nyilvánosságra hozni.
– Terveiből ítélve a kortárs opera „piaca” nem szőkül.
– Ellenkezőleg: az opera virágzik, új tavaszát éli a műfaj, régen, a barokk és klasszikus időkben volt ennyire élénk az új operák bemutatása. Idén engem hívott meg a híres Aix-en-Provence-i Operafesztivál, hogy vezessem a kéthetes operaakadémiát. A 18 fiatal 16 országból érkezett – zeneszerzők, dramaturgok, rendezők, videósok, kosztümösök, mindenki, aki az opera körül tevékenykedik. A fesztivál minden produkcióját láttuk, találkoztunk az alkotókkal, a fiatalok bemutatták saját terveiket, és közös produkciókat indítottak el. Tíz év múlva ezeket a fiatalokat fogjuk viszontlátni a világ operaszínpadjain.
– A Szombathelyi Nemzetközi Bartók Szemináriumon és Fesztiválon is találkozhat a következő nemzedékkel.
– Tradicionális „bartókos” vagyok, sokat és sokszor dolgoztam Szombathelyen. Legközelebb 2013-ban tudok szerepet vállalni a kurzuson, és egy különleges találkozóra tettem javaslatot a szervezőknek. Tizennyolc magyar trombitás dolgozik külföldön nagy zenekaroknál. Megpróbáljuk őket hazahozni egy találkozóra, mert annyira meglepő a jelenség, hogy létezik egy trombitás nemzedék, amely a legmagasabb nemzetközi fokra jutott el.
– Mit jelent ennyi terv mellett az Arany Oroszlán életműdíj?
– Az utóbbi negyven év elég mozgalmas volt számomra. Abban a körben, ahol a legtöbbet mozogtam – francia, angol, olasz, német, holland területen – folyamatosan követték a tevékenységemet. Számomra azért megkülönböztetetten fontos ez a díj, mert nemcsak egy zenei grémium döntése alapján adják, hanem a Velencei Biennálénak, a többi művészeti ág képviselőinek a véleménye is számít. Általános, összművészeti átlátás mutatkozik meg benne, és ezen belül a zenei részt képviselhetem.
Tehát ugyanúgy, ahogy a filmesek, képzőművészek, építészek is megkapták a díjaikat, a zenében rám esett a választás. Ennyiben különbözik a másféle elismerésektől, és ennek nagyon örülők, mert úgy érezhetem, hogy része vagyok a teljes jelenkori művészeti kultúrának.
Forrás:
MTI
Albert Mária – kulturpat.hu/zene
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
