Avi Ben Giora. : Gyermek az időkben XIII.

*

 

 

 

 

Kővárinak nem jöttek be az előre elképzelt kiváltságok. Akik eddig féltek tőle, most majdhogynem röhögve utasították el kéréseit. Mindenütt fenyegetőzött, ahol nem ért el eredményt, a legtöbben legyintettek rá: biztosan meghibbant. Egy helyen megjegyezték, hogy Salamon Béla már rég halott, utalva a régi szlogenre, „ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni”. Aztán egy nap kiégett a biztosíték. Telefont kapott Péter, hogy azonnal menjen be a Völgy utcai Pszichiátriai Klinikára, ahová apját szállította a mentő. Péter nem szólt az anyjának csak a feleségének hagyott rövid üzenetet, hogy sürgősem el kellett mennie, majd este találkoznak otthon. Kővári nagyon rossz állapotban volt. Az osztályos orvos pár mondatban elmondta Péternek, hogy mi is történt.

— Egy GMK irodában elkezdett kiabálni, fenyegetőzni a vezetővel, hogy ha nem teljesíti a kérését, majd felfedi a múltját. Miután kitessékelték, tettlegessé fajult a dolog. Kővári urat a kiérkező rendőrök és mentők szerelték le, így került hozzánk.

— Mennyire súlyos? — kérdezte Péter

— Teljes idegkimerültség és depresszió. Elkezdtük a teljes kivizsgálást. Nagy valószínűséggel kapott egy agyvérzést is, de ezt még nem száz százalékos biztonsággal mondom. Mindenképpen hosszú pihenésre lesz szüksége.

— Köszönöm doktor úr. A család mikor jöhet meglátogatni?

— Egyelőre azt ajánlanám, hogy inkább ne. Majd szólok önnek, hogy mikor. Tudom a telefonszámát, ha többet tudunk, akkor hívom.

Péter későn tért haza, Marika már nyugtalankodott.

— Mi történt? Hova kellett menned és milyen ügyben. Anyád percenként telefonál, hogy mikor jössz haza, mert apádnak reggel óta nyoma veszett. Azért nem fordult a hatóságokhoz, mert én lebeszéltem erről. Csak nem vele történt valami?

Részletesen elmesélte, amit tudott, aztán együtt mentek anyjáért. Tapintatosan, de el kellett mondaniuk a történteket, így is kénytelenek voltak nyugtató injekciót beadni Olgának, mert sokkos állapotba került.

— Nem megmondtam neki, hogy térjen már észhez? Még mindig abban a hiszemben él, hogy hatalma van, pedig már egy senkit csináltak belőle.

— Nyugodj meg, anya, majd rendbe jönnek a dolgok.

*

Peterdi közölte Zsolttal, hogy meddig jutott.

— És ki ez a pofa, remélem nem valami régi „dinó”, akit elfelejtettek leváltani?

— A fene se tudja. Osztályvezető volt a minisztériumban a gyermekvédelmi osztályon. Én tutira veszem, hogy jó nyomon vagyok. Neki mindenképpen kell tudnia valamit. Már el is intéztem vele egy találkozót. Holnap legyél itt kilencre, és együtt keressük fel.

— Rólam meséltél már neki?

— Minek? Elég lesz, ha akkor megtudja. Magamról sem mondtam semmit, csak bemutatkoztam. Ha olvas újságot, néz televíziót, akkor sejti, ki vagyok. És egyet ne felejts el. Az az ember, akiről érdeklődni akarunk, nagy valószínűséggel életben van. Ha többet beszélek a kelleténél, akkor esetleg gyanút fog, és még értesíti. Utána bottal üthetnénk a nyomát.

— Látszik, hogy te még a „pályán” vagy, gondolsz mindenre.

Másnap együtt keresték fel Beregit az otthonában, a Vérhalom téren.

— Van mit a tejbe aprítania, ahogy elnézem. Ez a kis kétszintes mai áron jó néhány millió.

— Zsolt, mi vagy te most? Állami számvevőszék? Biztosan még időben „lestoppolta” magának az objektumot. Mindenki így tett, aki rendelkezett némi kis kapcsolattal.

A csengetésre maga Beregi nyitott ajtót.

Peterdi bemutatkozott.

— Ez az egyik jó barátom, Joe Lányi. Valójában inkább ő érdekelt abban, hogy beszéljen önnel.

— Fáradjanak beljebb.

Egyenest a nappaliba vezette a vendégeit.

— Kávét vagy valami frisstőt?

— Hagyja csak Beregi úr, majd később. Most térjünk a tárgyra.

— Miben állhatok a rendelkezésükre?

— Ön valahonnét ismerős nekem, Peterdi úr.

— A televízióban láthatott, az amerikai elnök kíséretében. Voltak még elintézni valóim, azért maradtam tovább.

— Gondolom a barátja munkatárs.

— Már nem – vette át a szót Zsolt. — Ha jól vagyunk informálva, ön az ötvenes évek végétől a minisztériumban dolgozott. Ezzel kapcsolatban nekem lenne pár kérdésem.

— Valóban ott dolgoztam, de nem politikai feladatokkal voltam megbízva, éppen ezért nem értem…

— Csak lassan, nem kell megijednie. Tehát, ön a gyámügyi és ifjúságvédelmi osztály vezetője volt.

— Igen uram, de mondja már meg, mi köze ehhez önöknek meg eleve az amerikai elnök kíséretének?

— Elmondom önnek. 1956-ban, amikor elhagytam az országot, a feleségem akkor szült. Egészséges fiúnak adott életet, de ő sajnos szülés közben meghalt. A gyerekem további sorsa érdekel.

— Avagy úgy! — kezdett fellélegezni, hogy nem politikáról lesz szó. — Igen, én voltam a vezetője az osztálynak országos szinten, amely az árván maradottakról gondoskodott. Először minden ilyen gyerek árvaházba, pontosabban nevelőotthonba került. Később igyekeztük nevelőszülőknél elhelyezni őket, akik legtöbb esetben örökbe is fogadták őket. Most közlöm önökkel, hogy nem vagyok már kompetens személy, és nem adhatok semmiféle felvilágosítást sem. Ezt jobb, ha most tisztázzuk.

— Nézze Beregi úr — szólt közbe Peterdi. — Hagyjuk a formaságokat. Mi megbízunk önben, és tiszta üzletet ajánlunk. Feltéve, hogy ön is betartja a játékszabályokat, és nem értesít a színfalak mögött senkit. Legfőbbképpen azt az embert nem, aki örökbe fogadta Lányi úr fiát. Már szinte minden adatot tudunk, csupán az utolsó láncszem hiányzik, hogy kik azok, akik adoptálták. Nem kérjük ingyen. Ha megmondja a nevet, akkor tízezer dollár üti a markát készpénzben. Előlegképpen itt a fele — csúsztatott egy borítékot az asztalra.

Beregi szeme idegesen repkedett az előtte duzzadó csomagról a két látogatójára.

— Ez valamiféle megvesztegetés próbál lenni?

— Annak veszi, aminek akarja. Maguknál annó ez másképpen ment. Tehát itt van magának most ötezer dollár. Megszámolhatja. Ha az illető, akit ön megnevez, tényleg az az ember, akit mi keresünk, azonnal megkapja a másik ötezret is. Ha megpróbál bármilyen más utat, az üzlet tárgytalanná válik. Gondolom, érti, mire gondolok? Nem értesíthet senkit a hátunk mögött. Maga a mi oldalunkról teljesen be van biztosítva. Senki sem tud rólunk, így arról sem értesül senki, hogy itt jártunk. Mi diszkrétek maradunk és egészen addig tartjuk magunkat a feltételeinkhez, amíg maga is. Tehát?

— Mondja még egyszer a nevet. Talán már most azonnal tudok információkkal szolgálni.

Közben levette az asztalról a borítékot és felmérte a tartalmát.

— A gyerek 1956. november negyedikén vagy ötödikén született. Az apja Lányi Zsolt, aki itt ül magával szemben, az anya Földvári Ilona. Odáig minden ismert számunkra, míg átkerült a Ménesi úti gyermekotthonba. Innen vitték el az örökbefogadó szülők, akiknek a kiléte természetesen ismeretlen.

— Emlékszem az ügyre. Akik adoptálták azokban az időkben magas beosztást töltöttek be. Úgy tudom, még ma is valahol pártvonalon dogoznak. Nem tartom velük a kapcsolatot, hosszú idő óta. Utoljára valamikor a hatvanas évek közepén találkoztunk, akkor is valami hivatalos ügyben. Tehát nincs tudomásom a gyerek későbbi sorsáról. Mindent én intéztem, amíg érte nem mentek, gondolom, aztán titkos dokumentumként kezelték.

— Beregi úr, ne raboljuk egymás idejét. A nevet mondja. A többi már a mi dolgunk.

— Igen, értem. Az illető Kővári Ernő és felesége, Kővári Olga. A férj, mint mondtam magas beosztásban, korlátlan úr volt. Ugyanúgy a neje is, aki a pártközpontban dolgozott.

— Rendben van, Beregi úr. Meg tudná mondani esetleg a címét is?

— Az Árnyas úton, nem messze a Hotel Vörös Csillag szállótól. Nem tudom ott laknak —e még. Pontos számot nem tudok, de azon a környéken akkor csak ez a villa állt. Lehet, hogy azóta építettek már oda is más épületeket, de nem hiszem, mivel a kormány területe volt.

— Köszönjük. Ha a megadott információi helyesek, pár napon belül hozzuk a még fennmaradó részletet.

— Számítok önökre, és számíthatnak rám, hogy teljes titokban marad minden, az is, ami itt nálam lezajlott.

— Akkor eddig meg is volnánk — összegezte Peterdi az elérteket, amint kiléptek az utcára. — Szerintem nem vert át minket és diszkrét is marad. Még mindig nagy ereje van a dollárnak, láthatod.

— Mit lépünk tovább?

— Megkeressük ezt a Kővárit és kérünk tőle egy találkozót. Ha kérdezi, milyen ügyben, akkor valamit kitalálok.

— Hallottad, hogy fejes volt és lehet, hogy még most is az.

— Bízd rám Zsolt. Láthatod, eddig minden simán halad, ahogy kell. Türelem.

Nem kellett sokat kérdezősködni, ahol érdeklődött rögtön tudták, kiről van szó. Készségesen megadták a címet, noha pár kérdést azért feltettek, hogy milyen ügyben keresi. Peterdi erre is fel volt készülve.

— Nem „leszámolni” akarok vele, nincsenek ilyen gondjaim. Iskolatársak voltunk régen.

Hitték is, meg nem is, de nem aggályoskodtak.

— Nem érdekes, ha ki is nyírják — jegyezte meg epésen az egyik irodai alkalmazott.

— Zsolt! Most, hogy már közel vagyunk a célhoz, szeretnélek valamire megkérni. Először én megyek felderíteni, hogy nem kamuzott—e ez a Beregi. Aztán nekem kell kézbe venni.

— Mi szükség erre? Csak nem képzeled, hogy ki akarom nyuvasztani?

— Inkább fordítva, benne nem vagyok biztos. Észrevehetted, mennyire aprólékosan gondolt mindenre. Szinte minden szálat gondosan „elvarrt”. Gáspárról is azonnal értesült, egy darabig ellenőrzése alatt is tarthatta. Szóval nem egy „kétfilléres pasassal” állsz szemben. Jobb elkészülni mindenre.

— OK. De akkor te sem vagy biztonságban?

— Nem én vagyok a gyerek apja, de elvezethetem hozzád. Fel fogom tekerni a kíváncsiságát. És ahhoz, hogy megtudja, ki, és hol érhető el a megbízóm, nem likvidálhat. Szüksége lesz rám a „játszma” végéig.

Az Árnyas úti villát könnyen megtalálták. Többször is próbálkoztak, de lakatlannak látszott.

— Ez a Beregi jól átvert minket. Itt nem lakik senki. Bottal üthetjük a nyomát az ötezer dollárnak is meg ennek a Kővárinak is.

— Nyugi! Tudjuk a kilétét és ez a lényeg. Most úgy néz ki, mintha gombostűt keresnénk a szénaboglyában, de türelem. Nem biztos, hogy Beregi akart átverni minket. Nem tudhatta, hogy közben lakást cseréltek, elköltöztek, vagy mi lett vele.

— Akkor most hova tovább? Itt nem fogunk megtudni semmit.

— Várjunk csak — csapott a homlokára Peterdi. Az itt élő harcostársak címét honnan is tudtuk meg? Hiszen sokan voltak, akik lakást változtattak, meg várost. Kell lennie valamilyen nyilvántartási rendszernek. Megkérdezem.

— Ez sem lesz könnyű. Némi adatvédelem itt is van azért.

 

Mivel Peterdi azt tanácsolta, hogy mindent bízzon rá, pár napos semmittevés következett Zsolt számára. Ez idő alatt csak bóklászott a városban. Felkeresett régi helyeket, ahol a múltban megfordult. Sok örömét nem lelte benne, így inkább maradt a szállása környékén, nem ment sehova. Pár nap eltelte után aztán előkerült Peterdi.

— Megtaláltam, Zsolt! Semmi idegeskedés. A fiad kész orvos. Van felesége, lakása meg privát rendelője. Gyerekük még nincs. Kőváriék, szerintem velük együtt laknak. Vénemberek már ők is, és biztos mind a kettő megkapta a megérdemelt jutalmát a múltban betöltött szerepéért. Most se befolyás, se hatalom, de van nyugodt öregség jó nyugdíj. Figyelj jól, mert most már nem csinálhatunk a cél előtt valami nagy baklövést. Nem a fiúval, vagy a feleségével kell kapcsolatba lépni, hanem a szülőkkel.

Telefonon próbálkozott Peterdi.

— Jó napot kívánok, Kővári doktorral szeretnék beszélni.

— Nem tudom adni a doktor urat, éppen rendel. Talán ha tetszene kérni egy terminust…

— Nem a betege vagyok, és nem orvosi problémával szeretnék hozzá fordulni. Esetleg tudná kapcsolni az édesanyját?

— Ha személyes ismerőse a doktor úrnak, akkor miért nem a privát számát tetszik hívni?

— Sajnos nincs meg az otthoni telefonszáma. Meg tudná adni nekem? Pontosabban az édesanyjáét, mert igazából vele szeretnék beszélni. Régi ismerősök vagyunk, jó pár évtizede nem láttuk egymást.

— A doktor úr szülei nem itt, hanem az Árnyas úton laknak.

— Tudom, ott kerestem őket, de a villa úgy látszik, üres. Valakitől megkaptam a Kővári doktor telefonszámát, aki ugye a gyermekük és ezért hívtam ezt a számot.

— Igen, értem. A doktor úr édesapja kórházban van, addig az édesanyjukat ide költöztették, hogy ne legyen egyedül. Egy pillanat, rögtön megadom a telefonszámot. Tetszik tudni jegyezni, mert akkor máris mondanám.

— Köszönöm a kedvességét, hölgyem. Remélem alkalmam lesz majd meghálálni önnek. Viszont hallásra.

A beszélgetés után Peterdi azonnal hívta a kapott számot. Hosszasan kicsengett, mire a vonal túlsó felén végre felvette valaki a kagylót.

— Kővári Ernőné, Olga vagyok.

— Elnézést a zavarásért. Ne haragudjon, hogy nem mutatkozom most be, hogy kit takar a nevem, de egy nagyon fontos dolog kapcsán kellene beszélnünk. Halottam, hogy a férje kórházban van, látatlanban is javulást kívánok neki. Igazából mindkettőjükkel kellene beszélnem, de a sajnálatos adott helyzetben önnel is elegendő. A gyerekükkel kapcsolatban kellene beszélgetnünk.

— Ki maga és mi az a fontos ügy? — kérdezte kicsit ijedten az asszony.

— Ne ijedjen meg hölgyem, tudom ez most olyan a maga számára, mint derült égből a villámcsapás. Péternek él az apja és most a segítségemmel keresi a fiát. Nem akarom feldúlni sem az ő, sem a maguk életét, éppen ezért ezt nekünk, szülőknek kell először megtárgyalnunk.

— Ön akkor nem Péter vérszerinti apja?

— Nem, csak a megbízottja. De természetesen ő is itt van most Budapesten. Tudom nem a legalkalmasabb időpont, mivel a férje kórházban van, és nem tenne jót neki még egy izgalom. Talán mi ketten, azaz hárman könnyebben meg tudnánk ezt beszélni. Mikor találkozhatnánk önnel?

Egy darabig néma csend volt a vonal túlsó felén, majd akadozó hangon ismét Olga szólalt meg.

— Hol lenne jó önöknek? … Eléggé megvisel a férjem jelenlegi állapota, féltenek, hogy esetleg én is rosszul leszek. Valami olyan helyet ajánljon, ami neutrális, de nem presszó vagy étterem. Talán az ön irodájában…  gondolom, ön ügyvéd.

— Nem élek én sem Magyarországon, mint ahogy a „kliensem” sem. Azt ajánlanám, jöjjön ide a szállodába ahol lakunk. A szobánkban teljesen diszkréten mindent meg tudunk beszélni, ha ez önnek is megfelel.

— Ez jól hangzik, csupán azt nem tudom, milyen indokkal menjek el itthonról, mivel a fiam sehova sem enged el egyedül.

— Próbáljon meg valamit kitalálni, aztán visszahívni. A Hotel Békében, azaz a mostani nevén Radisonban lakunk. Joe Lányit keresse.

— Egy:null — tette le a telefont Peterdi. — Már csak a telefonját kell kivárnunk.

— És gondolod, hogy simán jelentkezik? Nem fogja elmondani valakinek?

— Ennek a veszélye minimális. Ő sem szeretné, ha „lebuknának” ennyi idő után.

Zsolt reménytelenül sóhajtott.

— És mi lesz, ha beszéltünk? Mert én már úgy veszem, esélyem nincs arra, hogy a fiamnak valaha is a valódi apja lehessek. Tényleg marhaság volt ebbe az egészbe belevágni. Hagyni kellett volna az egészet.

— Ha már eddig eljutottunk, nem fogunk megfutamodni. Türelem!

Kis idő multával megszólalt a telefon. Olga jelentkezett és másnap reggel tíz órára beszéltek meg találkozót a szálló recepcióján.

Zsoltban egyre inkább gyűltek a kétségek.

— Nem tudom elképzelni azt az abszurd helyzetet, hogy van egy vérszerinti gyerekem, aki nem ismer, nem tudhatja meg az igazat. Egyfelől hálával tartoznék, akárkik is, akik örökbe fogadták és felnevelték, viszont másfelől nem bírom megemészteni, hogy talán sohasem ölelhetem úgy magamhoz, mint a saját gyerekemet.

— Zsolt! Én magam sem tudom, hogy mi lenne a helyes döntés. Valóban egy felnőtt ember a fiad, és talán mégsem lenne számára akkora lelki törés. De éppen az előbb mondtad, hogy valahol hálával kell tartozzál ezeknek az embereknek, akik adoptálták. Igazából nekik lenne egy lelki sokk. A fiad előbb-utóbb feldolgozná. De ők úgy éreznék, ellopsz tőlük valamit, amiért megharcoltak.

— Nem tudom, Peterdi! Egy biztos: soha nincs teljes igazság ezen a Földön. Valamiért mindig csak egy részigazság van.

— Ne idegeskedj. Holnap találkozunk a nevelőanyjával, és azután majd eldönthetitek, mi legyen.

— Mit is mondott? Kórházban van a férje?

— Igen. De miért fontos ez?

— Tudom is én? Csak úgy kérdeztem.

 

 

 (befejező rész következik)

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.