Már nemcsak a mikrósüt?t?l, de egyesek a mobil telefon sugárzásától is féltik az agyukat, egészségüket.
A magam részér?l az anyakönyvvezet?t tartottam eddig a legveszélyesebbnek.
Be kell látnom, hogy tévedtem, nem hiába tartanak sokan a modern technikától.
Már nemcsak a mikrósüt?t?l, de egyesek a mobil telefon sugárzásától is féltik az agyukat, egészségüket.
És mennyire igazuk van!
Megfigyeltem, hogy a szomszéd házaspár esténként koccintani szokott, szép öblös pohárból.
A kis öregasszony megvárja, amíg a férje valamiért kimegy a szobából, gondosan körülnéz, majd egy titkos szekrénykéhez lép és el?veszi az üveget.
Mire férje elszívja a folyosón a cigarettát, vagy bejön a fürd?szobából, afféle terülj-terülj-asztalkámként odavarázsol egy pohár konyakot.
Biztosan konyak lehet! Nagyokat nyelek, a sivatag vizeny?s zsombék, s?t tenger, óceán a kiszáradt torkomhoz képest.
Egy vasam sincs, ezek meg…
Elhatároztam, hogy megteszem.
Ciripelnek a tücskök, a házaspár, hála a konyaknak, kánonban horkol. Valósággal zenei élvezetet okoz nekem.
Átlendülök az erkélykorláton, és belépek a nyitott ablakon. Kicsit szoknom kell a sötétséget, a bordó köntös zsebében lapul a kulcs, az almárium kulcsa. Az almárium sötét körvonalait már látom, felül a kis szekrénykében ott van…
Ott van szinte karnyújtásnyira, amire annyira vágyom.
Szinte érzem az illatát!
Lassú léptekkel közeledem, csak meg ne reccsenjen a parketta. Az öregasszony ez egyszer nem vetette le a bordó köntösét. Hiába tapogattam a széket, nem találtam a támláján.
Pedig a kulcsra szükségem van…
Álmában megfordult, a horkolása is abbamaradt. Elállt a szívverésem.
Semmi. Egyenletesen szuszogott tovább.
Még két lépés. Halványan derengett a szobában az utcai lámpa fénye, amely átsz?r?dött a lombokon.
Ahogy a szell? táncoltatta a faleveleket, imbolygott a fény is. Tapogattam a szikárra száradt testet.
Mintha alig hallhatóan felsóhajtott volna. Mint, aki valamit álmodik.
Kihúztam a kezemet a köntös zsebéb?l. Vártam.
Abban a pillanatban megszólalt a zsebemben a mobilom.
Az öregember felkapcsolta az olvasólámpát. Iszkoltam volna kifelé az ablakon.
Az öreg felismert.
– Józsi, mit keres maga itt?
– Segítség, szatír! – rikácsolta a n?. – Hívom a rend?rséget.
A bíróság, mint különös visszaes?t, szabadságvesztésre ítélt. Mehetek a dutyiba!
Majd csak letelik, gondoltam magamban.
Ebben a pillanatban újból megszólalt a mobilom, hogy is lehetett ilyen hülye ötletem, hogy a nászindulót töltsem le cseng?hangnak!
Megdörzsöltem a szememet, már az anyakönyvvezet? el?tt álltam. Az anyakönyvvezet? felt?n?en hasonlított a bírón?re.
Nem akarok életfogytiglant, kiabáltam, nem akarok életfogytiglant!
Anyám benyitott a szobámba.
– Mi a baj, kisfiam? – kérdezte aggodalmas hangon.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:33 :: Radnai István
