Csillag Endre : A babysitter_1

avagy az igazság ideát van
Megtörtént eset után szabadon.

 

Enno Van Loon, a holland virágkertész olasz felesége, Karene ezen a hajnalon is idegesen ébredt, amikor a férje, mint mindig, Zulu idő szerint 0500 órakor (5 a. m.) munkába indult a kikötőbe, a nagybani piacra, ahova naponta holland hajók futnak be szállítmányaikkal, azzal a reménnyel, hogy New York City agglomerációjának közel húszmilliós lakossága elkapkodja majd friss virágjaikat. Pedig már nehezen világosodott. Október végét mutatta a digitális naptár, ami gúnyosan vigyorgott az étkezőkonyha déli faláról Ennora, amikor korai kapucsinóját lehörpintette.

Karene nem dolgozott. Nevelte másfél éves leánygyermeküket a Long Island-en lévő, brooklyni, minden kényelemmel felszerelt luxusvillában. Megengedhették maguknak, hogy az asszony otthon maradjon. Sőt, ebben a negyedben csupa olyan család lakott, amelyek asszonyainak nem is lett volna illendő, társadalmi állásuk következtében, naponta munkába járni.

Enno tudta, Karene-nek az a baja, hogy az a slampos szomszédasszony, Mrs. McAllister kutya- és gyereksétáltatás közben megsértette a büszkeségét, amikor ekként fordult hozzá tettetett szívélyességgel:

– Mrs. Van Loon, darling! Hogy van az, hogy Brooklynban minden gyermekes családnak van babysittere, és maguknak nincs?!

Ez a sérelem sajgott Enno kebelében is, hiszen ő a családfáját egészen Peter Munitig tudta visszavezetni, aki ezerhatszázharminchatban a korabeli szigeteket lakó indián törzsek egyikétől, az algonkinoktól, néhány bóvli árucikkért egész Manhattant és a mai Staten Island-et megvásárolta, hogy az előbbi déli csücskén szőrmekereskedelmi állomást létesítsenek a holland gyarmatosítók Új Amsterdam (Nieuw Amsterdam) néven. Meg aztán a virágkereskedelem jól jövedelmezett. Ezt a luxust is megengedhették volna maguknak. Azt egy kicsit sajnálta, hogy a latinos temperamentumú Karene, jogos felháborodásában, akkorát rúgott Mrs. McAllister aranyszőrű, fajtiszta spánieljébe, hogy az ijedtében lenyelte a pofácskájába adott póráz karabinerét, amit Dr. Greenewald, a közkedvelt állatorvos operált ki az ebből, roppant elegáns kisállat-klinikáján, háromezer USA-dollárért. Ezt a költséget persze Ennonak kellett állni. Mindazonáltal a két lady meglehetősen hidegen fogadta ezentúl egymás köszönését. Enno el is határozta: márpedig lesz babysitterük. Úgy gondolta, ezt közli is feleségével, ha majd késő este hazajön a kereskedelmi negyedben lévő cégétől.

Ekkor 1998-at írtunk.

 

*

Budapest City Zulu Time: 1100 (11a.m.)

 

Mintegy másfél hónappal Enno reggeli döntése előtt az öreg kontinensen, Budapesten, Ferihegy II. kifutópályájára méltóságteljesen kigördült a British Airways Boeing 767 – 200 típusú járata. A pilóta üdvözölte a fedélzeten utazókat, közölte, mikorra érnek Londonba, milyen sebességgel, milyen magasan repülnek, és jó idő várható-e ott, majd jó repülést kívánt. A gép fedélzetén szorongott – a szokatlan utazási formától – két fiatal középiskolai tanárnő. Tímea, aki latin-görög szakos volt, de már rendelkezett állami angol nyelvi vizsgával, még soha sem repült – ebbe bele kell érteni az egyetemi kollokviumait és szigorlatait is -, különösen félt. Tanártársa, Zita nyugtatgatta:

– Ne félj! Hamarosan elérjük a tízezer méteres, repülési magasságot. Akkor már nem fog a gyomrunk liftezni. Rögtön utána jönnek a stewardessek. Hoznak egy kis ebédet. De sok jót ne remélj! A felhozatal meg sem közelíti a MALÉV kínálatát.

– Jaj, Istenem! Szót se err?l! Most rá sem tudok gondolni a kajára – válaszolt Tímea.

A göröngyös út tényleg hamar kisimult, valóban jöttek az elegáns stewardessek a szerény tálcákkal, amiken fonnyatag szendvicsek árválkodtak. Szomorkodásukat az egységcsomagban hetvenkedő panel-süti sem tudta oldani. A csomagolás és az evőeszközök higiéniája viszont nem hagyott kívánni valót maga után. Mire a gép személyzete udvarias kínálgatások után összeszedte a megüresedett tálcákat – ugyanis Tímeának is megjött az étvágya -, és kitolták az ételes, italos kocsikat, hamarosan megszólalt a pilóta, közölvén, mikorra várható leszállásuk Londonban. Tímea közben azon gondolkozott, milyen jó ennek a kedves Zitának. Már többször is repült, jobban beszéli az angolt, mint ő. Azok az amerikai magyarok, akik szervezik ezt a gyerekgondozási munkavállalást, jó ismerősei. New York olyan az ő számára, mintha csak haza menne. Bezzeg neki minden idegen lesz. Még az is előfordulhat, hogy nyelvi nehézségei lesznek. Közben kicsordult a könnye, mert felrémlett neki a terminál teraszáról integető családja: apja, anyja és Patrik, az öccse. Különösen az apját hiányolta. Az apja meleg hangja mindig megnyugtatta még a legnehezebb pillanatokban is. Mindig reményt adott, akkor is, ha ő maga már kilátástalannak érzett valamit. Serdülő korában, amikor az istennek se akart fürdőruhát venni, mert szégyellte műtéti hegeit, amik egyébként egyáltalán nem voltak feltűnőek, de ő úgy érzete, azok kikandikálnak a bikini nadrágja alól is, és mindenki azokat nézi. Pedig a hegeket jócskán kinőtte négy éves kora óta, amikor a csípőkorrekciós műtéteket olyan „férfi” módra állta. Az apja akkor is ott asszisztált az operációknál. Kétszer törték el a csípőcsontját, mert egyszerre nem lehetett mindkét oldalt műteni. Fogta a kezét. Még altatásban is hallotta a hangját. Sőt, arra is emlékezni vélt, hogy apja hangját, nagy, erős keze simítását már megszületése előtt is ismerte. Ez azonban azért is lehetett – gondolt utána -, mert anyja mesélte, hogy az apja tényleg beszélt hozzá magzat korában.

Tímea feltűnően csinos és széparcú lány volt, de kissé ducinak érzete magát. Mindig az apja vigasztalta a maga sajátos humorával, ha a lány teltebb alakjára panaszkodott:

– Egyet se aggódj, te lány! Akad majd arra huncut ember.

– Te, apu! Nem vagyok én valamiféle áru, ami majdcsak elkél a piacon – válaszolt ilyenkor Tímea kissé jobb kedvre derülve. Érdekes, már-már felfoghatatlan jelenség volt, hogy szinte a kimondatlan gondolataikat is megértették. Milyen csodálkozást keltett például az az eset, amikor egyszer valahonnan váratlanul érkezett haza Timi a család tudta nélkül. Mégis az apja hirtelen felugrott az ünnepre terített, vasárnapi asztaltól, hogy jön Tímea. Máskor éppen olyasmivel állított be Zsolt, az apja, amit a kislány szertetett volna. Véletlen? Megérzés? Együttlélegzés?? Beleláttak egymás agyába?!

A lányt mélázásából a pilóta hangja ébresztette:

– Kérem, csatolják be öveiket! Hamarosan leszállunk.

Zita könnyű szendergésből ébredt. Tényleg hamarosan földet értek. Még egy órát nyertek is. A csomagjaikkal nem volt gondjuk, csak önmagukat kellett becsekkolni a New York-i gépre.

 

*

 

Zitának azonnal akadt egy család, ahol adoptált gyereket kellett ellátnia napi tíz órában, amíg a szülők távol vannak. Érdekes véletlen, hogy Zita maga is fogadott gyerek volt. Segítségéért jó pénzt, kedves, megértő családot kapott.

Nem ez volt a helyzet Tímeával. Legelőször olyan családhoz közvetítették ki Zita ismerősei, ahol nem tudta kitölteni a háromnapos próbaidőt sem, mert az asszony annyira féltette a férjét a nagyon szép lánytól (arról fogalmuk sem volt, hogy a „lány” diplomás tanárnő). A másik helyen, egy zsidó vallású, ortodox családnál, nem ülhetett le Tímea a családfő jelenlétében. Nem ehetett velük. A ház egy pincehelyiségében kellett volna aludnia. Innen maga menekült el, a három nap letelte előtt. A magyar családnál, ahol ideiglenesen lakott, biztatták, majdcsak lesz valami, és szorgalmasan írták a miatta felmerülő költségeket, amiket majd később letörleszt, ha lesz munkahelye. Közben az itthon maradt szülőkkel az a telefonálási gyakorlat alakult ki, hogy két telefonnal (mindkét szülő beszélhetett), kedden esténként hívták a szülei, itteni idő szerint 22–23 óra között. A Zulu Time ilyenkor New Yorkban 1700-t (5 p. m.) mutatott. Később, amikor már Timi dolgozott, a péntek is divatba jött.

 

Október vége felé cammogott az 1998-es esztendő, amikor a közvetítő, magyar család Tímeát bemutatta egy csodaszép őszi napon Mrs. Karene Van Loonnak. A lány ott ragadt. Még aznap áthordták a „betyárbutorát” a magyar családtól. Karene másfél éves kislánya aranyos, nyitott természetű teremtés volt, Tímeát azonnal bizalmába fogadta. Így fordulhatott elő, hogy amire Mr. Enno késő este hazament a cégtől, egy babysiterrel megszaporodott a családja. Tímea nem kapott olyan jó pénzt, mint Zita, és huiszonnégy órás, mindenes szolgálatba kellett állnia. A lány azonban mindenben vitézül helytállt. Arra kérte munkaadóit, minél többet beszélgessenek vele, hogy mielőbb tökéletesíthesse amerikai, angol tudását. Karene beíratta Tímeát egy nyelvi kurzusra, amit természetesen pénzzel, a Tímea kialkudott heti bérén felül Mr. Van Loon finanszírozott. Ezen túl Karene sok aprósággal is kedveskedett neki. Úgy tűnt, minden kiegyenesedett, csak az otthoniak, az apja, Zsolt ne hiányzott volna annyira! A hétvégéi szabadok voltak. Oda mehetett, ahova éppen akart. Ha maradt, akkor fizetett az ellátásért. Telefonkártyát vett, hogy a hazatelefonálások alkalmával ne kelljen az aprót állandóan utána dobálni a telefon-automatába.

 

*

 

Zsoltot, és az ő nyugtalansága következtében az egész családot, növekvő szorongás fogta el. Az apukának ugyanis – főleg esténként -, gyakorlatilag fizikai fájdalmai voltak a mellkasában. Hallott már ő az anginás panaszokról, de neki nem ott, nem úgy fájt, mint a koronáriás panaszokkal kínlódóknak. A mellkasa mindenütt fájt, és valahol legbelül a lelke vajúdott a legjobban. Hiányzott a lánya, de nagyon. Mintha egyik fele került volna tőle több ezer km távolságra. Valami hasonlót érzett elhalt édesanyjával kapcsolatban is, akinek a halálát sok év távlatában sem tudta soha feldolgozni.

Novemberben már alig lehetett vele bírni, hogy megy, akárhogy is Amerikába. Nem is sejtette, hogy ez hamarosan be is következik, de addig még néhány emberi ésszel felfoghatatlannak tűnő esemény játszódott le a megszokottá vált keddi, pénteki telefonálások során.

 

New York City Zulu Time 17: 36

Debrecen City Zulu Time 23: 36

 

December elején megcsörrent Zsolték lakásában a telefon. Anya és apa egyszerre nyúlt a saját készülékéért, hiszen már egy fél órája várták Amerikából a hívást, hogy hallhassák távoli gyermekük hőn óhajtott hangját. Ilyenkor mindig az anyuka, Adrienn beszélt előbb a lányával:

– Szervusz, kicsim. Hogy vagy? Minden rendben?

– Igen, anya minden rendben. Nagyon rendesek ezek a Van Loonék. A kislány is nagyon aranyos. A pénzből jól kijövök. Törlesztem a közvetítő családnál felhalmozódott tartozásomat. Majdcsak letelik ötven dollárjával. Ti hogy vagytok? Patrik, az öcsém?

– Köszönjük szépen, mi jól vagyunk. Tudod, Patrikkal nem könnyű, de elboldogulunk.

– Most nem beszélhetek annyit, mint máskor. A Van Loonék házából beszélek, a kontójukra, mert képzeljétek, eltűnt a feltöltött telefonkártyám, amivel szoktalak benneteket hívni valamelyik közeli, nyilvános fülkéből.

Ekkor az eddig szívvel, lélekkel a lánya hangján csüngő, hallgató Zsolt megszólalt:

– Kislányom! A szobádból beszélsz. Nyúlj fel a fejed fölött, jobbra! A második polcon van a telefonkártyád. Oda tetted.

Egy darabig nyikorgás, neszezés hallik a letett kagylóból, majd megszólal Tímea elképedt hangja:

– De apa! Tényleg ott volt. Honnan tudtad?!

– Bevillant az egész szobád. Különösen a szobádnak az a része, amelyikkel szemben ülsz. Így láttam a polcon a telefonkártyádat.

– De apa! Ez hihetetlen és félelmetes is egy kicsit! Ilyen nincs. Már nem is merek semmihez sem kezdeni, mert te mindent látsz.

 

Debrecen City Zulu Time 22: 56

New York City Zulu Time 16: 56

 

A befejezés legközelebb!

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 149 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.