Szeibert Éva : Hullahegyek…na én megyek… – 4. rész

Folytatásos borz-alom, de egyszer csak vége lesz… *

 

 

 

Hol is hagytam abba? Ja, igen… hullakocsit stoppoltunk a temető mellett, de azt is túléltem…!

Bögyöskémmel nyélbe is ütöttük a lakodalmat, szerényen, szolidan, mert anyagilag rendesen ki voltunk ütve. Anyámék is megbékéltek, amikor kiderült, hogy gyermekáldás elé nézünk. Lassan csordogáltak a napok katonáéknál. Már lelkesen vágtam a centit, mert remény volt rá, hogy gyermekem születése után két év helyett, csak egy évig kell ennem a komiszkenyeret. Két héttel leszerelésem előtt áthelyeztek a Honvédkórházba betegtologatónak. Valószínű összekevertek egy névrokonommal, aki ily módon elesett a csókos helytől. Asszonykám akkor már mindennapos volt, ezért nagyon jól jött nekem ez az új poszt. Szinte állandóan otthon lehettem. A főnővér azt mondta, hogy nem csak beteget kell tologatni egyik osztályról a másikra, néha azért lesz exitszállítás is.

Mondtam néki:

— Kiskeziccsókolom, viszek én cementet, meszet, csak hazamehessek utána — Irtó boldog voltam a rámszakadt szerencsétől.

Egyik éjjel benn kellett maradnom ügyeletbe. Már nagyban durmoltam, amikor egy nővérke ébresztett bennünket:

— Legények talpra. Exit van a tízesben.

Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, nagy nehezen fölcihelődtem és tettestársaim után eredtem. A tízes kórterem üresnek látszott, de az egyik ágyon lepedőbe csomagolt testet pillantottam meg.

— Gyertek innen fiúk! Ott egy hulla! — kiáltottam fel ijedten.

— Hát persze, hisz ezért jöttünk! — válaszolta az egyik.

— Ti lehet, hogy ezért jöttetek, de én nem. Inkább csukjanak kóterbe, de én nem fogom meg ezt a hullát! — mondtam mindenre elszántan.

Némi huzakodás után megegyeztünk abba, hogy ők felpakolják az elhunytat a kocsira és eltolják a proszektúrára, én pedig nyitogatom előttük az ajtókat.

Miközben meneteltünk, egyre attól rettegtem, hogy nekem tolják a kocsit. Ettől való félelmemben hatalmas verést ígértem nekik, ha ezt megteszik. Pedig ez semmi se lett volna ahhoz képest, amilyen megrázkódtatásban volt részem, miután az utolsó ajtót kinyitottam. Ahogy nyílt az ajtó, felkapcsolódott a villany… és szörnyű kép tárult elém.

Hullahegyek… egymásra hajigált testek. Ki hitte volna, hogy a honvédség ilyen slendrián módon bánik a halottakkal? Hirtelen csuklani kezdtem, és nem tudtam abbahagyni.

A hypós fertőtlenítő fürdőt megejtettem az eset után, sajnos kisüsti nem volt raktáron, így a heveny alkoholmérgezés elmaradt. Viszont a hideglelés kitartott reggelig.

Futótűzként terjedt a hírem a kórházban. Az egyik nővérke jóindulatúan azt javasolta, ha mégegyszer exitet akarnának vitetni velem, akkor látogatási idő alatt véletlenül borítsam le az udvaron. Tuti, hogy többet nem kényszerítenek rá.

Szerencsére erre nem került sor, mert másnap hajnalban megszületett a fiam. A Főorvos úr pedig leszerelésemig rendkívüli szabadságot adott.

Egy hét múlva megkaptam az obsitomat… enyém volt a világ. Repültem haza kis családomhoz, joggal hihettem, hogy megpróbáltatásaimnak ezzel vége és végre leszállnak rólam a hullák…, de tévedtem… úgyhogy

 

 folyt.köv.

 

Legutóbb szerkesztette - Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?