Urbánszki László : A csorda

Trendi írás, a megszokottól eltérő felfogásban.*

 

Illatos szellő mozgatta finoman a leveleket. A bozótban csendesen neszeztek a nyugovóra tért vadak. A délutáni eső szaga még ott úszott a levegőben. Szép, derült éjszaka volt.

T’Hal-Rish elégedetten vakarózott, és végigjáratta szemét a völgyön.

Ligetes erdő elszórt bozótossal, körben kéklő hegyekkel. Könnyű pára úszott az éjben, s tette kissé elmosódottá az álomszép tájat.

Ez az ő otthona. Boldogságának helye. Jó munka, szép család, biztos jövő. 

A tehenek lusták voltak ma, nem akartak elindulni. Korán kiterelte őket — ahhoz, hogy egészségesek maradjanak, kellett a mozgás —, de csak kornyadoztak.

Mint jó gazda tudta mi kell a jószágnak, ezért a hátsókat megcsippentette az ostorral, hogy elkezdjék a frissítő, étvágynövelő futást. Nagy nehezen elindultak, bár az egyik bika fenyegetően morogva visszafordult.

T’Hal-Rish meg is jegyezte magának, hogy legközelebb ezt kell majd levágni. Könnyedén megfékezte a támadó hímet, és jól megnézte magának. Az első pihenőnél meg akarta fejni, hogy ne legyen olyan erőszakos. Ez be szokott válni, bár így estére csökkenni fog a hozama. Ha eltalálja a mennyiséget, szépen elbágyad, és elmúlik a vadsága.

Remélhetőleg tartósan.

Jó lenne megtartani. Takarmány kiegészítőnek csak az öregeket és a satnyákat szabad feldolgozni, nem egy ilyen remek példányt.

Kedvetlenül gondolt a tápgyártásra. Nem szerette csinálni. Unalmas babramunka. Még arra is figyelni kellett, hogy ne tudják, mit is esznek, mert volt pár finnyás példány, aki képes volt elrontani a többiek étvágyát. Egyelőre ő maga főzte az ennivalójukat, de ha lesz hozzá türelme, betanít majd erre néhány ügyes embert.

Az egyik fiatal tehén mellette futott. Tőgyei lágyan ringatóztak, miközben fürgén kapkodta a lábait. Gyengéden a farára paskolt, mire az hálásan felhorkantott örömében.

Csendes büszkeséggel nézte a lendületesen mozgó jószágokat.

Szép volt a csorda. Érződött rajtuk a jó gazda odafigyelése, a minőségi ennivaló. Nehéz volt betörni őket, de a kemény munka meghozta gyümölcsét. Remélte, a következő nemzedék már nem lesz ennyire vad, könnyebben fogadja el az új létformát.

Hisz mi bajuk van? Ennivaló rogyásig, és annyit közösülhetnek, amennyit akarnak. Meleg istálló, gyakori alomcsere, biztonságos élet.

Régi világukban messze nem volt ilyen soruk. Még nem volt ugyan szaporulat, de az ennivalóba kevert ajzószerek szépen beindították a hímeket. Nyolc nősténye már hasas volt, ezeket most ki sem hozta, nehogy sérüljenek a tülekedésben. Kiemelten jó kosztot kaptak, és odahaza heverésznek a friss alomban. Bizony oda kell figyelni mindenre, nem könnyű mesterség ez a pásztorkodás. Ráadásul mindent a maguk esze után kell kitalálni, hisz nincsenek elődök, akiktől a fogásokat elleshetnék.

A Vadászok le is nézik a magukfajtát, de hiába ágálnak, ez a jövő útja. El kell ismerni, büdös a ganézás, unalmas a legeltetés. Viszont a híres, rátarti cserkelők közül egyre többen halnak meg, míg ez biztos kenyeret ad. Egy húsz-harminc darabos nyáj kényelmesen eltart egy családot.

Itt, ebben a világtól elzárt völgyben — kísérleti jelleggel — hét csordát neveltek, és nagyon szép eredményeket értek el. A befogott vadak jó részét feldolgozták tápnak, csak az egészséges fiatal példányokat tartották meg.

Hét csorda, kétszáz jószág.

A gyengébb hímeket ivartalanították. A herélteknek nőtt az étvágya, szép volt hozamuk, bár vigyázni kellet az elhízással.

Ugyanilyen nyugtató hatása volt a nyelv eltávolításának is, és így gyakorlatilag megszűnt a felesleges kommunikáció. A nyelvtelenített példányok sokkal gyorsabban szokták meg a rabságot, és jobban is termeltek.

A frissítő futás után kényelmes kocogássá csendesedett a csorda mozgása. Füttyentett a pásztorfarkasnak, aki ügyesen megállította az élen haladókat. Az egészségesen fáradt csorda lassan elheveredett.

Nekik pihenő, nekem reggeli — gondolta magában, és megkereste azt a bizonyos visszatámadó példányt. Erős karjával lefogta az izmos, húsz év körüli bikát, aki mulatságosan makogott nyelv nélküli szájával. Nem a beültetett fejőtűt használta. Jobban szeretett ősi módon étkezni. A hím nyakán kidagadtak és étvágygerjesztően lüktettek az erek.

Még egyszer elégedetten végignézett lerongyolódott öltözékű embernyáján, majd reggelizni kezdett.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.08.22. @ 12:21 :: Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 0 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.