Sonkoly Éva : Széljegyzetek elmúlt idők tépett lapjaira – 6.

Ketten maradtak… *

 

 

Mióta Aulus a latifundiumon felügyelte a rabszolgák munkáját Liviust és Octaviat alig látták együtt a palotában. Külön zajlott az életük. Chloe is ritkábban látta Liviust, fürdőkbe, kocsiversenyekre, arénákba járt, őt elkerülte. Sokat töprengett, talán hallgatnia kellett volna… Annyira elgondolkodott, észre sem vette, hogy közeledik valaki a kert kis zugában késő délután. A rávetülő árnyékra lett figyelmes. Felnézett. Livius állt előtte.

— Mit csinálsz itt? Még túl meleg van…  — mondta Livius és leült egy padra, helyet mutatott maga mellett.

— Gyere, ülj ide! — hívta.

Chloe elcsodálkozott, Livius nem szokott erre járni, sohasem ültek egymás mellett a kertben. Nem értette.

— Ne félj, nem jön erre senki… — biztatta Livius inkább önmagát. — Beszélni akarok veled – mondta gondterhelten.

Chloe leült és várt. Csend volt közöttük, csak egy kis szellő mozgatta a bokrok levelét, könnyedén átlibegett Chloe sötét hajfürtjei között. Talán elunta a várakozást, mint a lány.

— Uram! Az az eset Aulussal talán csak véletlen, egyszer… mikor én láttam… — szakadozott sóhaj követte a szavakat.

— Nem, kis Chloe — nézett rá komoran Livius —, azóta tudom, igazad volt. Nem egyszer, régi történet volt ez közöttük, csak titkolták.

Chloe elgondolkodott. Nekik is van egy régi történetük. Hogy is van ez?

— Tudod, ha Aulus alázatos lett volna, s Octavia jó feleség, a múltat elfelejtettem volna, de itt a házamban… — töprengett Livius. — Alig látlak mostanában — emelte tekintetét Chloera —, mivel töltöd a napjaidat?

Chloe üres óráira gondolt… mit mondhatna? Lehajtotta a fejét és hallgatott. Livius folytatta:

— Emlékszel arra a gladiátorra az arénában?

— Igen, emlékszem, néha gondolok rá, de nem túl sűrűn.

— Pedig nem ártana, ha gyakrabban gondolnál rá. Szabad ember lett. Megérdemelte. Sok nemes küzdelem volt az ára. Holnap érkezik a palotába. Testőr lesz, s ha kell, ügyel a birtokaimra.

— Testőr? — csodálkozott Chloe —, te itt biztonságban élsz uram.

— Talán igaz, talán nem — tűnődött Livius, majd elhallgatott. Chloenak eszébe jutott Gaius, az ital, Octavia hidegsége.

— Tudom, mert láttam a lakomán, mit szórt a poharamba Gaius — folytatta Livius —, ő és Octavia nem örültek ennek a házasságnak. Érted Chloe?

— Értem uram, kérlek, ne küldj Octavia szolgálatára, nem kedvel engem!

— Nem Chloe, veled más tervem van — szólt Livius és elrendezte a vállán megcsúszott tóga redőit, felállt, s ahogy jött szótlanul elment.

 

Quintus határozott léptekkel, emelt fővel, tekinteteket fürkészve járt a palotában, ügyelt mindenre. Livius jól fizette, esti imái felett is szemet hunyt. Chloe csodálta határozottságát.

— Bátor ember — gondolta. Gyakran előfordult, hogy véletlenül keresztezték egymás útját. Chloe kitért előle, vagy lesütött szemmel félreállt útjából.

— Látom rabszolga vagy — nézett végig Chloe öltözékén Quintus —, de nem a hétköznapi fajtából, annál finomabb kelmét kaptál, s szépen redőzöd ruhádat. Ki az urad? — kérdezte Quintus.

— Livius — mondta Chloe bizonytalanul.

— Szerencsés vagy — válaszolta Quintus. — Ő jó ember, de Octaviaval vigyázz! – súgta halkan.

— Úgy lesz uram! — válaszolta Chloe.

— Neked Quintus. Még találkozunk Chloe — s indult. Várta a cena, a főétkezés, délután három óra volt.

Livius és Cornelia asztalánál ült. A ház úrnője az utóbbi időben ugyancsak étvágytalan volt.

Chloe étkezés után csendben elmerengett. Mint mozaikdarabokat próbálta kirakni a hallottakat, hogy tiszta képe legyen, de nem sokra jutott. Mindenki elől elhallgatta, hogy a minap Octavia carpentiummal hagyta el a házat, ünnep volt. Véletlenül látta meg, hogy a palota előtt Gaius gyorsan beszállt a fedett kétkerekű kocsiba. Napok óta töprengett, hogy kinek szóljon, mondja-e egyáltalán? Félt. Corneliától félt, aki szúrós tekintettel nézegette. Félt, hogy hallott valamit róla és Liviusról. Tanácstalan volt. Ha elmondaná Quintusnak? Alighogy elgondolta Quintus ott állt előtte.

— Gyere velem! Livius hívat — maga elé engedte, ahogy illett, de Chloe kíséretnek érezte a szigorú, erős testőrt.

Liviust kibontott tekercsek között találta. Állt az asztala előtt meglepődve, hiszen Quintus az ajtót is becsukta. Ketten maradtak.

— Jó hírem van Chloe — szólt Livius ehhez képest felhős tekintettel.

— Az nem lehet uram… akarom mondani velem ilyen nem szokott történni — aggódott Chloe.

— Valóban nem szokott — szólt Livius —, ilyen dolog csak egyszer történhet veled Chloe… — s elé tolt egy tekercset. — Olvasd!

Chloe a tekercs fölé hajolt, aztán megkapaszkodott az asztal szélében, táncoltak előtte a betűk, szédült, nem hitte, amit látott.

— Jól látod Chloe — szólt Livius —, a mai naptól szabad ember vagy.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"