Nagyajtai Kovács Zsolt : Az önkéntes gyógyító

*

 

 

Özvegy Páholt Jenőné, született Látnok Gizella hatféle, egyenként is gyors halálhoz vezető betegségben szenvedett immár negyven esztendeje.

    Özvegy Páholt Jenőné, leánykori nevén Látnok Gizella ennek ellenére — valószínűleg fantasztikus akaraterejének, és ebből kifejlődött erős ellenálló képességének köszönhetően — hetvenkilenc éves korára látszólag kitőnő egészségben jelent meg nap mint nap a háziorvosi rendelő várófolyosóján. Özvegy Páholtné házorvosa, doktor Skripák Alpár belgyógyász és pszichológus szakorvos ez utóbbi képesítése szerinti nézőpontjából teljes csődnek látta saját magát, és megrendelt egy új névtáblát, melyen a pszichológusi képesítés már nem is szerepel. Doktor Skripák Alpár tizenkilenc éve kísérletezik azzal, hogy Özvegy Páholtnét a hatféle, egyenként is gyors halálhoz vezető betegsége tudatából kigyógyítsa, eleddig a siker legcsekélyebb jele nélkül.

    Özvegy Páholt Jenőné, született Látnok Gizella reggel hét órakor helyet foglalt a várófolyosón, és leste a betegeket. Igaz ugyan, hogy doktor Skripák csak kilenc órakor kezdett rendelni, ámde doktor Buznyáki Ottmár urológus és sebész szakorvos, a szomszéd körzet háziorvosa már fél nyolckor kinyitotta rendelője ajtaját, így hát ott már igen szép számmal gyülekeztek a betegek. Özvegy Páholtnénak szinte mindegyik szenvedőhöz volt egy-két vigasztaló szava, együttérző kérdése, megnyugtató kijelentése.

    Egy valószínőtlenül sovány, hamuszürke arcú, megtippelhetetlen korú embert választott ki magának elsőre, aki elgyötört arccal várta a rendelés megkezdését.

    — Magának mi a baja, kedveském? — reccsent rá csupa barátsággal özvegy Páholtné. — Elég reménytelen a maga ábrázatja, jóember — tette hozzá tapintattal telve.

    A férfi kissé meglepett arccal fordult kérdezője felé. Gondolkodott egy darabig, válaszoljon-e, de illemtudó ember lévén csak megszólalt.

    — A gyomrom — válaszolt alig hallható hangon.

    — Nnna, ugye, ugye! Az a sok pia, meg cigaretta, aztán mind itt kötnek ki! — harsogta özvegy Páholtné.     — De asszonyom! — kezdett volna tiltakozni az ember, de özvegy Páholtné nem engedte szóhoz jutni.

    — Ne is csodálkozzon. Magát meg kell műteni. Nincs mese — diagnosztizált özvegy Páholtné. — Nekem is gyomorrákom van negyven éve, sok más súlyos betegségem mellett, és nézzen rám, mégis milyen jól bírom magamat. Nem iszom, nem dohányzom.

    A férfi gyanút fogott, szeme idegesen rebbent, de illendően válaszolt.

    — Nem, asszonyom, nem gyomorrák, és túl vagyok a gyomorműtéten egy fél éve. Egyébként pedig soha nem ittam, nem dohányoztam, és vegetáriánus vagyok tizenöt esztendeje. Egyszerűen csak beteg lettem. De most már gyógyulok, jobban vagyok.

    — Gyógyul? Hahhahha! — nyerített föl özvegy Páholtné, majd hozzátette. — Hogy nézhetett ki azelőtt? Ismertem egy embert, az is így kezdte, mint maga. Két hete temették el. Szép temetése volt, mit ne mondjak. Sokan voltak…

    A férfi ekkor bökte meg nemlétező kalapját, és szó nélkül a folyosó túlsó végére vánszorgott. Attól tartott, hogy legújabb álmát, miszerint előkapja a bicskáját és haladéktalanul, minden külön értesítés nélkül megskalpolja az öreglányt, maradék erejét megfeszítve megvalósítja, ha még egy percig is ott marad. Nem akart kockáztatni.

    Özvegy Páholt Jenőné, úgy is, mint született Látnok Gizella nem sokáig maradt tétlen. Következő áldozata egy harmincas évei közepe táján járó hölgy volt, aki láthatóan erős megfázással bajlódott, köhögött, arcán két piros folt jelezte, hogy láza is lehet.

    — Nagyon csúnyán köhög, Kedveském. Nagyon csúnyán. Nem lesz ennek jó vége — fordult a hölgy felé áldott jóindulattal a kedves özvegy Páholt Jenőné.

    — Tudom, azért vagyok itt, a háziorvosnál — felelte kicsit csodálkozva, két köhögés között a hölgy.

    — Későn jött már, későn jött — legyintett vészjóslóan özvegy Páholtné, majd folytatta. — Tudja, kedveském, én is így kezdtem negyven évvel ezelőtt. Az orvosok ma sem értik, hogyan maradhattam életben olyan köhögések után, mint amilyenen akkor keresztülmentem. Klinikai szaklapokban lettem szakcikk, bizony…

    — Hát, szerencséje volt, asszonyom — próbált meg mosolyogni a hölgy, majd megkérdezte. — Maga szerint, ha most már későn jöttem, akkor mikor kellett volna jönnöm? Amikor még nem voltam megfázva? Mert tegnap este kezdtem el köhögni.

    — Be kell éjszaka takarózni, de maguk, mai fiatalok, csak úgy csupaszon, minden nélkül alszanak, aztán csodálkoznak.

    — Én nem csodálkozom — válaszolt a hölgy már kissé ingerülten.

    — Majd fog, kedveském, majd fog — jósolta özvegy Páholtné. — Ismertem egy embert, az unokaöcsém — a második, nem, a harmadik unokaöcsém — menyének az anyja volt. De talán mégis a második… No, az is így kezdte, ilyen köhögéssel. Múlt héten volt a temetése. Ott volt az egész család. Szép temetése volt, mondják. Mindenki állt, csak ő feküdt egyedül… Én nem tudtam elmenni, súlyos köhögési rohamaim voltak.

    — Legalább az utolsó útja szép volt a néninek — reagált a hölgy villámokat szóró szemekkel, de nem tudta befejezni, mert éppen őt hívták be a rendelőbe.

    Özvegy Páholtné pedig nyomult tovább. Most egy húsz év körüli fiatalembert nézett ki magának.

    — Mi a panasza, fiam? Súlyos?

    Az ifjú ember igencsak meglepődött, végigmérte a kíváncsi kérdezőt, majd ennyit mondott.

    — Jogosítvány miatt vagyok itt. Nem vagyok beteg.

    Özvegy Páholtnét azonban ilyen apróságok nem zavarták további kérdései feltevésében.

    — Maga csak azt hiszi, fiacskám, csak azt hiszi. Maga dohányzik, ugye? Ismertem egy ilyen fiatalembert, aki az uno…

    — Idehallgasson, hölgyem, engem nem érdekel, maga kit ismert és kit nem. Hagyjon engem békén, amíg szépen vagyok, érti?

    — Na, tessék. Mondtam én, hogy beteg… Idegi alapon.

    — Özvegy Páholt Jenőné! — hallotta közben a másik rendelő ajtajában álló asszisztensnő szájából a nevét, és súlyos betegségei összes terhével beviharzott a szobába.

    Három perc elteltével lógó orral, szomorúan botorkált kifelé az ajtón, és az első útjába kerülő betegnek elpanaszolta, hogy máris elmegy ebből a körzetből, az ő háziorvosa még csak egy vérnyomást sem tud mérni, méghogy neki száznegyven per nyolcvan a vérnyomása, ez abszurd, minek van diplomája az ilyennek… És köhög, és gyomorrákja is van, és tüdőizéje, tudja, kedves, az a izé, na, nem jut eszébe a neve…

    Az új háziorvos egyelőre még jól van, köszöni. Azt az újítást vezette be, hogy özvegy Páholtnét egyszer egy héten fogadja, és a kedves beteg azért ne is jöjjön sűrűben, mert a rendelő várójában annyi minden apró betegséget össze lehet szedni, ami ki tudja, hova vezethet.

    A betegtársak pedig lassan megszokják, hogy kedden, déli tizenkét órakor messze elkerülik az orvosi rendelőt. Özvegy Páholtné azóta naponta hatszor jár a boltba, ott is lehet találkozni emberekkel. Különösen a pénztár előtti sorokban.     

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest