Amióta a vonat befutott, már eltelt vagy három óra. Ne felejtsük el, hogy Emese és Róza mama még a város küszöbét is átlépték (ilyenkor a pályaudvar kijáratára gondolok). Persze csak visszakerültek mind a hárman a pályaudvarra. Úgy bizony, mind a hárman. Emse is, a mama is és a tyúk is. A nap már csak elszórva festette be a házak tetejét. Az utcákban egyre sötétebb lett, és már itt-ott az üzletek is bezártak, mikor megjelent végre Pisti a pályaudvaron.
— Édesanyám, nem mára vártuk, nem tudott szólni, hogy jön? — mondta mérgesen a férfi.
— De hát azt mondtad, hogy tizenötödikén gyűjjek a tizënhatórássa — válaszolt a mama.
— Nem azt mondtam. Azt mondtam, tizenhatodikán, a tizenötórás vonattal. Na de mindegy, jó hogy itt vannak édesanyámék. Jöjjenek, akkor menjünk haza — és ezt kimondva felkapta a tojásos kosarat Pisti és elindult kifele a pályaudvarról. A szeme sarkából persze követte, hogy jönnek-e utána a vendégek. Emese is és a mama is gyors léptekkel követték a férfit, aki a pályaudvar melletti parkolóba vezette őket.
Ott állt az autója. Az autó, mely már legalább huszonöt éve szolgálja ki a családot. Az autó, melyet vadi újanon vettek, de úgy, hogy fel kellett iratkozzanak rá és egy év várakozás után meg is kapták azt. Persze ez megszokott dolog volt régen, hogy csak így lehetett gépjárművet vásárolni.
— Na üljenek be és induljunk, mert azonnal besötétedik, s itt nem jó ácsorogni sokat este — szólt megint Pisti.
Emese beült előre, a mama meg hátra. A tojásos kosár a csomagtartóba került a lány táskájával együtt, de a tyúkot nem engedte el a mama még most sem. Ott szorította a zacskót a hóna alatt, mely most már egyre gyakrabban rúgott, és kotkodácsolt.
Elindultak a város fényei kíséretében és egy jó negyedóra autózás után meg is érkeztek a tömbház elé, ahol a Pisti és családja élt. A nagy eperfa ott álldogált pontosan úgy, ahogy a mama emlékezett, de a pad már nem volt ott alatta. Kipakoltak, és elindultak fel a lépcsőházban. Elől ment a mama, mert ő volt a leglassúbb, és ő diktálta a tempóját a menetnek. Utána a lány, s végül Pisti.
Négy lépcsősor után már ott is voltak az ajtó előtt, mely a második emeleten helyezkedett el.
— Menjen csak anyuka nyugodtan, biztos nyitva az ajtó — mondta Pisti.
Róza mama úgy is tett. Belépett a kis kétszobás panellakásnak az előszobájába.
— Hát itt vagyunk vígre mán! — kiáltott fel, mikor meglátta az unokáját és a menyét.
— Pista, gyere, pusziljalak mëg! — kiáltott fel újból a mama. — Jól vagyol, ëszël të rëndësënő Fáj még a villa helye? — S megállás nélkül csak beszélt, s kérdezett a mama.
— Nízzed ki van itt még, há jött vélem a Mesike is ide, ëgy pár napra.
Pisti nem mert szólni, mert még emlékeiben élénken élt az eset, mikor az Emese ablakában lapított, ezért csak illedelmesen bólintott, s megállt az előszoba sarkában.
— Jöjjenek vacsorázni, már bizonyára megéheztek a hosszú úton — szólalt meg a Pista anyukája, s kezével a konyha fele mutatott.
A mama elmosolyodta magát, s végre úgy érezte, hogy olyan helyt van, ahol biztonságban érezheti magát, na meg a tyúkját.
— Né mit hoztam én nektëk, a kendërmagost! A Pistának, hogy ëgye a jó combját. — És ekkor kinyitotta a zacskót, mintha otthon lett volna az udvaron. Kiengedte a tyúkot az előszoba közepére.
— Hagyjátok, ëgy kicsit járjon, aztán majd lëvágjuk — mondta újból a mama.
Pisti is és Pista is, de még a háziasszony is mérges grimaszokat vágott, mikor a tyúk a szőnyegre kerülve, ahogy kilépett a zacskóból, pottyantott egyet. Aztán már indult is volna befele a szobába, de mivel Pisti, a Róza fia, falusi legény volt igazából, ezért egy mozdulattal elkapta a tyúkot, s kitekerte a nyakát. Csak egy reccsenés hallatszott, meg egy félig sikerült kotkodács.
— Ennyi, mama, ezt már így kellett volna hozza! — emelte fel a hangját a férfi.
Nem mert szólni a mama, hisz érezte, hogy már megint nem jól sült el a dolog. Pedig ő csak örömet akart szerezni a családjának.
Emese a táskáját bevitte, a kisszobába, amely a Pista gyerek szobája volt, de mivel most itt volt a lány és a nagyi, ezért ki kellett költözzön a szülőkhöz.
— Anyuka és Emese alszik a Isti szobájában, és Isti meg velünk — hallatszott a szülői utasítás.
— Azaz Pista — szólt közbe a nagyi. — Të vagy a Pisti fiam, ő mëg Pista unokám, s nem Isti.
Mérgesen nézett a fiú a nagyira, hogy már megint kezdi a nótáját.
Pár perc elteltével leültek a vacsorához. Ahol a mama újra elkezdte a beszédet.
— Hát ez a Mesike hónap jön vélem a piacra, hoztam tojást eladni.
— Róza mama, én is jobban szeretném, hogy Emesének szólítson, de…
— Nem számít, Mesike, korán mëgyünk ki, hogy mitőllünk vëgyík mëg — vágott a lány szavába.
Nem is szólt többet a lány. Persze a nagyi vacsora közben továbbra is fecsegett erről-arról, hogy mik történtek mostanság a falun, és így el is telt az idő.
Pista néha-néha felpillantott és Emesét nézte. A szemét, a haját, azt ahogy bekanalazza a levest, de mihelyt a lány visszapillantott, mindig lesütötte a tekintetét.
Vacsora után mindenki lefeküdt a kiszabott helyére. Róza mama Emesével került egy ágyba. Nem is kellett sok a mamának és már el is aludt, s kicsit még álmában mozgolódott is. De nem is ez volt a zavaró, hanem a horkolás. Emese csak feküdt, az ablakon a város beszűrődő fényeibe kapaszkodott tekintetével. Nem merte a mamát oldalba bökni, hogy esetleg hátha oldalra fordul és abbahagyja a horkolást. Inkább szenvedett és tőrt. Hallgatta, ahogyan mélyen beszívja a mama a levegőt, s utána kiengedi. De úgy, hogy lehet a másikszobában sem tudtak aludni.
Nem tudni mikor aludt bele a lány az éjszakába, de reggel korán már Róza mama a lábát rázta.
— Kőj fë, íbredj, Mesike, indulunk a piacra — szólt a vezényszó.
A lány kikarikázott szemekkel mászott ki az ágyból. Róza mama már menetkész volt. A kendő a fején, a kosár előkészítve. S még arra is volt ideje, míg mások aludtak, hogy a tyúkot megpucolja. Persze mérgesen morgott pucolás közben, mert ezt a munkálatot már az este meg kellett volna tenni.
— Kírëk pár percet, Róza néni — mondta a lány, ezt követően bement a fürdőbe, hogy megmosakodjon. Langyos vízzel megmosta szemeit, arcát, majd göndör haját hátrakötötte. A tükörben még egy kicsit tetszelgett magának, mikor az egyik polcon megpillantott egy parfümféleséget. Óvatosan megfogta és a csuklójára fujt. Mélyen beszívta s arra gondolt, hogy ezt az illatot már érezte valahol. — Csak az Istijé lehet — gondolta s újra megszagolta. Valami derengett neki. Igen érezte ezt már, csak sokkalta gyengébben.
— Csak akkor érëzhettem, mikor olyan közelvótam hozzá, hogy… Hogy mëgcsókoltam. Igën és angyalnak nevezëtt akkor, ott a színatartóban.
— Gyere mán! — kiáltott a mama kintről. A lány pillanatok alatt visszatért a kábulatból s felvette a cipelőjét, majd kilépett az előszobába.
— Pista unokám kikísír minket a piacra, úgyhogy indulás! — adta ki a parancsot újból a mama. A tojásos kosarat a fiú kezébe nyomta, s lassú léptekkel elindultak a közeli városi piacra.
Ahogy a tömbház elé értek a mama érdekesen méregette a ház melletti füves telket. De nem szólt egy szót sem. Úgy tíz perc gyaloglás után már a piacon voltak mind a hárman, s egy asztalra kitették a tojásokat, amit a mama mosolyogva árult.
Egy jó óra telt el mikor a mama odaszólat a fiatalokhoz.
— Én most eszaladok, mer vëszëk ëgy kis ágyásba való murkot, aztán majd gyüvök — s ahogy mondta, el is ment.
A fiú szótlanul állt a lány mellett. Mintha mind a ketten a piac zaját figyelték volna, pedig belül valósággal tombolt a szólni vágyódás bennük. Aztán végül Pista megtörte a csendet.
— Mintha a parfümöm illatát éreztem volna ma reggel erre jövet.
— Igën lehet, ëgy picikét mëgszagoltam. Érëzni akartam, hogy fëlelevenitse bennem a pillanatot — válaszolt a lány.
— Miféle pillanatot? — értetlenkedett a fiú, közben az Emese szemeiben gyönyörködött.
— Tudod të, akkor a színatartóban. Mikor hazavittelek tígëd, mer bé vótá rúgva — válaszolt a lány.
— Mi volt ott? Nem tudom…
— Azt mondtad, ëgy angyal vagyok és akkor…
— Ne mondd tovább, én ilyet nem mondtam! — emelte fel a hangját Pista, és kipirult arccal elfordult a lánytól.
— És akkor mëgcsókoltalak tígëd — folytatta Emese.
— Ez nem igaz! Én veled, pont veled! — hangoskodott Pista.
— Miért, nem tetszëk nékëd? — s ekkor a fiú szemeit nézte a lány, várta a választ, az őszinte választ.
— De igen, vagyis nem… Nem akarok… — makogott a fiú.
— Ne folytasd akkor, inkább mënj el, itt maradok én, míg jön a nagymamád — vágott a szavába Emese, s ezzel megtörte a Pisti mondanivalóját.
Egyet lépett hátra a fiú, még egy másodpercig állt, a lányt nézte, majd szótlanul elment.
Tetszett neki a lány, de cikkinek tartotta, hogy egy vidéki lánnyal legyen. Még a barátsága is rossz fényt vetett volna rá. Nem, nem engedhette meg magának, hogy a barátok csúfolkodjanak vele. Bizonyára azt kapná, hogy csak egy ilyet tudott fogni. A vidéki lányokat csak kihasználni kell, ez volt a törvény. Ezt mondta mindegyik fiú a tömbök között. De ő nem akarta kihasználni Emesét.
Az idő elröppent s már dél fele lehetett, mikor Pista visszament a piacra. Emesét távolról nézte, ahogyan mosolyogva áll, közben valakivel beszélget.
Egy idegen fiú! Nevettek és szemmel láthatóan jól érezték magukat. Pista lábai reszketni kezdtek, gyomra kapart a látványtól, ahogy a lány áll és mosolyogva beszélget az idegen fiúval. Nem bírta tovább. Gyors léptekkel odament és udvariasan megszólalt.
— Mennünk kellene.
— Nem, én még maradok — válaszolt a lány. — De bémutatom nekëd Kristófot, itt árul ő is ippen ződsígët az anyukájával.
Pista végigmérte az idegent, s érezte, mintha valamit el akarnának tőle venni. De tehetetlenül állt.
A lány szemmel láthatóan jól érezte magát, s a kosarában már egy tojás sem volt.
— Hiába nízëd, Pista, mindet eladtam — szólt Emese.
— Vonzod a vásárlókat, látod én mondtam már — szólalt meg az idegen fiú mosolyogva. Azaz Kristóf.
— Te is így mondod nekem, hogy Pista… Mesike. Olyan vagy, mint a nagyanyám. Gyere, menjünk akkor, ha már nincs mit árulj — mondta Isti, azaz Pista.
— Nem mëgyëk, még maradok. Láttam hol jöttünk, majd mëgyëk — válaszolt a lány.
— Én is elkísérlek szívesen, ha akarod — ajánlotta fel Kristóf.
Isti lassan megfordult és elindult haza, szíve hevesen vert, és minden lépése után mintha a betonba hagyott volna valamit. Olyat érzett, amit nem mert kimondani, csak úgy belülről feszítette. Eddig soha nem fájt neki semmije, úgy, hogy ne legyen semmi baja. De most érezte, hogy ha a nagyi a villával megint megszúrná, akkor sem fájna így, mint az, hogy a lány nem akart vele hazajönni.
Aztán mikor a tömbház elé ért, elfelejtett mindent, min eddig rágódott. Szemeit nagyra nyitotta, álla leesett, mikor is meglátta Róza nagyit, aki éppen a tömbház melletti füves telket kapálgatta, a földszinti ablak előtt s ágyásokat húzott a piacon vásárolt muroknak.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Thököly Vajk
