Thököly Vajk : Emese II. rész

– Asszonyom, van valami váltanivalója? *

 

 

Amikor a vonat beérkezett a Nyugati téri pályaudvarra és lassan megállt, még nem volt tudatában sem Róza mama, sem Emese, hogy hol várják őket a gyerekek. Mindenki megindult lefele a kocsikról, de mielőtt lelépett volna bárki a peronra, egy jó nagy mosollyal búcsúzott a két tyúkásztól. Még az aranyfogú nagykalapos cigányfiú is mosolygott, s búcsúzóul utánuk is kiáltott, de úgy, hogy a vagon túlsó felében is érthető volt. Persze annak csak, aki értette ezt a nyelvet.

— Tánti né, adja nékëm azt a tyúkot, csinálok én belőle ëgy jó riga levest.

A mama persze érezte, hogy a fiú csúfságol vele, ezért elfordulva lépegetett kifele a vonatból. Leszálltak a peronra mind a ketten és szemeikkel a Pista gyereket keresték, vagy az apját.

Az emberek jöttek-mentek, előre, hátra, feketék, fehérek, sárgák, de hiába volt ekkora tömeg, a Pista sem volt ott, és az apja sem. A mama a tyúkot továbbra is a kezében fogta s mérgesen nézelődött, hogy mi lesz most.

— Mesike, nízzed mán, hogy hun vannak a Pistáék, mer hát én nem is tudom, merre induljak — motyogta a mama.

De hiába nézett Emese bármerre, nem látták az őket váró embereket.

Pár perc elteltével a tömeg aztán lassan fogyni kezdett s a mama már jobban szemügyre tudta venni az embereket, de a fiát így sem látta. Megálltak egy pad mellett, és kicsit elkeseredve a lánnyal leültek.

— Róza mama, nem-é tudja, merre laknak a Pistiék? — kérdezte Emese.

— Nem én, csak annyit, hogy a ház előtt van ëgy nagy epërfa és az alatt pedig ëgy piros pad, ha azóta nem festëttík át.

— Hát ez nem sok — suttogta a lány.

— Kérdëzzük mëg, hogy nem látták a Pistát, vagy a fiam? Valakit mëgállítunk és mëgkérdëzzük — mondta a mama határozottan. — Ott nálunk is, ha mëgkérdëznek engëm, hogy hun lakik akárki a faluban, akkor biztos tudnám, akkor lëhet itt is tudja valaki.

És ezt kimondva felugrott, a hóna alatt a tyúkkal és az első szembejövő nőhöz szólt.

— Kírëm aranyoskám, az én fiam a Bróza Pisti, mëg az unokája, a Pista itt lakik. Az a Pisti, amelyik rígën a lakatosoknál dógozott nálunk, nem-é tud néki üzenni, hogy mëggyüttünk.

Emese kicsit szégyellte megát a mama rámenősége miatt, de ő is arra gondolt, hogy megér egy próbálkozást.

A nő csak nézett a mamára és a kezével legyintett egyet, mintha valami irtózatos dolog szólt volna hozzá, majd kilépett a mama utójából és szó nélkül ment tovább.

— Ez nem tudta, vagy níma lëhetëtt, vagy lëhet haragszik a Pistikére, ezír nem akarta mëgmondani — nyugtatta magát Róza néni.

— Mëgpróbálom mégëgyszër — mondta, s a tyúkot a hóna alatt kicsit megrázta, nehogy túlságosan elzsibbadjon a kezei között.

Amint egy arra járó férfi közeledett, Róza mama újból megszólalt.

— Fiatallëgíny, Bróza Pistit keresëm, a fiam, nem-é tudja, hun van mán?

Erre a férfi, mintha egy hitelesen előadott szerepet látott volna, elővett egy legkisebb címletű papírpénzt és mosolyogva a tyúk mellé nyomta a mama kezéhez.

— Menjen, mama, és vegyen egy felest — válaszolt a férfi és már ment is tovább.

Róza mama megállt, s mérgesen nézte a pénzt. Azon csodálkozott, hogy miért is adta ez az idegen. Emese kicsit járatosabb volt a televízió befolyása miatt, ezért érezte, hogy ez így nem fog menni, s amit a mama csinál, az nem fog összejönni.

— Jöjjön, Róza néni, menjünk arrább — mondta a lány.

Lassan arrább lépkedtek, mikor is egy kalóz vagy ellenőrféleség szólította meg őket.

— Asszonyom, jó lenne, ha eltenné azt az állatot, mert még baja esik valakinek.

— De hát ez csak ëgy tyúk, nem árt sënkinek — válaszolt a mama.

— De nem szeretnénk, ha ide szemetelne. Ezért az ön érdekében jó lenne, ha eltenné valamibe — mondta megint az ellenőr, s a táskájából kivett egy szépen összehajtott zacskót.

Örült is a mama, hogy micsoda úriemberrel találkozott, aki ráadásul még segített is neki, hogy beletegyék a tyúkot.

A férfi elment, ők pedig csak ott álltak a nagyváros küszöbén, vagyis a pályaudvar bejárata előtt.

Az autók sokasága előttük tolongott. Villamosok, buszok, s minden, amit egy ilyen város magáévá tehet.

A pályaudvar bejárata előtt barnás bőrű férfiak támasztották a falat, s mintha ők is vártak volna valakit. Legalábbis úgy látta Emese, meg a mama is. Az egyik még oda is szólt a néninek.

— Asszonyom, van valami váltanivalója? — mondta rekedtes hangon az idegen alak. S közben egy nagy övtáskát szorongatott a kezeiben.

De a mama csak ennyit mondott neki válaszul:

— Nincs, mert még otthun váltottam tisztaruhát, s a rígit mëg kimossa az öreg, mire hazamëgyëk.

Pár lépés után megint egy férfi szólította meg őket.

— Jó napot, egy fuvar kellene?

— Ëgy fuvar, az jó lënne — válaszolt a mama, majd folytatta. — Főleg ha tudja, hogy hun lakik a Pisti fiamé, ha ismeri kend a várost.

— Tudom én, mama, jöjjön csak, ismerem a várost, mint a tenyeremet.

S egy sárga autó fele tessékelte a lányt és Róza nénit. Emese leolvasta az autó oldaláról hogy „Taxi”. Arra gondolt, hogy micsoda csoda lehet, mert ilyet még csak a filmekben látott.

— Üljenek csak be nyugodtan, és el is viszem önöket oda — magyarázkodott a férfi.

Emese és a mama beültek az autóba hátra. A lány a hátitáskáját az ölébe fogta, a tojásos kosarat a lába alá nyomta. A mama a tyúkkal babrált, s továbbra is a hóna alá tartva szorította.

A férfi beült, s megnyomott egy gombot, amire először 0000 volt írva. De ahogy megnyomta, más számokra váltott.

— Akkor hova menjünk, hol lakik a Pisti? — kérdezte a sofőr, és ezt kimondva kifordult lassan a forgalomba.

— Hát én nem tudom, azt maga tudja, fiatalembër — válaszolt a mama.

Emese meg sem mert szólalni, csak nézte, ahogyan áthaladnak egy olyan híd alatt, melyen egy villamos halad át a fejük felett.

— Mama, én nem tudhatom hova menjek, valami útirányt mondjon nekem! — kiáltott fel az autót vezető férfi.

— Maga azt mondta, hogy tudja hun lakik a Pisti, az az én fiam ám — válaszolt Róza néni eléggé paprikásan.

A taxis mérgesen benyomta a féket, s egy gyors manőverrel lehúzott az út szélére.

— Maguk engem hülyének néznek, vagy csak valami átverő showban vagyok?! Honnan tudjam én, hogy ki az a Pista!

— Na, na! — vágott vissza Róza mama. — A Pista az az unokám, a fiam Pisti!

Erre a taxis megfordult, de úgy, hogy a kerekek csikorogtak a fordulástól s visszament a pályaudvar elé, majd beparkolt a helyére.

— Szálljanak ki és menjenek, de előbb kérek hat lejt! És a kezét hátratartotta, hogy a mama beletegye a pénzt.

A mama mérgesen nézett vissza, s nem tudta, miért kér ez a férfi tőle pénzt.

— Mire adjak én hat lejt, mikor nem vitt sëhova?! — kiáltott fel a mama.

— Na velem ne vicceljenek, mert rendőrt hívok. Hat lejt kérek, és aztán mehetnek — mondta a taxis eléggé rikácsoló hangon.

— Tudok adni tojást ha köll — válaszolt a mama, és egy mozdulattal beletett egy tojást a sofőr kinyújtott tenyerébe.

— Mit csináljak én a tojásával, nekem pénzt adjon, érti?! — kiáltott fel a taxis.

Emese kivett a táskájából öt lejt, amit odatett a sofőr tenyerébe a tojás mellé. Volt még pénz nála, de az nagyobb címlet volt és nem merte elővenni, nehogy elvegye a férfi.

— Ez öt lej, még egyet kérek — méltatlankodott a taxis.

Emese kiszállt, s a mama is kiszállt hátulról, de a taxis nem hagyta magát. — Ha nem adják ide a pénzem, akkor rendőrt hívok.

A mama elővett a kosárból még három tojást s az autó ülésére tette.

— Na most mán kapott nígy tojást, aminek darabja ötven bani. Tehát a nyígy tojás az két lej, s így mán kapott összesen hé lejt – mondta a mama mérgesen, és jól becsapta a taxi ajtaját. Aztán megfordult s elindult vissza a pályaudvar fele.

Mérges volt a sofőr, de nem volt mit tegyen, beletörődött, hogy ki lett fizetve pénzzel is, meg tojással is.

— Még hogy fizessünk — motyogott a mama. — Nem köllött vóna adjál néki pínzt, Mesike, de még én sem tojást.

Visszamentek a pályaudvarra a padhoz, ahol ez előbb is voltak, s leültek.

— Nékëm mëgvan a fiam telefonszáma valahun — motyogta a mama. S előkapart egy zsebkendőt, mibe egy győrött cetli volt beletéve. — De hiába van mëg, hunnan tudjunk telefonálni?

— Ezt mëgoldom én — válaszolt Emese. Arra gondolt, hogy már a tévében látott olyat, mikor a lányok bájaikkal elcsábítják a fiukat. Letette a kosarat, s ellépett a mama mellől.

Egy éppen kiflit majszoló fiatal srácot pillantott meg, aki egy oszlop mellett állt, mintha valakit várt volna.

— Szia — szólt Emese hozzá.

— Szia — válaszolt a fiú.

— Segítsz nékëm ëgy kicsit? — kérdezte a lány s a haját kicsit lágyan megsimította, majd a kihúzta magát mintha azt akarná mutatni, hogy milyen édes kis baba ő.

— Persze hogy segítek — válaszolt a fiú. — Épp várok valakit, de van egy percem, ha az elég a segítségemhez.

— Föl këllene hívjak ëgy számot, de nem tudok, ha lënne telefonod?

A fiú elővett egy mobiltelefont a zsebéből, s elvette a lány kezéből a papírt, mire a szám volt írva.

A telefonszámot beírta a készülékbe és megnyomta a hívás gombot, aztán oda is adta a lánynak.

Csengett egyet, kettőt, mire felvette egy férfi.

— Halló, itt Bróza István.

— Halló, itt Emese vagyok, a szomszídlány, a Bróza mama szomszídja, itt vagyunk az állomáson és nem tudjuk, hogy hova köll mënjünk.

A férfi a vonal túlsó felén egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.

— De hát holnapra vártunk titeket. Megmondtam anyámnak, hogy 16-án jöjjön a 15 órás vonattal. De akkor az 15-én jött a 16 órással. Azonnal indulok, maradjatok ott. — És ezzel le is tette a telefont a férfi.

Emese visszaadta a telefont a fiúnak, aki mosolyogva tette vissza a zsebébe a készüléket.

— Vidéki vagy, mit csinálsz itt? — kérdezte a fiú.

— Én… Én nem is vagyok vidékrül, csak most ippen itt vagyok — válaszolt Emese, s már fordult is meg és sietett vissza a padhoz. De minden lépésével egyre vörösebb lett az arca, s zavarodottan pillantott vissza a fiúra.

— Micsoda fiatal srác — gondolta magában a lány, és ahogy visszafele sétált a mamához, meg-megfordult, hogy lássa, nézi-e őt a fiú. Az első pillantáskor igen nézte, és ez jól esett a lánynak. Aztán a második pillantásnál azt vette észre, hogy a fiú egy másik fiú mellett áll és megpuszilja, majd megfogja a kezét és elindul vele sétálva.

Egy pillanatra megdermedt a lány. Nem tudta, hogy jól látott-é, vagy mi. Látott ő már ilyet a tévében, de a faluban még nem. Megrémülve leült a mama mellé, aki épp a tyúk csőrét ütögette, hogy hallgasson el és fejezze be a rikácsolást.

— Jönnek mán — mondta a lány a mamának és a táskáját a térdére tette. Érezte, egy olyan világba csöppent, amibe ha beleveti magát, akkor nincs megállás, úsznia kell az árral.

Legutóbb szerkesztette - Thököly Vajk