Az ismert, jó hírű reklámszakembert az idegösszeomlás kerülgette. Már harmadik hónapja küzdött az alkotói válság legrémisztőbb, legborzasztóbb fajtájával, a kommersz-szivitással. Vagy ahogy ő nevezte, a kommersz szívatással, melyben a hivatástudat, szívatás tudattá alakul át, és mint olyan, teljesen megmérgezi a dolgos hétköznapokat. Már borzasztóan unta a különféle mosópor, gyógyszer, és fogkrém reklámokat, melyek sorozatszerű elkészítését egyenesen ráerőltette, megkövetelte mind a megrendelő, mind a tévét bámuló fogyasztó. Valami újra vágyott. Csendesen ücsörgött íróasztala mögött, és azon gondolkozott, mit vágjon a falhoz, vagy milyen pózban vesse le magát az emeletről, hogy végre-valahára megszűnjön az átok, és visszatérjen kreatív alkotókedve.
Ekkor lépett be a lepukkant, alkoholista kinézetű alak az ajtón.
— Na, hali! — mondta a férfi rekedten, és ingujjába törölte elcseppenni készülő orrát.
A reklámszakember úgy nézett rá, mintha ufót látna.
— Üdvözlöm! Mit tehetek önért? — kérdezte, miután magához tért első megdöbbenéséből. Tetőtől-talpig többször végigmérte az érkezőt.
— Rendelnék egy reklámfilmet — felelte a jövevény, és a változatosság kedvéért szellentett egy jóízűt.
— Csak nyugodtan, mintha itt sem lennék — mondta a filmes rezignáltan, és kinyitotta az ablakot. — Így mégiscsak jobb, nem? Legalábbis, jobb a levegő! Egyébként reklámügyben a legjobb helyen jár!
— Aha — dünnyögte a férfi, majd lehuppant az egyik székre. Csendben nézelődött, majd hirtelen megszólalt. — Van egy söre?
— Nincs. Tehát?
— Mégsem olyan jó hely! — állapította meg keserűen. — Mit tehát?
— Miről szóljon a film? — kérdezte a filmes, és becsukta az ablakot.
— Hogyhogy miről?
— Mi az árucikk?
— Milyen árucikk? — hökkent meg a jövevény, és cigarettára gyújtott.
— Itt nem lehet dohányozni.
— Akkor ne dohányozzon — mondta a férfi.
— Na jó, hagyjuk. Mit szeretne reklámozni? Mi az árucikk? — tette fel ismét a kérdést. — Mosópor, gyógyszer, esetleg valami csokoládé?
— Én vagyok — mondta az ügyfél, és végigmutatott magán.
— Viccel?
— Frászt! — ugrott fel ültéből. Sétára indult a szobában, izgatottan magyarázott. — Tudja, kíváncsi vagyok a reklámok hatására! Tényleg nincs egy söre?
— Nincs. De folytassa!
— Ugyanis a feleségem szerint, unalmas, üres fickó vagyok, a kutya sem kíváncsi rám. Csak a sört vedeled, szokta mondani, nem vagy jó semmi másra! — a reklámszakember előrehajolt ültében. Érezte, nagy esemény van kialakulóban. Nem tudta pontosan mi az, de valami olyan megrendelés körvonalazódott elméjében, amilyen még nem volt a magyar reklámszakmában! — Szeretném valahogy újra érdekessé tenni magam. Tudja, hogy van ez! Az asszony mindenre ugrik, amit reklámoznak. Hátha…! — harapta el a mondatot, és várakozón tekintett a filmesre.
— Értem — bólintott a szakember. Hüvelyk- és mutatóujjaiból kamerát formázott, és azon keresztül nézte vendégét.
— Még mindig nem tudom, mit akarok, csak… szóval érti, nem? — bizonytalanodott el a férfi. — Vállalja?
— Mondjon néhány szót magáról! — utasította ügyfelét, és sebesen jegyzetelt.
— Ötvenöt éves vagyok. Hobbim nincs, szeretőt nem tartok…. Egyszer volt, de most nincs.
— Munkahely, foglalkozás?
— Van, hogy a franc egye meg! — kiáltott fel a férfi keserűen. — Reggel hatkor megyek, este tízkor jövök!
— Jó sokat dolgozik! — állapította meg a filmes.
— Frászt! Akkor zár a kocsma.
— Aztán mit csinál?
— Kajálok, iszom egy-két sört, bámulom a tévét. Minden harmadik kedden kettyintek az asszonnyal. Aztán megint sörözök. Tényleg nincs egy söre?
— Nincs. Miért pont kedden?
— Minden nap sörözök, nem csak kedden — állapította meg az ügyfél.
— Miért… izé… miért kedden kettyintenek?
— Ja, az? Megszokás. Amikor a vén dögnél laktunk, akkor volt tuti a kéró, mert a banya a többi banyával zsugázott.
— Értem. Barátok?
— A kocsmában.
— Olvas?
— Inkább innék. Tényleg nincs egy söre?
— Nincs — felelte elgondolkozva a szakember. — Mindenesetre izgalmas feladat! Hol és mikor akarja lejátszani?
— Mindenhol! — felelte a férfi. — Fő műsoridőben, amikor az egész világ sörözik.
— Drága lesz!
— Pénz nem számít, örököltem.
— Oké! — csapott az asztalra a filmes. — Akkor forgatunk, és egy hónap múlva, országos premier!
Teltek-múltak a hetek, az ügyfél a kocsma helyett szerepet tanult, forgatásokra járt. Mindent a művészetért, volt a jelszava, és tényleg mindent félretett, hogy tervét megvalósítsa.
Lassan eltelt az egy hónap.
Jobbján feleségével, balján egy üveg sörrel a férfi a tévét nézte.
A kalandfilmet a szokásos reklámblokkal szakították meg.
A képernyőn hősünket mutatták, igazi szívtiprónak maszkírozva. Hatkor csörgött a vekker. Selyem pizsamában pattant ki az ágyból. Csinált néhány gyűrűgyakorlatot a plafonra erősített tornaeszközön. Fogat mosott sörrel, aztán villámgyorsan, mint valami szupermenre, rákerült a kifogástalan öltöny, hatvankét fogával mosolygott, majd megcsókolta olvadozó, bombázó nőjét. Aztán villámgyors sportkocsijával száguldott munkahelye felé, a volán mögött természetesen sörözött. Aztán egy órát mutattak, melyen sebesen szaladtak a mutatók. Két órakor emberünk egy előkelő bárban sörözött. Este tízkor otthon volt. Hideg sört ivott, lakomázott. Ránézett a naptárra, aztán a csajra. Kedd. Ágyban voltak. A csaj marha boldog volt, a fickó önelégülten nézte a tévét, sörözött.
Felirat a film végén: IME, AZ IGAZI FÉRFI! ÉS ÖN, KEDVES URAM! VAJON ILYEN?
— Igen! — sikkantott fel elragadtatott hangon a feleség, és szerelmesen bújt férjéhez. Az ember hangosan hortyogott. Szája szélén apró habfoszlány lebegett. Slampos mackónadrágjára löttyent a sör, úgy nézett ki, mint aki bevizelt.
— Nézd csak fiacskám! — suttogta az asszony. — Micsoda férfi! Olyan, mint te!
— Aha! — böfögte álmosan az ember, és a változatosság kedvéért szellentett egy nagyot.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.15. @ 14:15 :: S. Szabó István
