Kovács György : Mikor útjára indít IV. rész

Nyolcszáz lépés – V.

 

Bevallom, még korainak éreztem a kérdést, s talán ezért utasítottam vissza a választ. Próbálva udvariasnak maradni, azt találtam mondani, hogy véletlenül sem szeretném félbeszakítani… Az els? id?szak gondtalanul telt, jó volt érezni, hogy mindkett?jük számára létezik valaki, aki id?t és energiát nem kímélve a másik vigasztalásán munkálkodik. A csaknem napi szinten váltott temérdek levél, néha egy ritka és rövid telefonbeszélgetés is azt jelezte: ?k egymásnak teremtettek. A hétvégék, s a várva várt utazások a természetesen szigorúan titkos, ezáltal még izgalmasabb légyottok helyszínére, egyenesen a dombtet?re.

N?ként mindig óriási élményt jelentett a lány számára az „igazi” katonák között töltött id?. Katonai edényb?l enni, katonai fürd?ben tusolni, s igazi katonai ágyban aludni… Akkoriban a lányok csak filmeken láthattak ilyet, hol gyakran a valóságtól elrugaszkodottan, szebbnek ábrázoltak a képek. Számára akkor a szerelem tette ezt a valósággal. Itt saját maga tapasztalhatta, hogy az otthon, hajnalokba torkollón hallott, nemegyszer abszurd, s a kívülálló számára hihetetlen katonatörténeteknek bizony rengeteg a valóságalapja. Jó néhánynak akaratán kívül maga is részese lehetett… Töltött „politikai foglalkozást” a bázison élesben üzemel? híradó-technikába zárva, de a dombtet? birkahodálya sem maradt felfedezetlenül egy-egy váratlan elöljárói látogatás kapcsán. A dombtet? katonái elé példaként állított tisztek és tiszthelyettesek jó alapot teremtettek, hogy az élet iskolájának els? osztályait méltó módon hagyják maguk mögött. Miért m?ködött volna itt bármi is másként… Miért ne lehetett volna egy „korszer?”, ám jelentéktelen teljesítmény? szállítójárm? menetlevelén, százon száz liter üzemanyagot elszámolni, miért ne fért volna bele, hogy a bázis olajkályháiba szánt téli tüzel?anyag a várost, s az ott lakó szegény rokont is érintve kerüljön a dombtet?re, hol a jó példa láttán felbuzdult fiatalok csakhamar rájöttek, hogy az olajkályha egy kis többletmunkával ugyan, de fatüzelésre teremtetett… Az már igazán szót sem érdemelne, hogy a már említett politikai foglalkozás /még ha messze is esett a laktanyától/ rendre azzal kezd?dött, hogy az erre hivatott nem kis rangú és beosztású tiszt – a nadrágzsebéb?l vagányan kiszórt marék aprópénzb?l – egy üveg olcsó világos sört „rendelt”. Valamelyikük így azonnal a bolti aszfaltoson találta magát. Egyébként az asztalra szórt pénzkupac tömege gyakran változott, az összege soha. Mindig fillérre annyi volt, már csak ennyivel merték elengedni hazulról.

Egy id? után aztán a lány számára megváltoztak a munkával töltött hétköznapok. A város, az város, s aki szereti a benne zajló folyamatokat, a pezsg?, lüktet? nyüzsgést, tudja: – itt szinte lehetetlen olyan pillanatra várni, mikor ne történne valami. Hát történt…

Anna ekkor elhallgatott. Éreztem, hogy most olyasvalamit muszáj mondania, amir?l nem szívesen beszél. Magamban ekkorra már kezdett összeállni a kép, az a kép, ami egykoron Ádám viselkedésén is nap, mint nap visszatükröz?dött, amit a csöndes városi katonagyereken szavak nélkül is látni lehetett. A kínos csendet végül Anna sóhaja törte meg, miközben fejét a kávézó sz?k sarkának fordítva két kezét egymásba temette. Most éreztem rajta el?ször a bizonytalanságot, s azt, hogy a megtorpant történet mögött talán némi bizalmatlanság is rejt?zhet. Mi sem bizonyította ezt jobban, minthogy pillanatnyi itt létünk során el?ször tapasztalt – perctöredék alatt kialakult – feszültséget oldván, szavaim megkönnyítették dolgát.

Pedig csak annyit mondtam, hogy a múlt ez esetben sem lehet semmiféle következmény tárgya, legyen er?s és vállaljon mindent bátran – utólag már mindannyian máshogy döntenénk sok mindenben. Hányan és hányan vagyunk így, sokunknak két emberölt? is kevés, hogy legalább magunknak bevalljuk tévedéseink. Pedig akkor és ott, ha bels? kényszerb?l is, de pillanatnyi érzések alapján hoztuk döntéseinket. Hányszor szaladtunk olyan hajó után – ráadásul hiába –, melyr?l tudtuk, hogy a kiköt?b?l egyenesen a zátonynak tart, s hányszor hittünk bután, ha csak napokra is a szerelemnek hitt pillanatoknak, melyek oly hirtelen értek véget, ahogy kitörtek…

A lány megismert egy kedves és vidám társaságot. Egyik napról a másikra olyan közegben találta magát, amir?l egy csinos, életvidám fiatal mindig is álmodozott. Az állandó nyüzsgésben tartó programok, a zene, a tánc megosztották, majd lassan át is alakították bels? ítél?rendszerét.

A szerelem lángja utoljára lobbant fel azon a szeptember végi vasárnapon. Csak egyik?jük tudta, hogy ez az utazás lesz, mely lezárja azt a bizonyos szerelemhez vezet?t. A fiú – nem sejtve semmir?l – boldogan ölelte végig a szerelem vakította délutánt. Ölelt, ahogy egy férfi jobban nem ölelhet n?t, órákon át. A lány elbizonytalanodott, nem érezte alkalmasnak a helyzetet, hogy belekezdjen. Ott és akkor úgy látta jobbnak, hogy majd megírja. Számomra ekkor vált teljesen világossá, hogy az a húszonéve félbehajtott és nadrágba gy?rt boríték, mit is rejthetett. Pedig csak annyi állt a levélben, hogy a lány, most egy kicsit másra vágyik.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Kovács György
Szerző Kovács György 74 Írás
"Harmincas éveimben még azt vallottam, hogy amíg Dosztojevszkijt nem olvastam végig, nem veszek könyvet a kezembe. Idővel azért lejjebb adtam, köztudott, hogy akkoriban a kor szelleme és szellemisége kettészakadt, a nap huszonnégy egyforma órából állt, s ars poeticára gyakran csak a huszonötödik maradt. Évtizedek teltek munkába temetkezve csak azért, Àžhogy legyenÀ. A rengeteg lélektelenül (csak azért is) betöltetett vágy, a pillanat idézte bűnös elrugaszkodások valódi számlája most fizettetik. A maga idejében elmulasztottak pótlása már nélkülözik a mindennél fontosabb varázst, ráadásul befordítanak az ördögi körbe, amely kíméletlenül szembesít a ténnyel: mindez, csak az aktualitáskori helyénvalók rovására történhet.." http://www.kovacsgyorgy.iweb.hu/