Mesélnek a képek 4.

Minden évben nagy ünnep volt, amikor levágták a terményen felnevelt malackát. *

 

 

Minden évben nagy ünnep volt, amikor levágták a terményen felnevelt malackát. Nem volt az nagy, a mázsát nem sokszor haladta meg.

      Már az előző nap a disznóvágás jegyében telt el.

      Nagyanya előszedte a nagy edényeket, elmosta, kiforrázta őket. A kamrából előkerült a hurkatöltő, a húsdaráló, azt is el kellett mosni. Kigurították a lugzót az udvarra, jó trisós forró vízzel alaposan átsikálták. Ebben sózzák le a füstölni valókat.

      Kb. négy kiló vöröshagymát meg kellett pucolni, apróra összedarabolni, és jócskán zsírban kisütni. Ez majd a hurkába megy másnap.

      A fokhagyma pucolásában már én is segédkeztem. Egy nagy gránittányér jól megbúbozva, ennyi elég a kolbászba.

      Nagyapa szinte mértani pontossággal, hatalmas türelemmel összehasogatta az akácrönköket egészen vékony szeletkékre. Mintha ugyanabból a formából jöttek volna ki egy gépen. Fontos munka, mert a kézi hajtású pörkölő működésének ez volt a titka.

      Lesúrolta az erre a célra (is) használt kamraajtót, a leszúrt disznó erre kerül, ezen mossák, bontják majd.

      A kések kikészítése, megélesítése a másnapi munka egyik legfontosabb záloga . A szúrókés, az vékony, hosszú pengéjű, éles-hegyes végű, a kaparókés, az már lehetett másra már nem jó, életlenebb és agyonhasznált, a bontókésnek nagyon élesnek kellett lenni. Ezek este ott sorakoztak a lemosott asztalon. Mellettük a kisbalta, egy nagy tál a vérnek, a síkárkefék, tiszta rongyok a mosáshoz.

      Az udvaron előhozva az üst, rajta a kimosott, hatalmas bogrács, mellette a vékonyra összehasogatott akácfa.

      Kora hajnalban Csicsi koma volt az első, aki beköszönt a házba, törkölypálinkás jó reggelt kívánva. Szaladt is nagyanyám, hozta az üveget, és nagyapa, meg a komája elégedetten reszelték meg a torkukat és törölték meg a bajuszukat.

      Mi bátyámmal már eleve ott aludtunk, ne kelljen szüleinkkel hajnalban gyalogolni.

      Hat óra tájban a férfiak mind ott voltak, és koccintás után indultak az ólhoz. Nagyanya is kellett, mert a vérnek a tálat az ő tiszte volt tartani.

      Legalább ketten kellettek a disznó lefogásához, meg nagyapa – mert ő volt a böllér – a szúráshoz. Akkortájt nem az volt a cél, hogy a disznó egy nyikkanás nélkül kimúljon, igenis visítani illett szegénynek, és elég hosszú ideig rángatózni. Kivéreztették, amennyire csak lehetett. Amikor már nem, vagy csak kicsit mozgott, akkor bevonult a csapat a konyhába letisztogatni magukat, meg a kezüket. Sokszor előfordult, hogy aki elöl fogta le szegény párát, azt aztán szúráskor beterítette a hirtelen kispriccelő vér. Miközben megtárgyalták, jól sikerült-e a szúrás, vagy ha nem, akkor ki fogta rosszul (ezt a böllér mindig a segítség nyakába varrta), aközben gőzölgő forralt borral melegítették át magukat.

      Vidáman állták aztán körül a tetemet és megkezdődött a súly találgatása, vajon hány kilót kóstál az idei vágás. Ki ennyinek, ki annyinak mondta, de aztán mindig döntött a mérés, mert az el nem maradhatott volna. A mázsára átemelték, és aki legjobban saccolt, most büszkén húzta ki magát.

      Indulhatott a pörkölés. Ezt nagyapa, bölléri minőségében végezte, közben a többiek a kaparó késekkel a leégett szőrt levakargatták.

      Ekkor már mi gyerekek is kinn voltunk, és amikor a disznó körmeit lehuzigálták, és az még jó forró volt, azt mi megkaptuk és rányomkodtuk az ujjainkra, az jól átmelegítette azokat.

      Ha jó kedvük volt a felnőtteknek, akkor azt is megengedték, hogy egy kicsike szabad-tüzet csináljunk nem messze a disznótól, és ott melegedjünk.

      Amikor már alaposan átsütötték a disznó bőrét és kellően fekete volt, akkor jöhetett a mosás. Meleg vízzel, sikárkefével, rongyokkal szinte hófehérre mosták, előkészítve a bontáshoz.

      Ennél a műveletnél nekünk gyerekeknek nagyon fontos feladatunk volt. A hátán kezdték a bontást és ahogy vágta nagyapa a szalonnáját végig a gerincén, nekünk hatalmasokat kellett nevetni, mert úgy mondták, akkor nagyon jó vastag lesz a szalonna. Emlékszem, még a felnőttek is segítettek nekünk a nevetésben, és így egy hatalmas nevető kórus kísérte a kés mozgását. Rajtunk aztán nem múlott!

      Bontáskor minden a megfelelő helyre került. Az abálni való az üstbe, a többi a kikészített asztalokra. Onnan dolgozták aztán fel.

      Az asszonyok első feladata a pecsenye sütése volt. Ha ügyesek voltak és jó tűznél sütötték, akkor mire bekerült a disznó, már lehetett is reggelizni.

      Annál a pecsenyénél nincs is finomabb, mint amit a még meleg, friss nyaka-pecsenyéből sütnek! Mindenki degeszre ette magát belőle! Ezután hozzá lehetett fogni a feldolgozáshoz.

      Sok minden került a sózóba, de lett kolbász is elég. Ezekért és a kolbász ízesítéséért a férfiak — élükön a böllér — voltak felelősek.

      A hurkába a kását az asszonyok főzték. Volt, hogy öt kiló rizst is megfőztek, lehetőleg pergősre. Bizony, érteni kellett ahhoz!

      A bél mosását egy asszony végezte, az olyan bizalmi állás volt. Addig kellett tisztítani sóval, mésszel, ecettel, sok-sok meleg vízzel, míg semmi szaga nem lehetett már, hófehér volt, és ha feldobtak egy darabkát a plafonra, akkor az odaragadt.

      Ha az aba megfőtt, akkor a húst, belsőségeket szét kellett válogatni. Innen kerültek a hurkába és a svartliba.

      Jó este lett, mire minden elkészült, de ezzel még nem volt vége a napnak, de nem ám!

      Belenyúlt az, az éjszakába.

      De csak azért volt ilyen maradós, mert az egész család, na és a komáék este még disznótoros vacsorára ült össze. Ez bizony több fogásos vacsora a javából, amit a disznó feldolgozásának sok munkája közben még az asszonyok meg is főztek.

      Az első fogás orjaleves, finom sárga házi gyúrású tésztával. 

      Nagyanya olyan, de olyan finomat tudott gyúrni! Egészen addig dolgozott vele, míg már szinte zsíros volt a felülete. Azt mondta nekem egyszer:

      „Tudod lányka, úgy kell bánni a tésztával, mint a szűzlánnyal. Hosszú ideig kell simogatni, akkor megadja magát.”

      Aztán került az asztalra a leveshús, ami mellé paradicsomszószt és házi tormát adtak. A torma nagyon erős lévén, annak módja volt, hogyan kell enni. Amikor a szádba beveszed, akkor a levegőt csak kifelé szabad fújni. Ha elvéted, olyan maró érzés fut az orrodba, a szemedbe, hogy csak úgy folynak a könnyeid, meg… hmm a náthát is jól kihozza.

      A következő fogás, a szárma volt (töltött káposzta), ami azért különleges ilyenkor, mert a levét az abaléből vették, ami köztudottan igen tartalmas, és eléggé zsíros. Bírta a parasztgyomor, koccintottak rá sűrűn a borocskából, el nem maradva a „dícsértessék” koccintás közben.

      Ezután a sült hurka, sült kolbász következett, mintegy megkoronázva a napot. A kolbász ízlelgetése  fontos pillanat volt a böllér megítélése szempontjából, mert ennek az íze döntötte el, milyen jó munkát végzett aznap.

      A hurka íze meg azért fontos, mert az meg az asszonyok munkáját dicsére.

      Persze, mindig, minden nagyon finomra sikeredett.

      Na nem mondok igazat, mert a család emlékszik egy olyan esetre, amikor az ángyom só helyett cukrot tett a hurkába (úgy suttogták, többet talált inni a kontyalávalóból).

      Este aztán mikor a kóstolásnál ez kiderült, azt mondta felháborodottan:

      „Mindenki szája íze szerint nem főzhetek!”

      Azóta, ha valami baki becsúszik főzés közben, még ma is azt mondom nevetve:

      „Mindenki szája íze szerint nem főzhetek”… és jót nevetünk a régi történeten.

      Visszatérve a disznótoros vacsorára, mert még hátra van a hájas sütemény, amit az asszonyok szintén aznap, a levágott disznó friss hájából sütöttek. Ez is elmaradhatatlan volt, különben megszólták volna őket lustaságukért

       Vacsora végeztével aztán mindenki jól elfáradva, de teli hassal, megelégedetten beszélgetett. Sokszor előkerült a kártya, leginkább szarosoztak.

      Ehhez öten kellettek. Volt: király, palatinus, bíró, osztó és szaros. Sokszor voltam írnok, mert a játék állását jegyezni kellett. (Én már nem tudom a játékszabályokat, pedig valamikor én is játszottam.)

      Amikor a bátyám nagyobbacska lett, és már kellően kijöttek a hangok a gombos harmonikából, zeneszó és ének is színesítette az estét.

      Nagyapa egyszer nagyon elfáradt úgy tizenegy felére (talán a sok munkától, na meg a sok „dícsértessék”- től), hogy az asztalnál egyszerűen elaludt.

      A többiek ezzel mit sem törődve beszélgettek tovább.

      Jó idő után egyszer csak felriadt, felkapta a fejét. Hirtelen nem tudta, hol van, talán azt hitte, hogy a komáéknál, mert felugrott az asztaltól és ellentmondást nem tűrő hangon kiáltotta:

      „Asszony! Ideje hazamenni!”

      Nagymama röstelkedve nyugtatta meg a papát, de a vendégek értettek belőle, és bár nagy nevetések közepette, de elindultak haza.

37látogató,2mai

Szerző Fitó Ica 194 írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. ÃÂrogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/F%C5%91oldal

2 Komment

Hagyj üzenetet