dr Bige Szabolcs- : Magamtól féltettem

(részlet egy készülő regényből) *

 

Sűrű füst gomolygott a szobában, ahol tízen is egyszerre cigarettáztak. Egyedül a szemüveges Hédervári nem szívta, és hiába korholta a társait, leintették.

      — Ha nem bírod a cigarettafüstöt, fordíts hátat! — gúnyolódtak vele, de azért valaki ablakot nyitott, jöjjön be egy kis friss levegő.

      Mindenki egyszerre beszélt, s a nagy hangzavarban senki sem figyelt a másikra. Boga Gyárfás azt vette észre, hogy Hédervári sompolyog oda hozzá. Egy darab ideig csak szótlanul üldögélt a mellette levő széken, egy borospohárral a kezében. Időnként bele-beleszagolt, de nem ivott belőle. Látszott rajta, zavarban van, mondana is valamit, meg nem is.

      — Boga! — határozta el magát végül is. — Beszélnem kell veled, gyere, menjünk ki az udvarra. Nem állhatom ezt a zajt, ezt a füstöt.

      Jól látszott azonban rajta, nem ez fő gondja. Gyárfás megsajnálta, s a könyökénél fogva kivezette a teremből, mintha csak támogatná. Csillagos ég, csend és tiszta levegő fogadta őket az udvaron. Elsétáltak a terebélyes eperfa alatt elhelyezett padig, s ahogy leültek, Hédervári doktor már kezdte is.

      — Muszáj valakivel beszélnem. Megbolondulok, ha nem tudom elmondani valakinek.

      — Mi történt veled, ember? Teljesen ki vagy fordulva magadból.

      — Nincs más, akinek el merném mondani. Téged régtől ismerlek, s tudom, benned megbízhatom. Igaz?

      — Drága barátom, kollégám, persze, hogy megbízhatsz bennem! — hatódott meg Gyárfás a felé áradó bizalomtól.

      Tudta magáról, hogy egyenes ember, de ilyent még nem tapasztalt. A papok érezhetnek így, mikor híveik meggyónnak előttük, mikor kiteregetik életük rejtett titkait. A felgyülemlett feszültség, a visszatartott mondatok most, mint a tavaszi áradat ömlöttek ki Hédervári Kornél lelkéből.

      — A fotózási szenvedélyemmel kezdődött minden – indította vallomását.

      — Ismerem ezt a szenvedélyedet.

      — Emlékszel a kiállításokra, ott a tartományi kiállítócsarnokban? Még a tanáraink, professzoraink is megnézték, és dicsérő szavakat írtak a vendégkönyvbe. De nem erről akarok beszélni.

      Lélegzetvételnyi időre elhallgatott, majd Gyárfás szemeibe nézve folytatta. Elmondta, hogy talált egy kitűnő fotós témát: a messziről is grandiózusnak ható hőerőművek látványát.

      — Tudod te, milyenek azok a hűtőtornyok a reggeli fényben, mikor meredeken érik a napsugarak? Vagy nyári délután háttérben a ragyogó kék ék és a páragomolyok lustán szállnak a magasba? Ha csak rágondoltam is elfogott az izgalom. Egyik nap elhatároztam, hogy közelről is lefényképezem, ahogy betölti ez egész látóteret. A biztonsági őr azonban elkapott, mondván, itt tilos a fényképezés és mutatta is a tiltó táblát, amit nem vettem észre. Mondtam, bocsánat, de ő nagyon komolyan vette a dolgot, elvette a gépemet, és hívta a rendőröket az őrsről.

     — Úristen, letartóztattak?

     — Le! Pedig mondtam, vegyék ki a filmet, nekik adom. Ott tartottak az őrsön, telefonáltak ezerfelé, a végén értem jött egy dzsip és bevittek a főkapitányságra. Ott leültettek az előcsarnoktól üvegfallal elkülönített váróban. Órákig ültettek, hogy ezzel is törjenek meg. Egy ideig búsan kucorogtam a székemen, de aztán érdekes dologra figyeltem fel. Bennfentesként vonult át az előcsarnokon néhány általam sokra tartott tanárom, ismerősöm. Megdöbbentem és elraktároztam magamba ezt az új ismeretet. Bármit is hoz ez a kellemetlen esemény számomra, gondoltam, ezt érdemes lesz a jövőben tekintetbe vennem.

      — Elmondod, kik voltak?

      — Nem, maradjon ez az én tikom. Meg különben is, ma már nincs is semmi jelentősége.

      — Megértem…

      — Mondom tovább. Jó idő elteltével, jött egy rendőr és szólt, menjek vele. Végigvitt egy hosszú folyosón és megállított egy pult előtt. A pult mögött egy kövér rendőr tartózkodott és elvett tőlem minden személyes holmit — kiüríttette a zsebeimet, oda kellett adnom a nadrágszíjamat, a zsebkendőmet, a cipőfűzőket. Ezt mind betette egy papírzacskóba, lezárta írt egy átvételi elismervényt és velem is aláíratta. Ezután elhelyeztek egy szűk cellában, ahol csak egy szék állt középen, és fenn a mennyezeten, egy tenyérnyi ablakon szűrődött be valamennyi fény. Most már tudtam, hol vagyok, és ettől olyan nyugalom szállt meg, amit fel sem tételeztem magamról. A széken ülve elaludtam, s mikor kinyílt a cella ajtaja, hogy az őr vigyen kihallgatásra, csak pislogtam a hirtelen beáradó fényben.

      — Olyan ez a történet, mint egy bűnügyi regény, Kornélkám!

      — Én is úgy éreztem, mintha egy szovjet kémhistória szereplője lennék. Leültettek egy támla nélküli székre, kétméternyire az asztaltól, ahol egy civil ruhás nyomozó ült. A rendőr az ajtónál maradt. A civil ruhás kezdett kérdezgetni, ahogy benne van a forgatókönyvben: hogy hívnak, hol lakom, kik a szüleim, nagyszüleim, mivel foglalkozom. Meg tovább így sorban. Egyszer aztán, mikor már úgy gondolta eléggé elandalított rám kiáltott: „Kinek dolgozik? Kik a társai?” Nem értettem a kérdést, és értetlenül néztem rá. „Ki küldte oda fényképezni?” Ekkor értettem meg, mivel vádolnak. Kémkedéssel. Próbáltam megmagyarázni a szenvedélyes vonzódásomat a témához, de csak újra azt kérdezte, „Kinek az utasítására fényképezte a hőerőművet?” „Ki küldte oda?” „Kik a társai?” Visszaküldött a zárkába, de annyira sablonosan zajlott le minden, hogy tudtam, mi fog következni. A beszervezés. Úgy is lett. Mikor visszahívott a kihallgató szobába, elém tett egy miniszterívet, s egy tollat, mondván írjam le a vallomásomat, de közben nem felejtette el szóba hozni a barátnőm nevét. „Ő is benne van?” — kérdezte. „Nincs semmi, amiben benne legyen” — válaszoltam ijedten. Észrevette a félelmet a hangomban. „Kije magának?” „A menyasszonyom!” — vágtam rá.

      Hagyta a továbbiakban, fejezzem be a vallomásomat. „Írja alá, de előbb még írja oda: a továbbiakban vállalom, hogy minden államellenes megnyilvánulást jelentek az erre kijelölt nyomozótisztnek.”

      — És elengedtek? — kotyogott közbe Gyárfás.

      — Még elmagyarázták, hol legyek másnap este, hogy találkozzam a tiszttel, aki majd a fényképezőgépemet is visszaadja. Így történt. Eladtam a lelkem az ördögnek, amikor rájöttem, hogy a hozzám közelállókat is veszélybe sodrom, ha szökdösöm, ha ellenkezem. Ettől kezdve minden héten, vagy kéthetente találkoztam és elmondtam, kivel találkoztam, mit beszélgettünk. Eleinte hagyott beszélni, majd konkrét kérdéseket tett fel. Akármennyire is igyekeztem nem ártani, sokszor kihúzott belőlem kényes dolgokat. Senkiben nem bízhattam, nem tudhattam, ha valaki mond valamit, az bizalmas közlés, vagy provokáció.

      — Ördögi helyzet!

      — A barátnőmet elhagytam, mert féltettem magamtól. Nagyon nehéz volt. Szegénykém nem érti, mi történt. Azt hiszi, van valaki más az életemben. Valami zavaros históriát adtam elő neki, hogy sok a tanulni valóm és dolgoznom is kell, mert nincs pénzem az egyetemet másképp folytatni. Sírt, veszekedet, én pedig elrohantam és többet nem kerestem, még a lakásuk környékét is kerültem. Nagyon nyomorultul érzem magam!

      Ezzel Gyárfás vállára borult és kitört belőle a zokogás. Lassan nyugodott meg, majd valamiféle mosollyal a szája sarkában bocsánatot kért.

      — Mondd, mit tegyek? Hazudok nekik, amennyit csak tudok, de attól is félek, hogy rájönnek. A múltkoriban is egy szombati poharazgatás alatt mellém került a frissen kinevezett, fiatal rendőr, s kezdett panaszkodni, mint akármelyik egyszerű ember. Megijedtem, hogy provokál, durván rászóltam, hogy gondolja meg, mit beszél, hogy az ő posztján nem beszélhet így, meg más ilyesmit vágtam a fejéhez. Jobban megszeppent, mint én az előbb. Azóta is várom, mikor jelenti a feletteseinek a viselkedésemet.

      — Nem szeretnék a bőrödben lenni az igaz, de lehet, a kis rendőr valóban megijedt, s nem mer szólni.

      — Vagy tudja, ki vagyok…

      — Na, figyelj ide! — szólt Gyárfás határozott hangon. — Én nem tudok helyetted dönteni, de átérzem a gondodat, a viaskodásodat önmagaddal, a félelmedet, és egyet ajánlhatok: Ha úgy érzed, ki akarod önteni a lelkedet nyomaszó felgyülemlett feszültséget, eljöhetsz hozzám bármikor.

      — Hogy te legyél a gyóntatóm? — vigyorodott el Hédervári Kornél.

      — Valahogy úgy.

      — Köszönöm, jó barát vagy. De most már menjünk vissza a többiek közé, mielőtt még hiányozni kezdenénk nekik.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 605 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.