Kezdhetném talán úgy is, hogy mondjuk, életemben nem hallottam még ilyent, de ez esetleg félreérthető volna, mert miért pont életemben? Esetleg már nem volnék az élők sorában? Mi ez az egész!?
Elpusztultam volna, és nem is értesítettek róla? Nagyon bízom benne, természetesen, hogy nem erről van szó, mert nem szeretném, sőt, ha rajtam múlik, minderről szó sem lehet! Nem csak az értesítés hiánya, de ez esetben még egy kézhez kapott, minderről szóló, alaposan kifundált és jogszabályokkal kellően alátámasztott értesítés is felnyomná az ember – de talán még az én vércukromat is. Mint tudjuk, a történelem során a felnyomottak nem mindig kerültek irigylésre méltó helyzetbe. Akadt közöttük jó pár, aki többé már sohasem folytathatta életét ugyanúgy, a megszokott mederben bandukolva, mert az ilyen azért általában rányomta az emberre a bélyegét.
Tudom azt is, egyszer bekövetkezhet, ám azt is tudom, ettől nem kell tartanom, mert azt én már úgysem érem meg. Főleg manapság, az ilyen szinte elképzelhetetlen, ha csak nem változik körülöttünk valami. Legjobb volna talán minderről egy tiszta, meleg szobában elmélkedni, mintegy visszatekintve, nyugdíjasként. Tudjuk azonban, hogy manapság ez nem annyira keresett elfoglaltság, egyszerűen nincs az embernek mindenre ideje…
A rohanó világ, arról nem is beszélve, hogy mik meg nem történnek, így, az értelmetlen rohanás közepette.
Óvatosan és – tekintettel a még alvó feleségemre – a lehető legcsendesebben megpróbáltam felkapcsolni az ágyam felett karnyújtásnyira elhelyezkedő éjszakai lámpát. Sikerült! Megdöbbenve láttam azonban, hogy uralmam keletkezhetett a világ felett, akár a mesékben, ugyanis nem csak a lámpámat sikerült e mozdulattal működésre kényszerítenem, hanem ébredésem és a kapcsoló megnyomása alkalmával azonnal el kezdett a Nap is a szemembe sütni. Meglepett ugyan egy kicsit a dolog, de kerültem én már néhányszor furcsa helyzetbe előzőleg is, ezért túlléptem a történteken.
A lámpa viszont továbbra is ott világlott, pazarolva a drága villamos energiát. Nincs azonban baj ezzel -gondoltam, mintegy magamat is nyugtatgatva -. a múlt havi számlám sincs még rendezve az áramszolgáltatóval.
Úgy tűnt, nehéz nap elébe nézek, szememben meg is jelent néhány könnycsepp a Nap sugarainak szúró hatása nyomán. Feleségem – az általam remélttől eltérően – már nem volt ott mellettem, a konyhából felhallatszott a serény mosogatás zaja. Váratlanul kipattantam fekhelyemről. Meglepődésemet fokozta csak egy felfedezés: az asztalon kibontott borítékon távirat hevert. Óvatosan megpróbáltam kibetűzni a címzettet, ki tudja, ki az, aki illetékes az elolvasására. A távirat az én nevemre szólt. Talán valamelyik gyermekünk írt egy húsvéti üdvözlő lapot. De ilyenkor? El kellett vetnem ezt a lehetőséget, be kellett lássam, télvíz idején nem valószínű egy húsvéti üdvözlő lap, hacsak nem úgy nyeri az ember, valami tévés vetélkedő számára betűkből értelmes szóvá összerakva. Ezt is el kellett azonban vetnem, mert ez esetben pénz, töméntelen mennyiségű pénz kell, hogy érkezzen, mondjuk úgy kettőszázezer, esetleg még az is lehet, hogy kivételesen húszezer, azonban mindenképpen nagy összeg.
A szemüvegemet végre előkerítve olvashattam a küldeményben ott bujkáló, betűk által módszeresen kialakított tartalmat, mely ellentmondást nem tűrően adta az olvasó (jelenleg: én) értésére, hogy fia, aki immár csaknem felnőttként tanulmányait folytatva van távol a szülői háztól, most valami olyan ügybe keveredett, akárcsak valaha az apja is, vagyis hamarosan családot fog alapítani. A baj – az oktatási intézmény szerint – csupán ott van mindössze, hogy a fiú félreértelmezte a családalapítás, nősülés helyes, társadalmilag is elfogadott mikéntjét: az iskola levele alapján várható a többnejűség hazánkban nem támogatott formájának kivitelezése, gyermekünk által.
Igen megdöbbenve olvastam minderről, hiszen rendes, egészséges családban nevelkedett, álmomban sem gondoltam volna, hogy elérkezik nála egy pillanat, mikor feleségül kíván venni egy sereg Veronikát. Mondjuk az sem volt érthető, hogy egy közepes nagyságú városban hogyan ismerhet meg valaki ennyi nőt, egyszerre? Aztán további kérdés még az is, hogy ha már egyszer ilyen nagy kujonná vált a fiam, mi okból nem értesítette először szüleit eme förtelmes tervéről.
Nagyon elkeserítő volt a levél, azonban ezt majd hazaérkezésekor tudjuk megbeszélni vele, és esetlegesen őt jó útra téríteni.
***
Évek múltak el az eset óta, fiam ma már többgyermekes családapa, személyi igazolványába is bejegyzetten. Ezt egy közös nyaralásunkkor láttam, a kintfelejtett és a szél által lapozott igazolványába beírva. Nem lepett meg a dolog, még az sem, hogy menyem, azaz az ő felesége is otthagyta papírjait.(Annyira gyorsan kellett az érkező fagylaltárushoz rohanni.) Az ő iratai közül az autóbuszbérletet dobálta az egyre erősödő szél, először csak a földre, de szándékában állt tovagörgetni. Ezt nyilván nem hagyhattam, kedves aranyos menyem ?, ezért még éppen időben elkaptam. A kifordított iraton felül a lánykori név: Sereg Veronika.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.28. @ 14:14 :: Berta Gyula