2.
Most már tuti, hogy jó szokásomhoz híven ismét elkések.
Már, mint a suliból. Ugyanis sikerült tiszta erőből, jó mélyen aludnom és elaludnom.
Vágtatok le a lépcsőn, egyik kezemben vajaskifli, a másikban táska meg egy böhöm nagy rajztábla.
A lépcsőházban összefutok a Lüke Andzsélóval. Őt nagyon szeretem, ő az egyik legjobb haverom. A másik a Gyula, aki nem is haver, hanem barát.
Drága Andzsélóm kockás gatyában, citromsárga pólóban, műbőr szandálban ül az egyik kukán, és makaózik. Egyedül. Azt hiszem kölök korában a hajára ejthették, mert egy kicsit lassan beszél. De csak akkor, ha nyugodt. Persze ha valaki felcseszi az agyát, akkor úgy repkednek a „bazmegek” és a „faszkalapok” a levegőben, mint a fecskék tavasszal.
Most épp nyugodt. Legalábbis hanghordozásából úgy ítélem meg, ma nincs hisztis napja.
— Á, szerbusz Szabó! Zsugázunk? — kérdezi, miközben felemelt kézzel mutatja a koszos paklit.
Megtorpanok a falépcső alján, a rajztábla beugrik a lábaim közé. Majd beszarok, úgy fáj.
— Na mi van? — kérdezi ragyogó arccal. — Tökön vágtad magad? Az jó, nagyon jó!
Hát ez egy barom! Az ember csillagokat lát, ez meg olyan boldog, mintha ötöse lenne a lottón.
— Te nem jössz suliba? — kérdezem tőle, mikor végre levegőhöz jutok.
— Dehogynem! Csak soha nem jön ki az ász! — feleli, közben vakarja a tarkóját, és a tökalsót bámulja.
— Te csalsz?
— Csak próbálok! — mondja kéz legyintve, majd ismét a paklit keveri, mintha ott sem lennék.
Gyanakodva nézem. Vajon mit próbálhat? Lehet, hogy bűvészkedni? Lehet, hogy fellép valahol? Én ökör, meg feltartom ezt a nagyszerű embert a hülye kérdéseimmel! Hát normális vagyok én?
— Értem! Szóval fellépsz valahol! — mondom neki kellő tisztelettel, és büszkén nézek rá. Mégiscsak a barátom.
Ijedten kapja fel a fejét, és furcsán rám bámul.
— Mi a bajod? — kérdezi.
— Azt mondtad, próbálsz! Gondolom, fellépsz valahol.
— Te tiszta hülye vagy! Én csalni próbálok!
Félszemmel látom, hogy a kanyarban feltűnik a tizenhármas villamos. Futás! Mielőtt befordulnék a ház sarkánál, még utolér egy „hülye faszkalap”. Vágtatok át az egész telepen. Felcsapom a sarat, a rajztábla beleakad a lábamba. Esem egy akkorát, hogy a Csomorné önkéntelen tapsviharban tör ki, amikor szétvágott kezekkel, messzire repülő táskával elvágódom az ajtaja előtt.
A Csomorné a nyitott konyhaajtóban ül a sámlin, és pacalt pucol a kétes tisztaságú konyha kövén. Amióta az eszemet tudom, a Csomorné pongyolában ül a konyhában, és pacalt pucol. Vagy marha lassan pucolja, vagy sok van belőle.
Lihegve, pihegve elérem a tuját.
Állok a nyitott peronon, és kis híján lefagynak a füleim. Tavasz ide, tavasz oda, azért még hűvös a reggel.
Megyünk egy megállót. Veszteglünk a Bihari út 30. előtt. A dagadt vezető zihálva leszáll. Kezében pajszer — hivatalos nevén, váltó átállító berendezés, ami egyébként egy közönséges vasrúd — és átcsapja a váltót.
Az összevissza dülöngélő, omladozó kapuban, csíkos pizsamában és papucsban téblábol a Packa. Snóblizik a Lurkóval.
Lesüvítek a peronról.
— Packa! Beteg vagy? Nem jössz suliba?
Rám emeli álmos tekintetét.
— Később! Apám orvoshoz ment! Nála van a cipőnk!
Közben a pufi visszamászik a fülkébe, lassan elindulunk. Packa még a villamos után üvölt.
— Szólj a Mityának, hogy majd érkezem!
Összehúzom magamon a kabátot, hideg van. Csilingelve megyünk át a vasúti híd alatt. A járdasziget mellet egy lerobbant Csepelt szerelnek vagy öten. Ketten a kocsi alatt fekszenek, a másik három meg erősen szurkol nekik. Tovább haladunk, közben szeretett osztályfőnökünkön, Mityán gondolkozom. Tisztességes nevén, Mityenka, még tisztességesebben, Farkas István. Hosszú, magas, jól fésült, szemüveges fazon. Tudjátok, olyan nőknek való. Értitek, hogy értem! Bomlanak utána a csajok. Az orosz, bocs, a szovjet nyelv avatott szaktanára. Marha jó fej a pasi. Tőle ered a „Ne tegezz Hege”, elnevezés.
A középiskola első osztályfőnöki óráján történt.
Mityenka a naplót lapozza. Névsor szerint szólít. A kérdezett feláll, elmondja kicsoda, micsoda, honnan jött és miért. Egyszóval ismerkedik a társasággal. Mi is egymással. Lassan, unalmasan haladunk.
Egyszer csak.
— Hegedűs László!
A nagydarab, pirospozsgás, kalácsképű, vidéki fiú lassan felemelkedik. Látszik rajta, hogy iszonyatos zavarban van. Szétnéz az osztályon, nem tudja, hogy kezdje el.
— Na fiam! Mondjad! — biztatja őt a tanár úr.
Sose hallott tájszólás, csupa nyitott e és palócos á hagyja el a srác száját.
— Á návám Hágádűs László!
Na, ragyognak az arcok, vigyorog ám a tisztelt nagyérdemű! Mityenka is elnyom egy mosolyt, de veszi a lapot.
— Oszt fijam, hun születtél? — kérdezi.
Hegedűs rávágja.
— Mogyoródon!
Mitya nevetve kontrázza.
— Ne tegezz Hege!
Puff! Dőlünk a röhögéstől. Lacinak lángol az arca, az osztály jókedvűen kurjongat.
Zalka Máté tér. Leugrom a tujáról aztán megint futás, mert jön a 36-os. Ezt is elérem, itt is a peronon állok. Pokoli gyors vagyok. Villamos kergetésben Olimpiai bajnok lehetnék.
Gyenge nap ez a mai. Matek óra alatt a Slózi és a Várkonyi közös mutatványán szórakozunk. Állnak a táblánál és a tanárnőt az idegösszeomlás kerülgeti.
Vészjóslón kérdezi.
— Ugye, maguk nem ilyen hülyék? Csak csinálják.
Persze a Néró ebbe is beleugat.
— Nem csinálják tanárnő! Most vannak a legjobb formájukban!
— Kancsár hallgasson! — csattan Irénke néni hangja. — Vagy tudja mit? Jöjjön ki és segítsen!
Peti kacsázó járásával érkezik a tábla elé. Magabiztos mozdulattal ragadja kezébe a krétát és számol, számol, és még mindig számol! Teleírja a táblát. A tanárnő türelmesen várja az alakítás végét. Az egész osztály szájtátva nézi a mutatványt. Nem szokott a Néró ekkorát alkotni. Sőt! Semekkorát sem. De úgy látszik most készült, mert egyszerűen nem akarja abbahagyni. Végre befejezi. Leteszi a krétát, és úgy néz körül, mint akit az elmúlt félórában koronázott királlyá a nép.
Gyula is meg Slózi is büszkén tekint Petire. Látszik rajtuk, hogy azaz egyszerű, puszta gondolat is örömmel tölti el mindkettőjüket, miszerint ez a matematikai zseni a barátjuk.
Kancsár elégedetten csapja össze a két tenyerét. Száll a krétapor mindenfelé.
Irénke néni mosolyogva szólal meg.
— Jól van fiam! Kérem az ellenőrződet.
Péter dagadó mellel viszi ki a kiskönyvecskét.
Egyszer csak felüvölt.
— Egyes? Há’ má’ mé’ egyes? Tele van a tábla! Há’ má’ tessék nézni! Tele van a tábla!
A tanárnő a fejét csóválja.
— Édes fiam! Ennyi hülyeséget én még életemben nem láttam! Ezek ketten legalább egy szót sem szóltak. Na, menjenek a helyükre!
Néró csapkod, persze ezen a kárörvendő Fityere hangosan röhög. A Durung megelégeli, előrehajol és tarkón csapja őt a fejes vonalzóval.
— Kuss Fityi! Te is legalább ilyen hülye vagy!
A szünetben az esti bulit tervezzük. Igaz, van még egy unalmas óránk, munkavédelem, de majd csak kibírjuk valahogy. Az egész egy hatalmas baromság. Olyanokat tanulunk, hogy az ember a falnak megy tőle. Nem szabad nyakkendőben esztergálni. De hát ki az a marha, aki hosszú nyakkendőben esztergál? A jó múltkorában is csokornyakkendőben álltam a gép mellett, az ORION-ban. Meglátta a főmérnök és hazaküldött. Hiába mondták neki a többiek, hogy az úr a gép mellett is úr. Azt üvöltötte, aki burzsoá az takarodjon a kommunizmus vívmánya mellől. Rengeteg eszemnek köszönhetően meglehetősen hamar levezettem magamban, hogy a vívmány az maga az esztergapad, én meg lennék a burzsoá.
Na szóval, ez a munkavédelem.
Egyébként a Rádiusz becenevű igazgatóhelyettes oktatja. Középmagas, barna hajú, tudálékos fickó. Ettől függetlenül, marha jó fej. Épp azt magyarázza — közben persze mutogat, a süketeknek, némáknak és bambáknak — mikor a deszkába szöget ver az emberfia kalapáccsal, akkor nem egy hátrány, ha vigyáz a kezére, amelyikben a szöget tartja. Mert ha esetleg odavág a kalapáccsal az ujjára, akkor az meglehetősen fáj. De az még hagyján, hogy mocskosul fáj és bedagad, de a legnagyobb probléma akkor van, ha ez a délutáni műszakban, mondjuk 17 óra 25 perckor, történik. Ugyanis, csak 16 óráig van üzemorvos. Mert akkor fel kell venni a jegyzőkönyvet, ki kell hívni a mentőket, a csoportvezetőnek jelentést kell írnia, értesíteni kell a hozzátartozókat. Egyszóval macerás, roppant macerás. Törvénybe kellene foglalni, hogy szögelni csak 16 óráig lehet. Az ezután történő szögelésekért a vállalat felelősséget nem vállal.
Amíg ezeket hallgatjuk, addig a Néró és a Varga Imi verset írnak. Ez most még nem baj, csak később, amikor el akarják szavalni.
Rádiusz kiszúrja a dolgot.
— Kancsár maga műzseni! Dobja ki ványadt testét a táblához!
Peti felkászálódik, hóna alá húzza rengeteg gatyáját, aztán kicsámpázik a katedra elé.
— Mondjad fiam, miről van szó! — mondja Rádiusz foghegyről, és előre dörzsöli a tenyerét, hogy a Peti mekkora baromsággal fogja őt meghülyíteni.
Tyutyu viszont nem hagyja cserben legkedvesebb barátját. Bebújik a Bunkó háta mögé, és onnan súg. Persze ez a barom általában azzal szórakozik, hogy rosszat súg. Most is hozza a formáját.
— A tűzoltó készülék lényege…
Ez a féleszű Néró automatikusan mondja utána.
Rádiusz vigyorog, mint koldus a virslire. Nyájas képpel bólogat.
— Jól van fiam, jól! — Kinyújtja a karját, és integet a súgógépnek. — Jankovics! Emelje fel a hátsóját!
Tibcsi megáll a Petivel szemben.
— Tehát? — a tanár úr kimérten kérdezi. — Tehát, miről van szó?
Tyutyu lesunyja a fejét.
— Nem tudom, nem figyeltem oda… és elnézést.
Rádiusz csücsörít a szájával, bólogat.
— Amióta az iskola fenn áll, soha, senki nem kapott egyest munkavédelemből. Mit csináljak magukkal?
A Néró másfél méter magasan ráncolja seggig érő homlokát. Biztos, hogy megütögeti a Tyutyu arcát a szünetben.
— Hozzák ki az ellenőrzőket!
Kancsár őrjöng, visszafelé megrugdossa a Tibcsi nylon zoknis bokáját. Aztán kapnak két kettest. Ez a Rádiusz ilyen.
Azért a mihez tartás végett, Néró a szünetben az összegöngyölt világtérképpel hátba vágja a Jankovics Tibit.
Varga Imi befejezte reményteljes versét, és most szavalni akar. A megrémült osztály a WC-be menekül.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
