Avi Ben Giora. : Frau Glück és a nylon szatyor esete

*

 

Frau Glück és a nylon szatyor esete

 

Már lassan tizenegyre járt az idő. A kávéház – hiába volt ez kiírva rikító betűkkel – még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető így. Lebujnak nem elég lepusztult, kocsmának meg túl úri. A közönség is igen vegyes. A törzsvendégek mindenféle helyről idecsapódott emberek. Még mérnők és diplomás is előfordult köztük. Nem pusztán az alkoholért és a delírium trémens elérése miatt ültek be ide estéről–estére. Unták a magányt. Vagy elváltak, vagy megözvegyültek, de a közös bennük, hogy társaságra vágytak a pia mellé. A futó vendégek is hasonlók. Vannak, akik légyottra használják, vannak, akik épp csak ledobnak egy felest, és mennek is tovább.

Frau Glück valaha szintén jobb napokat látott nőszemély. A diplomától csak egy egyszerű „paraszthajszál” választotta el, mert azon a bizonyos napon, mikor a diplomamunkáját kellett volna megvédenie elaludt. A hiba az volt, hogy nem a saját ágyában, hanem máséban, és ha már elaludt, hát benne is ragadt majd húsz kemény évig. Veszett, pusztult minden, olyan mindegy már, milyen alapon kötöttek házasságot. Nem akarta veszendőbe hagyni a sok év tanulást, hát bejelentkezett a vizsgákra egy évvel az ominózus eset után. Meg is szerezte a diplomát, de abból megélni sohasem tudott igazán. Talán a férje miatt, aki nemigen tudta túltenni magát azon, hogy egy diplomás nővel került össze. Illetve helyesbítenem kell, mert ő csak diplomássá lett, hiszen amikor elvette, akkor még nem volt diplomája. A pénzzel nem voltak gondok soha, férjura mindig előteremtette a betevőre valót, sőt többet is. A gondok akkor kezdődtek, amikor Margit alias Frau Glück szóvá tette, hogy ő nem akar úgy járni, mint a savanyú káposzta. A hasonlat csak annyiból sántított, hogy amíg a káposzta szűk hordóban szokott savanyodni, addig Margit egy százötven négyzetméteres lakásban. Mert bizony itt tengődött. Főzött, mosott, takarított, bevásárolt aztán a gyerekeket pesztrálta és tanította. Hiába mondta a magáét vaskalapos férjének.

– Megvan mindened, sőt több is, nem kell neked holmi munkahelyekre járni – volt a válasz.

Hiába magyarázta, hogy elunja az életét, és ezek a tevékenységek szellemileg nem elégítik ki. Teltek az évek. A gyerekek felnőttek és húszévesen kireppentek a családi fészekből. A sors fintora, hogy ezzel egy időben vesztette el férjét is Margit. Szinte teljesen egyedül maradt. Anyagi gondjai sohasem voltak, csak hiányzott a társaság. Így lett aztán lassan ő is törzsvendég a kocsma kávéházban. Először csak egy–egy feles volt az adag meg kis sör, aztán egyre emelkedett az adag. A vendégek ugratták is, hogy adja inkább nekik, mert ők még bírják. És Margit boldog–boldogtalannak fizetett. A pénze meg fogyott. Sehol sem tudták folyamatosan alkalmazni. Egy hét munka, egy hét betegállomány, mert nem lehet hanyagolni a haverokat a kocsma–presszóban, na meg valahogy elkényelmesedett a savanyú–káposzta életben. Egyre lejjebb csúszott. Becsületére legyen mondva, hiába akarták a férfi vendégek eltekerni a fejét, azt soha nem hagyta.

Nem tudott már megállj–t parancsolni magának. Elvállalt egy takarítónői állást. Reggel hattól dolgozott délig, utána elintézte a dolgait és délután már ott is ült a sarokasztalánál. Érdekes módon itt nem történt, hogy kimaradozzon, vagy betegállományba menjen. Lehet, hogy a korai kezdés és végzés miatt volt ideje minden nap lemenni a törzshelyére. Egyik este valahogy nagyon a pohár fenekére nézett. Jobban, mint máskor. Bármennyire elázott, annyi öntudata maradt, hogy hazataláljon. Intett a csaposnak, aki egyben a főúr is volt.

– Hey du /hé te/ – vetette oda foghegyről. – Gyere, hadd fizessem ki a számlámat.

Sohasem verték át. Pedig nem vette volna észre, ha egy, vagy két felest hozzácsapnak a számlájához.

– Mondd, van valamilyen festéked?

– Milyen festék kell neked Margit? Nem vagyunk kozmetikai szalon.

– Nem olyan festék kell nekem. Sőt, megtenné egy kis mész is, hogy lemeszeljem a kezeimet, mielőtt még ráhajt az autóbusz. Pedig csak két sarokra kell elcsámpáznom.

– Margit, igyál még egy felest. Ha ennyire magadnál vagy, akkor fér még beléd.

– Elég lesz mára. Nézd csak meg a homlokom! Hány púp van rajta?

– Nem látok egyet sem.

– Nem is láthatsz, mert még itt vagyok. Most elindulok, és nekimegyek majd az ajtónak, mert nagyon csálén áll az nekem. Ez a kiindulási pont. Cirka négyet kell beszerezni, addigra haza is érek. Na, jóéjszakát mindenkinek.

Ahogy mondta, úgy is lett. A be– és kijárati ajtó valahogy nem volt vonalban neki, elsőre neki is ment a szárfának. A kemény találkozás eredménye egy púp lett a homlokán. Távozóban még vissza is szólt.

– Na, tetszenek látni? Az első már meg is van. Még három kell, és haza is érek.

Tántorogva ment a néptelen utcán. Hol szorosan a házak falához tapadva, hol meg az egész járdát elfoglalva. Ha már nagyon kezdett imbolyogni, akkor valami falnál vagy fánál keresett menedéket. Innen voltak a homlokán a kék foltok, amik estére valahogy eltűntek. Most is éppen egy oszlopnak támaszkodott, miután előtte kemény találkozása volt vele. Éppen tovább akart kacsázni, amikor a földön egy bevásárló szatyorra lett figyelmes. Valahogy a rendmánia jelei ütköztek ki rajta, valószínű a takarítás miatt.  Automatikusan lehajolt, hogy felvegye és a gyűjtőbe dobja, de ahogy emelte, valami megcsillant benne. Még a sötétben is látni lehetett, hogy ékszerek.

A szatyor dugig volt még készpénzzel is. – Azt a mindenit! Ennyire sokat ittam már, vagy többször vertem be a fejemet, mint amennyit kéne? Nem létezik, hogy ez valóság, simán csak hallucinálok. Biztos, ami biztos, közel az őrszoba, beviszem. Majd megmondják, hogy hülye vagyok–e a sok piától, vagy ez valóság.

Úgy is tett, irányt váltott, és bebotorkált az őrszobára. Persze, hogy már ismerték és a kapuban az őr ezzel fogadta.

– Eltévedtél, Margit? Még csak két púp van a homlokodon. Mi járatban vagy?

– Engedjél be, mert valamit találtam.

– Ezt a koszos nájlon zacskót akarod megmutatni? Mutasd, mi van benne.

Margit kinyitotta és a posztos rendőr orra elé tartotta.

– Mit akarsz ezekkel? Dobd ki a fenébe. Csupa ócska kacat, ami csillog–villog. Bizsu az egész.

– Na, de itt van benne egy halom pénz is.

– Ugyan már. Vidd innét, ne tartsd fel a fiúkat feleslegesen!

– Akkor jó éjt. Még két sarok innét, még két púp, és otthon vagyok.

Másnap reggel nem ment takarítani, mert elaludt. Nem csinált belőle gondot. Ahogy felkelt, meglátta a nylon szatyrot. Kivette a kötegelt pénzt és megszámolta. – Több, mint egy millió. Ez nem létezhet. Én túl sokat ittam az éjjel, és még mindég részeg vagyok.

Kiment a fürdőszobába és hideg vizet engedett a fejére meg a tarkójára. Ugyanaz lett az eredmény. – Be kéne mennem az őrszobára mégegyszer. Az éjszaka ott voltam és elzavart a poszt, pedig mutattam neki.

Rendesen felöltözött és az egész pénzt meg ékszert belepakolta egy kézitáskába. Lement a bankba és a pénztárnál közölte, be akar tenni kontóra pénzt.

– Mennyit? – kérdezte a pénztáros.

Margit kezdte kirakosgatni a kötegeket. A pénztáros szemrebbenés nélkül tette a pénz–számlóba. Egymillió négyszázezer.

– Akkor az annyi – hagyta rá Margit.

A pénztáros kiállította az elismervényt, rányomta a pecsétet és átadta Margitnak, aki kénytelen volt kétszer is magába csipkedni, hogy elhiggye, nem álmodik. – Mégsem ártana bemenni a rendőrségre – tanakodott. – Á, minek kínlódjak. Én ott voltam, mutattam, elküldtek. Ha most visszamegyek, csak magamat keverem bele valamibe.

Bement a Doroteumba, ahol anonim megvizsgáltatta a kacatot, hogy az értéktelen–e, vagy sem. Legnagyobb csodálkozására azt mondták, hogy helyben adnak érte fél milliót. – Na, annyit nekem is megér – gondolta és nem adta el. Nem ment le a törzshelyére sem. Megnézett egy hirdetést, amit nemrég fedezett fel egy bezárt üzlet kirakatában. „Üzlet kiadó”. Még aznap meg is állapodott a régi tulajjal.

Renováltatta és bebútoroztatta.

Két hét múlva pedig megnyílott a kerület új kávéháza. Senki sem tudakolta Margittól, honnan, miből. Mindig is lököttnek tartotta mindenki a környéken, sőt sokan feltételezték, hogy van pénze is, csak nem akarja költeni. Mindenesetre a kávéház neve magáért beszélt.

„TÖRZSASZTAL MAGÁNYOSOKNAK”

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.18. @ 10:00 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.