A Baross téri vonatpályaudvar ázott kutyaszaga – mely a csavargók köpenyeib?l áradt – lassacskán elt?nt. Néha-néha egy-egy érkez? vonat szele hozta-vitte, a maga sem kellemes olajjal átívódott leveg?jében. Elt?nt, illetve nem volt érzékelhet? azoknak, akik már jó ideje kénytelenek voltak ebben a megállt id?ben kitölteni a teret.
A többiek közül kit?n? halk szavú Csavargó hangja mostanra minden figyelmet magára irányított. Az emberek igyekeztek mind közelebb kerülni a hosszú hajú, szakállas, ám ápolatlanságában cseppet sem mondható visszataszító bánattal átitatott mosolyú emberhez. Mintha ismerték volna valahonnan…
*
Kellemes orgánumát átitta a várótermi csend.
– Ha úgy vesszük az emberélet egy erd? melyben, tévelyeg az odaszületett, vagy épp céltudatosan terelgetik bizonyos védelmez? tekintetek. Hívhatjuk gondviselésnek. Visszatekintve az én erd?m els? fája – ahonnan mondhatom, elindultam – egy hatalmas tölgy. Ez nem az a halhatatlan dúslombú, árnyadó tölgyfa, mely barázdált törzsének vetett háttal h?sölnek a megáradt erd?kerül?k. Ez a tölgy kiszáradt, félig halott mocsárban ázott félelmes árnya életemnek. Görcsös ágkarmokkal próbálja lekaparni az ég csillagait. Gally-ujja-körmével kapaszkodik a feszül? égre, hogy felnéztében lábmocsarába szédül bele az ember.
Ahogyan mindezeket mondta, szeméb?l elt?nt a korábbi fény. Úgy t?nt, mintha valóban visszatért volna megnyíló tudatának els? fájához.
Ama bizonyos félelmes tölgyhöz.
– Négy éves lehettem – szólalt meg, kevés szünet után – mikor a tél hó nélküli sötét hidegére eszmélve egy kés? délután, anyám vasalójának talpa alól borús g?z csapott fel. Valami olyasmi szavak voltak ebben a felcsapó g?zben, hogy menjek, amerre látok, vagy talán az, hogy nem akar többé itt látni és induljak végre.
Sárgult ujjával cigaretta után kotorászott, mígnem zakója fels? zsebében talált egy gy?rött, görbe szálat. A cigarettát egyenesítgetve folytatta.
– Ismertem már akkor egy hosszú járdát, amit végig egy hosszú k?kerítés szegélyezett, de fogalmam nem volt, hova vezet.
Azt sem tudtam, honnan indul. Csak derengett valami a hosszú út kapcsán. Azt hiszem, hogy a nyiladozó tudat, ha mindaddig abban nevelkedik, nem eszmél félelemre. Nem féltem! Csak bizonytalanul kérdeztem néhány egyszer?, de számomra akkor fontos dolgot. Azt, hogy mi lesz velem, ha el kell mennem onnan, ami addig az otthonom volt? Mi lesz velem egyedül? Legf?ként mi lesz ezzel a ködös, hideg délutánnal, amely saját sötétjében biztos, hogy nem fog engem észrevenni? Elképzeltem akkor, hogy a fénytelenség szülte sötét hogyan keveredik a köd tejfelével, és hogyan bukkannak el? abból mindenféle rémiszt? alakok.
Fjodor egyetért?en bólogatott, majd mélyült hangon szólt Igorhoz:
– Gyanítom, hogy hasonlóképp m?ködik az összes négyéves ember képzelete. Jellegzetes vonalakon rajzolja a maga árnyait.
A csavargó maga elé révedve biccentett és meggyújtotta a girbe-gurba cigarettát.
– Nem féltem mástól, mint magától a félelemt?l! Négyévesen keltem útra, amely idáig elvezetett. Hosszú volt, sokat kellett tanulnom, hogy idáig elérjek.
Igor a macska – átkozott bolond – száját nem bírva tartani vágott közbe:
– És kelmed’ büszke eme “magaslatra,” ahova felérkezett?
A Csavargó egy cseppet sem lett dühös, szemében ugyanazon fény izzott, mint a Pászkájá Básnyá (Pászkíj Torony) egy jól megfestett iknosztáz Jézusának.
Mosolyogva válaszolt:
– A rétegz?dés nem más, mint az egyén és a tulajdon viszonya! Mint a guillotine tulajdona is, meghatározza, hogy hol helyünk az adott társadalmi térben. A guillotine a rendé, és a rend megvert kutyái kezelik, kiszolgálva a rendet, szabadítják meg egymást a fejeikt?l….
A Baross téri pályaudvar megálló idejét önmagához ölelte a csend és több száz ember ugyanazt kezdte gondolni.
A félelmes tölgyek erd?t kezdtek alkotni az elmékben.
Többek valami gombócfélét éreztek torkukban és a rend megvert kutyáiként kezdtek gondolni önmagukra.
Egy kalauz sapkarózsáját letépve mérgesen csapta földhöz kétcsatos táskáját, melyben szerencsére nem volt tojás, de ha lett volna is? – az ?t jelenpillanatban nem érdekelte. Ez a felismerés pillanata volt, hol a megálló id?, félelmes tölgyek közt öleli a csendet. Így senki nem hallott semmit. Amit érzékelni volt érdemes, azt az emberek belül – a lelkükben – érezték…
*
Fjodor dühös volt a Macskára, de nem tudott igazán haragudni rá. A Csavargó kezeit figyelte, ahogyan szítta a cigarettát. Mintha a két tenyerén beforrt szegütötte nyomokat vélt látni.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Molnár Zsolt
