Kavyamitra Maróti György : A helytartó útja 1.

Nyomtatás

Még akkor sem, amikor a Város Alapításának 792. – másként számlálva az isteni Tiberius uralkodásának 22. – évében a császár letette hivatalából Marcus Pontius Pilatust, Júdea ötödik kormányzóját, a „vörössipkás” proconsul még akkor sem volt képes feledni azt a meleg tekintet?, barnahajú férfit, akit A.U.C. 786-ban – jobb meggy?z?dése ellenére – megfeszíttetett.
Nehezen is feledhette volna, mert az elmúlt hat esztend?ben annak a bolondnak számtalan követ?je akadt szerte Júdeában.
Marcus Pontius, miel?tt feleségével, Claudiával elhagyta volna Caesereát, egyetlen kedvenc városát júdeaszerte, kicsit megült a palota tágas teraszán.
Caesareában a helytartói palota majdnem a Tenger partjára épült: az els? szinten lév? tágas terasz közvetlenül a Tenger fölött lebegett, legalább is így vélhette a teraszon pihen?. És a lélegz?, olykor rossz álmában hánykolódó Tenger könny? szell?üzeneteket küldött a palota teraszára.
Itt ült tehát Marcus Pontius Pilatus, miel?tt útnak indult volna, és elgondolkodott egy és más dolgokon.

Marcus Pontius Pilatus, a procurator és praefectus A.U.C. 778 óta kett?s rangjával felruházva kormányozta Júdeát. Teljhatalmú ura volt alattvalói életének és halálának, bírta a ius gladiit, pénzt verethetett, de tiszteletben kellett tartania a Róma által kinevezett szomszédos, ám hatalomnélküli királyocskáinak jogát, hogy – amennyire és ameddig lehet – megálljon a pax romana.
Ilyen hatalmacska volt például Heródes Antipas, Galilea tetrarchája, meg a nagy szinódus vezet?i: igazából ezek kérésére, utasítására, akarata alapján feszíttette akkor keresztre azt a barnahajút.
Makacsul mondogatja most magában: „Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérét?l; ti lássátok!”, és hallja a tömeg válaszát: „Az ? vére mi rajtunk és a mi magzatainkon.”
Akkor elbocsátottam nékik Barabbást, a názáretbélit pedig megostoroztatván, kezökbe adám, hogy megfeszíttessék. – gondolja tovább Pilatus, és a mellkasában szorítást érez.
Igazából nem értette, miért tér vissza újra  meg újra tudatában ahhoz a széparcú, melegtekintet? férfihez, holott mindössze két rövidke beszélgetést folytatott vele kivégzése el?tt.
Mégis: már a szombatnap elmúltával folyamatosan informálódott a názáreti sorsáról; meghökkenve vette tudomásul titkosrend?rének jelentését, mely szerint a sziklasír üresen ásított már egy nap múltán; hírt kapott bizonyos Iskarióti Júdás öngyilkosságáról, továbbá arról, hogy ez a Júdás m?ködött együtt a szinhedrionnal abban, hogy Jeshuát elfogták, és az ? közrem?ködésével kivégeztették.
Tudott arról is, hogy annak a férfinek tizenkét kísér?je volt, akik tanítványuknak mondták magukat. Kerestette is azt a tizenkett?t, de közvetlenül a pészach ünnep kimenetele után elt?ntek, és egyetlen jó titkosrend?re sem volt képes bármilyen információ megszerzésére.
Pészach második estéjét?l fogva – amikor a zsidók hagyományosan elkezdték az ómert, a kalászok számlálását, mely hétszer hét napig tart az ? hagyományaik szerint, azok a tanítványok elt?ntek, mintha a föld nyelte volna el ?ket, mintha Jeshuának soha kísér?i nem lettek volna.
Az ötvenedik nap eltelte után kapott el?ször hírt Marcus Pontius, Júdea helytartója arról, hogy a „tanítványok” el?bukkantak jeruzsálemi pincék mélyér?l, prédikálni, téríteni kezdtek.
Pilatus alaposan kifaggatta a besúgót:
„Szólt-e valaha ez a Jézus valamit a római megszállásról, vagy a Caesar személyér?l?”
„Ó nem, procurator, soha! Mi több: egyszer szerettük volna provokálni ilyesmire, elküldtünk hát egy farizeust, aki megkérdezte ?t, kell-e adót fizetni a rómaiaknak? Nem felelt, csak elkért egy sestertiust, és megkérdezte a farizeustól, hogy mit lát a pénzen? Arra amaz azt felelte, hogy a császár képét látja ráverve.”
„Na, és?”
„Hát azt mondta Jeshua, hogy akkor adják meg a Caesarnak, ami az övé, Istennek meg, ami istené!”
„Ügyes!” – vélte a helytartó. –„Nagyon ügyes. Erre sem a zsidók nem mondhatták árulónak, sem mi lázadónak.”
„Így van, procurator.”
„Na, és a szegényekr?l, gazdagokról, mondott-e lázítót?”
„Egyszer azt mondta, hogy könnyebb a tevének átjutni a t? fokán, mint gazdag embernek a mennyországba jutni.”
Pilatus er?sen eltöprengett, aztán azt mondta: – „Hát ez miféle ostobaság? Már hogyan juthatna át egy teve a t? fokán? Bolond volt ez a Jézus?”
„Ó nem, helytartó, nem volt bolond. Tudnod kell, hogy minden nagyobb Város kapuját alkonyatkor bezárják errefelé, és amelyik karaván aztán érkezik, hát az kint maradhat a Pusztaságban, ami egyáltalán nem biztonságos éjszaka. Viszont minden városkapu mellett van egy kisebb kapu, azon az emberek beférnek, de – tudod? – a tevék már nem. Ezt a kiskaput hívják a zsidók „t? fokának”; ha tehát a keresked?k alkonyat után bé akarnak menni egy Városba, tehetik, de bizony a tevéiket kint kell hagyják rablók, oroszlánok martalékául.”
„Értem. Hát ilyeneket mondott az a Jézus? Hát még miket?”

Akkor aztán sok mindent megtudott Pilatus arról a szépszem?, lágyhangú, barnahajú férfiúról: többek közt megtudta származásának helyét, meg érdekesebbnél érdekesebb mondatairól is szerzett híreket. Mondatait nem igazán értette a görög-római logikán nevelkedett Helytartó.

Mindegy, azért eldöntötte a „vörössipkás”, hogy miel?tt visszautazik Rómába, és jelentkezik az új Caesarnál, el?bb elutazik abba a Nazaret nev? városkába, és mögé kerül a Jeshua minden titkának, ha lehet.

Ez volt az egyik dolog, amin a lélegz?, olykor rossz álmában hánykolódó Tenger partján, a Palota teraszán töprengett Pontius Pilatus, Júdea leváltott ötödik procurátora.

De meg más dolgon is.
A volt helytartó – így mondom, hisz már kezében volt a leváltásáról szóló caesari rendelet -, szóval a volt helytartó ez id?ben már ötvennyolcadik évét taposta, felesége meg az ötvenötödiket, és – bánatukra, fájdalmukra – nem volt még gyermekük.
Nagyon is úgy festett, hogy Pilatus neve magtalan hal ki a világból, magtalan.

Ezen is töprengett akkor a volt helytartó, Pontius Pilatus, a „vörössipkás”, és bár nem volt álmodozó típus, a tények embere volt ?, most a lélegz?, olykor rossz álmában hánykolódó Tenger partján, a Palota teraszán, mintha álom lepte volna meg, kicsiny bölcs?t látott.
Id? múltán fölrázta magát, hívatta feleségét, és kiadta a parancsot az indulásra.

Caesarea fel?l nézvést Nazaret északkeleti irányban, nem is túl messzire, úgy százhúsz milumra esett, alig ötnapi járóföldre, csakhogy úttalan utakon. Ezért a kivonuló menet délkeleti irányba indult, mert a jól épített utak arra vezettek: Akiva, Shikun felé. Shikunnál lehetett aztán rátérni a helyes, az északkeleti irányra, aztán Mansurán, Megidón és Afulán át jutott a helytartó Nazaret városkába.
Bal kéz fel?l parányi hely?rség vált láthatóvá a város, vagy inkább falu határában, jobb kéz fel?l olajligetek, sz?l?dombok bukkantak el?.

– folytatódik –