A gy?ri érsek három napja id?zött már Budán Bécsb?l érkezvén. Ott meg majd három hetet töltött, többször tárgyalt ?felségével meg ?felsége minisztereivel: most az általa nehézfej?nek ítélt pest-buda-pilisi bírót próbálta meggy?zni, s már legalább harmadjára ismételte ugyanazt, ha más szavakkal is.
?felsége nagy kegyelmességére vall – fejtegette -, hogy ezentúl éppen úgy akar bánni Magyarországgal, mint egyéb örökös tartományaival. Elvárja tehát, hogy Magyarország készséggel alkalmazkodjék az ? atyai szándékaihoz. Magyarország hagyományos törvényei elavultak, ennélfogva csak az tartandó meg bel?lük, amit alkalmas egésznek kiválogattunk, hozzáadva azt, amit újonnan beleiktattunk. És most már ezeket következetesen végre kell hajttatni!
Mindenek el?tt nem kevés az olyan lakosa a pest-pilisi kerületnek, akik a hosszú szenvedésekért felel?sek: tzingaroszok, akik mindig is lepaktáltak a törökkel, aztán a zsidók, akiknek édes mindegy volt, hogy kivel, csak kereskedhessenek: és éppúgy kötöttek üzleteket magyarral, mint törökkel. És nem kevés számban maradtak törökök is a tájon, akik házat szereztek maguknak, gyereket nemzettek, és tisztességes németekt?l veszik el a helyet, ahelyett, hogy visszatértek volna ?seik földjére, ha már Isten végtelen irgalmában nem pusztította ki pogány fajtájukat a föld színér?l. Mármost ezeket addig kell szorongatni adókkal, bérleti díjak emelésével, míg maguktól el nem határozzak magukat a továbbállásra!
Aztán itt vannak a protestánsok is az egyházkerületben. Katolikus ország ilyen szégyenfoltot sem viselhet el.
„Én Magyarországot el?bb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá, érti-e kegyelmed?” – kiáltozta kedvenc mondatát haraggal a nagyúr.
Majláth f?bírónak úgy t?nt föl, hogy Kollonich Lipót érseki volta dacára nem kifejezetten keresztényi jóindulattal zavarja magát e dührohamba. Sejtette ennek az okát is: híre járt, hogy Széchenyi Pál, a kalocsai érsek – Kollonich nagy ellenlábasa -, amint emez kitette a lábát Bécsb?l, máris jelentkezett az uralkodónál kihallgatásra, hogy a magyar urak többségének különvéleményét fejtegesse annak. Ez a hír joggal tehette ingerültté a gy?ri érsek urat, hisz egész élete munkáját látta veszend?be menni, immár másodjára.
Ám a helyzet korántsem volt annyira egyszer? Majláth uram megítélése szerint, mint ahogy azt Kollonich látta. Az érsek már az Úr 1689. évében átnyújtott egy munkát az uralkodó ?fenségének, melynek az volt a vezérl? fonala, hogy a magyar helyzetet most, hogy a török valószín?leg kitakarítódik az országból, az osztrák örökös tartományokéval hasonló módon kell rendezni. Ebben benne volt már, hogy mindent, ami állami szempontból fontos, el kell koboztatni, hogy a nemesek adómentessége nevetséges, azt hát el kell törölni. Hej, hogy fölszisszentek erre a magyar urak. Aztán benne volt már ebben a tervezetben is, hogy az ország középs? fertálya, ahol a török uralkodott, szinte teljesen kiürült, oda jó németeket kell betelepíteni.
Csakhogy annak is híre járta, hogy a településre hajlamos svábok nem egészen ezekre az elpusztult, hideg-rideg területekre ácsingóznak, hanem a f?város tüzének melegét érz? közelibb helyeket szemelték ki. Kimondatlanul hát, már akkor fölmerült, hogy az itt nagy számban él? zsidó, izmaelita meg cigány telepeseket el kell hajtani, aztán a megürült házakba beülhetnek az új, gazdagabb és kulturáltabb katolikus (ó, ez volt csak igazán fontos Kollonich érseknek, aki szívb?l gy?lölte a protestánsokat!) telepesek.
A baj csupán az volt, hogy abban a tíz évvel el?tti évben sem a törökökkel, sem a franciákkal nem álltak túl jól ?császári felségének dolgai, mármint hadi értelemben: a javaslat tehát agyon lett hallgatva.
Mostanában azonban újra jobban mennek a dolgok: Miksa fejedelem visszafoglalta Fehérvárt, Szendr?t és Nándorfejérvárt is. Ez volt anno 1688-ban. ’89-ben Lajos herceg már Bolgárország földjér?l ?zte a törököt.
És jött a csodálatos ’91. év. Szalánkeménnél a török olyan vereséget szenvedett, amilyet fennállása óta soha sem szenvedett a Porta. Visszaszereztetett Várad és majd egész Erdély. Innen kezdve császári csapatok és kormányzók ültek Erd?elvében. Ekkortájt Lipót püspök megismételte javaslatait, különösen a zsidókra nézvést ajánlott rideg bánásmódot: magas adókat fizessenek, hét mérföldnél közelebb a városokhoz ne mehessenek lakni, kézm?vességgel ne foglalkozhassanak. És a tavalyi évben már igen komolyan fogadták terveit Bécsben, de nem úgy itthon.
A f?urak Széchenyi Pál köré gyülekeztek, fülébe sugdosták bajaik, s meghallgatásra találtak, nem csak hazafiúi buzgóságtól, hanem féltékeny utálkozástól is vezérelve. Pál érsek ugyanis ki nem állhatta a sürg?-forgó, magát folyton Bécshez és Rómához dörzsöl?, karrierista Lipót püspököt.
És most, míg Kollonich itt értekezik András bírónak, Széchenyi Els? Lipót császár úrnak fejti ki a magyar nemesség nézeteit, mely nézetek igen csak különböznek a gy?ri püspök elképzeléseit?l.
De meg t?kön is ült Majláth uram. Nagyhét csütörtökje volt, és neki még jó néhány pilisi elöljáróval kellett tárgyalnia, így hát ha nem is a pokolba, de mindenképpen messzibb tájakra kívánta a szent embert.
Egy fertály óra múlva Kollonich csöndesedni t?nt, még megjegyezte, hogy a rendeletet egy sor községben még nem hirdették ki, másutt kihirdették ugyan, de semmi történni nem látszik. Felszólította hát Majláthot, hogy legkés?bb pünkösdig rendez?djék a dolog, aztán – végre – eltávozott.
Thury a budai bíró arcán lév? nagy bibircsókot nézte kitartóan: nem mondhatni, hogy nem figyelt, de az a bibircsók valahogy nem engedte szabadulni. Aztán meg a bíró kezét is követte: húsos, jól ápolt kéz volt, ami a bort töltögette, de emberünk nem is ezt figyelte, hanem ahogyan zongorált ez a kéz a kancsón. Áruló mozdulatokkal zongorált, a beszédet kísérte valami hallhatatlan dallammal: a szó hazudott, a kéz nem.
Majláth utasított, kért, követelt és fenyegetett: a kéz bocsánatot kért.
„Mondja meg nekem Bíró uram” – mozgott föl és alá a bibircsók – „feledékenységgel, b?nös hanyagsággal vagy még b?nösebb negligációval kezelte kegyelmed az én leiratomat, melyet jó néhány holdfordulóval ezel?tt küldtem kegyelmednek? Avagy miért nem hirdettetett ki mindezidáig a cigányokról, zsidókról és törökökr?l szóló rendelet?”
Thury leveg?t vett, aztán…
„Méltóságos F?bíró uram! Egyik kezem fel?l mondva, én azt a leiratot inkább éreztem ajánlásnak, mint rendeletnek…”
Mozdul a bibircsók.
„Hát vegye kegyelmed rendeletnek!”
A községi bíró halkan, de rendíthetetlenül folytatja.
„Aztán az írás úgy szólt, hogy a nem magyarokra érvényezzen! Na most, másik kezem fel?l nézve:” – és balját emeli most Thury – „vannak nekem cigányaim is, zsidajaim is, még törököm is akad a községben, csak hát: ki az a nem magyar? Mert ezeknek a soroltaknak mindegyike szépen beszéli nyelvünket, gyerekeik magyarul visítoznak, magyarul nyafognak. Kire vonatkozzék hát az ajánlás?”
Felhördült erre Majláth.
„Rendelet, bíró uram! Rendelet, és nem ajánlás!”
„Igen f?bíró uram! Kire vonatkozzék hát a….a rendelet?”
Majláth elgondolkodik – erre nézvést nem volt utasítása -, aztán magától mondja.
„Nem magyar, akinek nagyszül?je – érti Kegyelmed? Nem is szül?je, de nagyszül?je! – nem volt magyar! Így vegye maga!”
A bíró most leemeli tekintetét a bibircsókról, s egyenest a budai f?bíró szemébe néz.
„Hasonképp gondolkodjam a svábokról is?” – kérdi.
„Mi jut eszébe, bíró uram? Hogy kerülnek ide a Bécsb?l, mihonnan szakadt svábok? Ezek a birodalom beillesztett polgárai… Ugyan! Mi jut eszébe, bíró?”
Kis ideig nyugvó bibircsók, aztán:
„És most menjen! Elvárom, hogy az ünnep múltával doboltassa ki a rendeletet, és ötven nap múlva – pünkösdre – végrehajtassék az!”
„Ami azt jelenti…” – gondolkodik és kérdez egyszerre Thury bíró…
„Ami azt jelenti, hogy cigány, iszmaelita meg izraelita pünkösd ünnepe után ne maradjon a községében, bíró!”
Jókor reggel – ez már az utolsó nem ünnepi reggel volt ezen az ünnepi héten – Thury uram a Kóhénék tornácán pálinkázgatott, s óvatos lassúsággal, kíméletesen, de mégis világosan csepegtette Efraim lelkébe a helyzetet. Közben a korán nyíló virágokat nézte Kóhén kertjében, és átfutott agyán: kié lesz mindez?
„Kedden” – mondta lassan görgetve – , „…kedden, az ünnep multával a rendeletet ki kell hirdetnem. Azután, hisz sejtheted barátom és barátom fia: megjönnek a sáskák, a siserehad, és már csak általuk szabott áron adhatsz el bármit. Ezért szólok neked id?ben: ha már nincs mit változtatni – márpedig nincs mit -, hát úgy adogasd el mindenedet, hogy te szabd az árat. Míg megérkeznek a sakálok, tán csak lesz egy heted. Ha az megvan, még marad id?d némi kereskedésre pünkösdig, hétszer hét napod marad. Hát így gondolkodj!”
Efráim fölsóhajtott: „De mélyre süllyedtünk!”
Thury elgondolkodott, aztán bólintva adta a választ: „Mélyre. És nem ez a mélye még…”
„Micsoda gondolkodás az? A magunk jólétét a más rovásán hizlalni, a magunk hibáját a szomszédban keresni? Keresztényi tán?”
A beszélgetés útja megint Thury lába elé került, hát lassan, nehézkesen megindult rajta.
„Nem barátom, nem sok köze van ennek Krisztus-urunk hitéhez. Ahhoz sem, de még a te hitedhez sem barátom, aki tulajdonképp istengyilkos nép fia vagy.”
Felhajtotta a pálinkát, szedel?zködni kezdett, akkor kitört Efráimból a kérdés: „De te barátom és apámnak barátja, te végrehajtod a rendeletet, ugye?”
„Én…végrehajtom.” – mondta halkan Thury bíró. „Na és te, te Efráim! Te mit tennél a helyemben?”
Kóhén Efráim lehajtotta a fejét, mert nem tudta a választ. De hát erre a kérdésre nem tudta senki a választ, már jó ezerhatszáz éve senki sem tudta a választ.
A bíró kifelé indult az udvarból, a zsidó férfinek fojtogató gombóc akadt a torkán, úgy érezte, belehal, ha rá nem kérdez a sötétl? jöv? méhére:
„Pogromok…pogromok lesznek-e?”
Thury korát meghazudtolva sebesen fordult, megnézte magának a reszket?t, s jól értette: nem magáért reszket ez itt, hanem feleségéért, gyermekeiért, agg apjáért, sorstársaiért.
Nyugtatólag, szavával simogatva a másik lelkét mondta: „Hát nálam nem! Amíg én vagyok itt a bíró, a mi községünkben semmi ilyesmi nem lesz!”
„És másutt?”
„Másutt…” – vont vállat Thury – „Másutt… mi gondom avval?”
És kiment a kapun.
Kóhén Efráim viszont ott maradt, úgy maradt, úgy maradt, egészen napszálltáig. Napszállatkor beállt a szombat, a pészach szombatja, akkor hát bement a házba, kezet csókolt a tiszteletreméltó Ábner atyjának, megölelte Maskát, szép, ifjú hitvesét, megölelte Dínát és Abbotot, szép kedves gyermekeit, aztán megtörte a maceszt: ötfelé törte.
Kisvártatva meggondolta magát, a sajátját még egyszer kétfelé törte, de semmin? kérdésre nem mondta: miért vagy kiért az a senkiért darab…
folytatódik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Kavyamitra Maróti György
