Kavyamitra Maróti György : A besúgó 1.

Prológus
Abban a nevezetes 18. században, abban a bizonyos
ancien régime-ben Velence, az ?si és büszke Köztársaság mély álomba merült: aludtak a zöldszín? lagúnák, aludtak a kecses palazzók, és az ékszerhez hasonló hidak, aludtak az arsenale dokkjaiban az egykor sok tengert megjárt gályák. Velence elveszítette gazdasági és politikai hatalmát, Velence kiesett a világkereskedelem és a világtörténelem útjából: mindkett? elkanyarodott az Atlanti óceán felé.
Velencében már rég nem történik semmi sem, Velence alszik, de nem álmodik. Arról semmiképpen sem, hogy kitelt történelmi ideje.
Ki tudja? Tán jól járt Velence. Mert az a bizonyos nevezetes 18. század két helyen a legédesebb: Párizsban és Velencében. Csakhogy Párizsban az az édesség már erjedni kezdett, nemsokára forr majd, kiforrja a forradalom borát; Velencében viszont megállt az édesség, mint a télire fölfügesztett sz?l?fürtben, mint a malagában; megállt, nem forrt tovább. Aszalódott Velence édessége, tömör, nagyszer?, s?r? édességgé.
Talán egyedül a tekintetes Consiglio és talán a dózse érzékelte, hogy Velence már nem a régi, ezért féltékenyen ügyelte hatalmát a Város felett.
És ezért hozta létre még az el?z? században az Állami Inkvizíciót, mely aztán olyan népes besúgóhadat épített ki, mely soha azel?tt a történelem cs?rcsavaros menetében nem volt.
Az inkvizítorok kémeik, besúgóik jelentései alapján ellen?rizték a magát nagyhatalomnak álmodó valójában kis várost.
Mir?l szóltak e feljelentések?
Bármir?l. Szerencsejátékokról Murano szigetén, éjszakai ivászatokról a Lidón, polgárasszonyok, nemes hölgyek, apácák szerelmi kalandjairól, aranycsinálókról, Bölcsek Kövét keres?kr?l, szabadk?m?vesekr?l, miegyebekr?l. Bármir?l, mert a tekintetes Inkvizíció minden velencei polgárról mindent tudni akart.
Így történt…

 

Miközben a Tizek Tanácsának terméb?l – az inkvizítor faggatózása és az ítélet után  – a rio fölötti hídon  átvezették az Ólombörtönbe, Giacomo egyáltalán nem szomorú, vagy elkeseredett volt, hanem dühös.
De nagyon.
Olyan dühös, hogy dühe ott zakatolt és zúgott halántéka mögött és a nyakszirtjén, és a szívében n?tt harag már-már a szájáig ért.
„Ó, az a gyalázatos delatore, az a birbone sporco! Ördög bújjék a rohadt b?re alá!”

A dolog úgy állt, hogy a kihallgatást egészen addig fölényesen t?rte, míg nem az Inkvizítor elébe tárt két feljelentést: e feljelentésekt?l veszítette el Giacomo lelki békességét, meg a szabadságát is.
Az egyik elébe tárt feljelentésben – többek közt – ez állt:

„Zorzetti apát úr szerint ezen illetlen szatírák szerz?je Giacomo Casanova, aki felt?nési viszketegségb?l juttatja ezeket a szatírákat a nemes urak kezébe, és azt hiszi, ezzel érdemeket szerez magának, holott a nemes urak szélhámos, haszontalan fráternek tartják.”
„Én? Még hogy én szélhámos és haszontalan fráter?” – dühöngte agya a kérdést.
És még a folytatás!
„Miután a legutóbbi szatírát sokáig hiába kerestem, Francesco Siviglia útján kérdeztettem Casanovát erre vonatkozólag, és Casanova megígérte, hogy Siviglia megkaphatja t?le a szatírát, ha elmegy hozzá, és lemásolja.”
„Siviglia?” – csikorgatta Giacomo magában a nevet. – „A barátom, Siviglia?”

És noha nem látta a feljelent? nevét, de ezen a ponton már pontosan tudta, ki volt a delatore sporco, aki följelentgette ?t: Manuzzi, az a rohadék Manuzzi.
? volt, bizonyosan. ?, akivel éjjeli órákon járták a szép Város calléit, trattoriáit, ?, aki Giacomo borát itta, ételét ette.
Elviselhetetlen gondolat volt, elviselhetetlen.

Aztán még egy beadványt tárt elé az Inkvizíció elnöke, ez még aljasabb, még elrettent?bb volt, és igazán keser? csalódást okozott Giacomo Casanovának.

„”Minthogy abban a kitüntet? megbízatásban részesített engem a Tekintetes Inkvizíció, hogy nyomozzam ki, ki légyen valójában ama híres Casanova, tisztelettel jelentem, hogy Casanova egy színész és egy színészn? egyszer? gyermeke, nem nemes ember, noha annak adja ki magát. A közvélekedés nagy cselszöv?nek tartja, ért hozzá, hogy kihasználja az emberek hiszékenységét, és szívesen él hol ennek, hol annak a nyakán, és más rendes foglalkozása nincs is.”

„Én? – zúgatta fejében dührohamban a kérdést Giacomo. –„Én nem vagyok nemes, én él?sködöm mások nyakán? Hát ki volna más úr, széles e határban?”

A dührohamon kívül egy kérdés is ott zakatolt, zsibongott Giacomo tudatában: miért? Miért árulták el, miért kémkedtek utána, miért mocskolták ?t a „barátai”, miért?
A választ – egyel?re – nem lelte.
Nem lelte, pedig olyan kézenfekv? volt, olyan egyszer?.
Mind eközben a börtön tet?terébe, a nevezetes ólomkamrákhoz értek, és ott a kísér?k egyike – nehézkes kulcscsörgetés, ajtónyikorgás után – kinyitotta a cellát, és betaszította Giacomót, aztán rögvest bocsánatot kért t?le: hiába, no! Giacomo Casanova, az Giacomo Casanova, még a pokolban is az lesz. Mert, hogy oda jut egykor, az nem kétséges.

1755. június huszonötödike, pénteki nap volt, amikor Gian Girolamo Giacomo Casanova az aranyosan fényl? életb?l váratlanul az Ólombörtön sötét padlójára vettetett, és az Inkvizíció titkára az alábbi bejegyzést tette egy lap aljára: „Minthogy Giacomo Casanovának gonosztettei, különösen szent vallásunk gyalázása, ? excellenciáik tudomására jutott, Casanovát elfogatni és az ólomkamarákba csukatni rendelték: a mai napon nevezett Casanova az ólomkamrákban töltend? öt évi börtönre ítéltetett.”

Sötét, szomorú lyuk volt Casanova börtöne: ágy nélkül, szék nélkül, asztal nélkül, a börtön emeletén, az ólomtet? alatt, ahol t?rhetetlen, kibírhatatlan volt a h?ség, és az els? két napon egy lélek sem jött be hozzá.
Az ordítozástól, a kétségbeesést?l kimerülve, elterült a padlón, és úgy feküdt ott, mint egy ájult.
Tudj’ Isten: tán az is volt.
És félálmodott…

 

Ó, nem! a börtön  ólomkamrája igazán nem az a hely volt, ahol a fogva tartottak gyakran merültek volna álmodozásba, kivéve Giacomót, kinek valójában soha, semmi kapcsolata nem volt a valósággal, a külvilág jégverésével; annál több a maga álmodta világgal.
Álmodozása Giacomót visszavezette oda, abba az életbe, melyben a legotthonosabban mozgott: szerelmei világába.
Giacomo rendkívül szerencsés volt, mert dacára, hogy szül?városában – gyönyör? Velencében – az id? tájt céhük volt a kurtizánoknak, a fiatal Casanovát  nem kurtizánok tanították meg áldozni a szerelem oltárán, hanem két bájos, szeretetreméltó n?vér, a huszonhét esztend?s Nanetta és a húsz éves, gyönyör? Martina, akik – maguk is felfedez?i a szerelmi gyönyöröknek – boldog szenvedéllyel adták oda magukat az ifjúnak.
Az els? alkalomról álmodott most Giacomo, az ólomkamra szörny?, magányos csöndjében.
Látta magát, amint átsétál Velence túlsó, Zanipolo melletti kiköt?jébe a fondamenta di San Felicén: a lagúnák mozdulatlanul aludták zöld álmukat; látta, ahogy átviteti magát Muranora, végigballag az álmodó riva Lungán, a f?folyam canale Grandét idéz? „s”-alakú kanyarulata mentén, az oroszlánfej? kopogtatóval bekopog a narancsszínre festett ház kapuján, és belép a h?vös kapualjba a cselédlány bólintására. Aztán fölmegy az emeletre, és benyit a fürd?-helyiségbe.

Az id?sebbik testvér épp a fürd?dézsába készül?dött, most bújt ki földig ér? vastag, sötétlila ruhájából: alulról fölfelé húzta le magáról, éppen abban a pillanatban, mikor Giacomo belépett a fered?z? szoba párájába.
Casanova tekintete végigpásztázta a táruló gyönyör?séget, éspedig a lány karcsú bokáitól indulva fölfelé. Megbámulta kerek térdét, teltív?, szép combjait, aztán combjának közén a sötét háromszöget.
Most, az emlékkép hatása alatt is elmerengett mosolyogva, és emlékezett: „Csak álltam, csak ámultam, bámultam, míg Nanetta meg nem szólalt: ’Hisz Ön bámészkodik! Kérem, forduljon el!’
De erre aztán nem voltam kapható, s?t, miközben ellen-vénuszként belébújt a vízbe, mögé léptem, mögé telepedtem, és finom mozdulatokkal simogatni, dörzsölni kezdtem nyakszirtjét, hátát, és ? kéjesen hümmögött.

Kicsi id? után magára hagytam, és a hálószobába mentem, hová ? is várandó volt, de ahol most csak gyönyör? húgocskája, az ifjú Martina várt rám: ott feküdt mezítelenül, miként egy szenderg? Aphrodíté, szemérmesen zárt combokkal. A hófehér ágytakarón, a zárt spalettákon kívülr?l átdereng? fényekben sejlett tojáshéjszín? b?re, és ami ott nékem látni adatott, ahhoz nem is kellett több fény. Mellételepedtem, gyöngéden fölhúztam térdeit, majd tártam kissé széjjel, hogy fürjecskéje kitáruljon, és én csodálattal csókolhassam. A combtövek között ujjnyi széles kagyló nyílott a dúsan göndöröd? ében sz?rzet közepette. Soha nem tudom elfeledni azt a testet, miként n?vérét sem, aki nem sokkal utóbb lépett a hálószobába, ahogyan anyja szülte, oly szépségesen, ártatlan-b?nösen. Mellénk telepedett a nagy, baldachinos ágyra, és én két álom fogságában verg?dve bámultam, hol egyikre, hol másikra.
A n?vérek most elterültek az ágyon, egyik is, másik is pucéran, szétvetett lábakkal, és én csak örvendtem, hogy ily sok eszük van.
Négy kerek, vörösesbarna folt volt melleik bimbaja, két sötét, göndör háromszög futott szeméremdombjuk lejt?jén: két zenél? kagylóra emlékeztet?, halovány-rózsaszín, lilába hajló szeméremajak hívogatott, csábított, fekete nyílás vezetett mélyükbe.
Lerángattam ruháimat, és hol ennek, hol amannak ölébe estem mezítelenül, nem kéretve magam.

És csókoltam ?ket, és öleltem ?ket fulladozva; és akkor állapítottam meg el?ször azt, amit újra – meg újra megállapíthattam azóta: nincs két egyforma n?i kebel, nincs két egyforma szeméremajak. Minden n? öle, minden n? ölelése más, de minden n? öle, minden n? ölelése tébolyító, gyönyör?ségbe, elfeledésbe veszejt?…”

 

A hosszas, álmodozó félálom, a nap tömény eseményei végül csak kimerítették Giacomót: a földre hányt, b?zös szalmán mély álomba merült, de csak csekély id?re.

Éjfél lehetett mikor felébredt.
Jaj, de mily borzasztó az az ébredés, mely a nemlétezés illúziójából ráz föl egy rabot. El sem tudta képzelni, hogy három órát töltött el fájdalom nélkül. Bal oldalán feküdt, és anélkül, hogy testét megmozdította volna, kinyújtotta jobb kezét, mintegy az álmodott n?ket karjaiba zárva.
Valójában a zsebkend?jét kereste, melyet – úgy emlékezett – bal fel?l tett maga mellé a földre.
Tapogatózott: istenem! Mi ez?
Keze egy másik, jéghideg kézbe akadt!
Borzalom futott végig egész testén, és a haja égnek állt.
Soha életében ilyen rémület nem fogta el, sohase hitte volna, hogy így meg tudjon ijedni. Három vagy négy percig megkövülve mozdulatlanul feküdt, gondolkozása és lélegzete is megállt.
Amikor egy kissé magához tért, arra gondolt, hogy az a megérinteni gondolt kéz talán csak képzelete szüleménye. Ebben a reményben újra kinyújtotta a kezét – újra azt a jéghideg kezet érte. Megrémülve éles kiáltásban tört ki, és borzadva húzta vissza kezét. Nemsokára megnyugodni kezdett, és gondolkozni a dolgon.
Arra a következtetésre jutott, hogy mialatt aludt, egy hullát csempésztek mellé. Mikor idejött, még nem volt itt. „Egy szerencsétlennek a hullája lesz” – mondotta magában -, „akit megfojtottak, és most ily módon akarnak a sorsra figyelmeztetni, mely reám is vár.”
Ez a gondolat magán kívül hozta: megvadultan ordított, és újra kinyújtotta karját a fagyos kéz után. Er?sen megragadta, hogy a gyalázatos tettr?l teljes bizonyosságot szerezzen. Felemelkedett kissé, balkarjára könyökölt és akkor látta, hogy a fagyos kéz, melyet megragadott, a saját keze. Teste súlyától, a padló keménységét?l, mely derékaljul szolgált, teljesen elhalt és elvesztette melegét, mozgékonyságát, érz?képességét.

– folytatódik –

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.