dudás sándor : Postás história

       

Kerékpárra pattantam, elkerekeztem a falu végén épült, újonnan átadott „Hárslevél” presszóba. Gondoltam, szétnézek, mi az új, és egy korsó sörrel leöblítem a nap fáradalmait.
    A söntéspult mögött Dani Jóskát, hajdani postásunkat fedeztem fel; csapolta a sört, töltögette a „rövideket”, fröccsöt spriccelt. Az egyik asztalnál az Öreg üldögélt, el?tte két pohár, egyik még fröccsel tele, a másiknak már nyilván magába döntötte tartalmát.
    – Szervusz, Béluskám! Gyere, ülj ide! Rég láttalak! – invitált felcsillanó szemekkel.
    – Nemigen mozdulok ki otthonról.
    Mi tagadás, szívesen fogadtam társaságát, mert az Öreg szájmozgásáról jól olvasok. És csak vigyázva: egyik korsó szüli a másikat… Többen is voltak a teremben, de csak látásból ismerem ?ket, hiába élünk egy faluban.
    Az Öreg panaszkodott. Mit várhattam…
    A gyerekek nem látogatják. Felesége asztmás, sokat betegeskedik. – Én sem vagyok a régi – legyintett.
    Én is meséltem magamról.
    – Apád büszke lenne rád, Isten nyugtassa – összegezte a hallottakat, elhomályosodó szemekkel, emlékeibe veszve.
    – Kérdeznék valamit – szóltam a söntéspult felé mutatva. – Mondja csak, Dani Jóska hogy kerül ide?
    – Nem tudod? – nézett rám hökkenten. – Mindenki tudja.
    – Hozzám nem jutnak el a hírek. Ritkán beszélgetek valakivel, abban sincs köszönet. Nem tudják, hogyan beszéljenek hozzám, mintha azon t?n?dnének: mit érthetek meg… Így aztán nemigen mozdulok ki otthonról. A tévéb?l, újságokból többet tudok a világ dolgaiból, mint ami körülöttem történik.
    – De velem jól elbeszélgetsz!
    – Mert magának jó a szájmozgása, és türelmes, ha kérdezek.

    – Értem – csöndesedett el. 
     Pár pillanat után a sokráncú arcon mosoly bujkált.
    – Tudod, a Jóska nekem unokaöcsém. Hogy miért van itt, az igazságot kevesek ismerik. A postamester atyaisten, az ? kezébe futnak össze a hírközlés szálai. Rendelkezik az alkalmazottak bérezésér?l, jutalmazásáról, ilyesmi. Azt tudod, szolgálati részlakást bérel a hivatal épületében.
    Egy nap Dani komám rájött, hogy a mester szereti kóstolgatni a finomabb borokat, különösen a Tokaji aszút. Nyári estéken fotelbe ül, és a nyitott ablaknál, h?s szell?t?l érintgetve, könyvekbe, újságokba temetkezve, el-elszopogatott egy pohárkával. Soha nem többet! Dani, mintha dolga akadna a kertben, be-bepislantott a függöny mögé. Kétségtelen: Tokaji. Épp egy pohárnyi hiányzik az üvegb?l. Másnap is odalesett, hát kétpohárnyi a hiány. Harmadnapra sem párolgott el több…
    Dani, tudod, egy kicsit csavaros esz?, várta a z?rös napokat, amikor a mester éberségét lekötik a gondok.
    Az Öreg felemelte poharát, koccintottunk.
    A pultnál fröccsöt, sört kértem.
    Dani Jóska barátságosan mosolygott rám, de nem szólt semmit. Úgy éreztem, nézésében lesajnálás bujkál.
    Ezzel a bizalmatlanságra alapuló érzéssel együtt kell élni. Ha valakire ráillik a jelz?, hogy sokak közt magányos, hát ez én vagyok! Ha n?kkel beszélgetek, ?k toleránsabbak, hiszen ?k a még beszélni sem tudó kisbabájukat is értik, gyakorta ott a gyanú: „azt akarja?!”
    – Eljött a várt nap – folytatta az Öreg. – Reggel a szokásosnál kicsikét hamarabb ment be a hivatalba Dani és vitt a mesternek egy üveg Tokajit. Mondja neki:
    – Igyon már velem a feleségem születésnapjára!
    Meglep?dött a mester, de rögtön teljesítette a régi jó munkatárs, Dani kívánságát.
    A maradék bort íróasztala mellé tette, nyomban el is feledte. Mondom, z?rös napok jártak. Pár nap múlva újra vitte Dani az aranyned?t.
    – Névnapom van, mester!
    A mester naptárba sem nézett, sok boldogságot kívánt, és megittak egy-egy pohárka bort.
    Dani soron kívül fizetésemelést kapott. Ment a megyének a dicséret: Dani maximálisan így-úgy, Dani pótolhatatlan munkaer?. Hiába reklamáltak innen-onnan, Daniról az ellenkez?jét állítva, a mester ezeket nem vette figyelembe, s mint a nagyon is létez? irigység megfogalmazott bizonyítékait, papírkosárba dobálta.
    Angyali viszonyok között zajlott az élet.
    Egyik reggel Dani hallja, vitatkoznak a mester és felesége.
    – Én nem iszok, tudod. Ahová tetted – a mester feleségének hangjai.
    – De anyuka! Egy-egy pohárkával, tudod. De egy egész üveggel elvesszen, az lehetetlen. Hiszen tegnap Dani is hozott – méltatlankodott a mester.
    – Szokjál le róla!
    – Se kávé, se cigaretta, még ez a kis borocska se…- hallotta Dani a függöny mögül.
    Jött a mester, magába szálltan.
    Gyanakodva fogadta Dani harsány, jókedv? köszönését.
    – Jó napunk van?
    – Sose legyen rosszabb – mosolygott szélesen a hollók mesterségének örököse.
    Másnap vitt egy üveg Tokajit.
    A mester azonban nem volt elragadtatva, okoskodni látszott. Szeméhez emelte az üveget, mintha hirtelen-rövidlátó lenne, szigorú pillantását hol a címkére, hol Danira szegezve. Címke – Dani. Újra, címke – Dani…
    Dani mélyen érezte, ütött a vég! A mester nagyon mondani akar valamit. Mondta is.
    – Idefigyeljen, Dani! – hangja fagyosan csengett – Ez üveg az enyém! Nem szégyelli magát? Kilopkodni az ablakomból, és aztán visszaadni, mint ajándékot!! Nézze! – Itt a JEL! Tegnap este firkáltam a címkére! 
    Dani csak mosolygott, és még abban az öt percben beadta a felmondását, „közös megegyezéssel”.
    – Ennyi az egész. Érdekes? – kérdezte végül az Öreg.
    A maradék italt kiürítettük hármunk egészségére.

Legutóbbi módosítás: 2009.07.02. @ 05:40 :: dudás sándor
Szerző dudás sándor 773 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.