Mesél a bécsi tekergő 9.

*

Papírügyek

                                          

Elég későn értem haza. Menyusék már beadták a csomagot a feleségemnek. Két üveg pezsgő, két üveg vodka, és két rúd szalámi.

– Nem kértek egy vasat se? – kérdeztem a feleségemet.

– Miért kértek volna, hiszen így volt megbeszélve. Sőt Rita kérdezte, nem kell–e esetleg cigi is.

– Ha ingyen, csak hozzon, persze kérdés, hogy milyen.

– Ami olcsó vagy ingyen van az a drága, már megtanulhattad volna. Te is tudsz venni cigarettát a magyaroktól, minek kellene tőlük?

Igaza volt. Sajnos néha előjön belőlem az, hogy hogyan lehetne jóbban járni.

Jött egy csekk valami biztosítótól, hogy fizessünk háromszáz schilinget. Valamilyen egészségügyi biztosítás, a gyerek nevére szól. Amit Rádaynál csináltattam.

– Ezt miből akarod kifizetni? Befizettem a lakbértartozást vásároltam is a piacon, a tartalékból nem maradt sok.

– Ne izgulj. Ez a mai termés – számoltam le a nyolc százast.

– Egy nap? Mit csináltál, ennyi pénzért? A nagyon jó napotokon is csak négyszáz, maximum ötszáz jött össze.

Elmeséltem mindent, hogyan esett aznap az ölembe ennyi pénz.

– Nem lenne rossz, ha minden nap így sikerülne.

– Nem bizony. De ahogy mondtam, a négy kiló az biztos. A többi meg az én ügyességem illetve, hogy legyen elég vevő.

– Ja, és itt volt a Petyó, hogy mikor veszel anyagot a „Mókus lakhoz” a galérián, mert jönne dolgozni, és az egybenyitást is meg akarja csinálni.

– Mi a fene! Majd megbeszélem vele. Kéne venni csempét is, hogy végre befejezzék a fürdőszobát. Az egybenyitást hagyjuk másra és máskotta, ha lesz kicsit több és fix jövedelmünk, vagy vissza is adhatjuk. Örülök, ha a galéria elkészül, hogy szeparált lesz a hálószoba és lesz egy nappali is. Van nekem is még jó hírem. Bergmann be akar jelenteni. Na nem ám csak úgy, mint annó az a híressé vált Judith shop, hanem hivatalosan. Azt mondta, van valami osztrák ügyvédje, aki megoldja. Neki is ő intéz minden ilyent.

– És ki fogja fizetni az ügyvédet? Mert az ügyvédek nem dolgoznak sehol sem hozamra, és ha el van intézve, akkor fizetsz, vagy hozzá sem kezd.

– Naná, hogy ő fizeti. Elvégre neki is jobb, ha le tudja írni adóban a fizetésemet.

– Mennyi fizetést adna fixen?

– Ki tudja? Erről nem beszéltünk még. Én olyan 14 ezret fogok kérni, és ha a 12 ezret kapok tisztán, már boldog ember leszek.

– Álmodsz te fiam! Hol fog neked ennyi pénzt fizetni? A Wágner kérhet annyit, neki van papírja arról, hogy üzletkötő. Neked van ilyen? Még fenéktörlőd sincs mindig.

– Majd kiderül. Mindenesetre szeretném, hogy amikor jön az ügyvéd, te is ott legyél. Elvégre akkor már egy kalap alatt elintéztetem az ittartózkodási vízumok hosszabbítását is.

– Ahhoz minek ügyvéd? Ha van munkavállalásid, simán megkapjuk minden procedúra nélkül. Azt hagyd, nem fontos. De majd én is elmegyek, elvégre mégiscsak jól beszélek már németül.

Másnap mikor bementem, Wágner úgy nézett rám, mint akit fel akar falni. Nem tulajdonítottam semmi jelentőséget ennek, elvégre mindig ilyen volt. Elkezdtem pakolászni az árumat a kis kerekes asztalra meg a szatyorba.

– Mondd apuskám, miért feketítesz te engemet Bergmannál?

– És te miért teszed ugyanezt? – replikáztam neki vissza.

– Nem feketítelek téged, csak hát én vagyok az üzletkötő, nem kell beleverned az orrodat a dolgomba. Na meg németül is jobban beszélek, mint te.

– Mondd, beszélsz héberül?

– Miért kéne? Ez nem zsinagóga?

– Azt én nem mondtam, de a nagykeres viszonteladók nyolcvan százaléka, ahonnét olcsón és akár hitelre is kaphatnánk árut, az volt izraeli. Mind beszél németül, angolul sőt még más nyelvet is, de ha héberül beszélsz velük más az árfolyam.

– Ez elektronikai üzlet, csak te akarsz belőle szatócsboltot csinálni, hogy minden vacakkal megtömnéd a polcokat.

– Nézd, lehet, hogy te az Artexban másképpen csináltad, de ez nyugat. Azt kell árulni, amit keresnek és visznek, és nem azt, ami csak drága és csicsás, aztán hónapokig itt fekszik.

– Ne akarjad nekem megdumálni a fejemet, hogy jobban értesz az üzlethez mint én. Ha ennyire jók a kapcsolataid, meg ennyire értesz hozzá, akkor mit keresel itt?

– Te sem saját üzletedben vagy, ha már itt tartunk. Valami pénzed van, állampolgárságod van, még hitelt is felvehetnél. Neked igazán könnyebb lenne, mint nekem, akinek se pénze, se semmilye és még hitelt sem kapnék, mint te.

– Jó reggelt az uraknak – lépett be az üzletbe Bergmann. – Hallom, nagyon érdekfeszítő eszmecserébe kezdtek, de kénytelen vagyok most leállítani. Wágnerkám, te utazol most délben Bencével vissza Münchenbe, mert amíg ideérnének a Sharpok, megzápulnának. Száz–száz darabot elhoztok így a tragaccsal, a többi meg jön, amikor jön. Elindították, csak a spedició szarakszik vele. Neked meg itt az ötvenes, és hozzad a szokásost. Az irodában leszek, oda hozzad.

Wágner úgy elnémult erre, mint akinek elvágták a nyakát.

– Én utazzak Münchenbe? Bence el tud menni egyedül is.

– Az igaz, de legkésőbb holnap estig itt kell lennetek, sőt jobb, ha előbb. Száz darab Sharp már el is van adva nagykerben.

– Hogy a francba érnénk vissza ennyi idő alatt? Mire leérünk, már zárva találjuk a raktárt. Csak korareggel tudnánk felpakolni, este meg kellene szállnunk.

– Nem egészen. Ha jól kirukkoltok, akkor megérkeztek hétig. Telefonáltam már, hogy ma este felveszitek. A spedició 24 órát dolgozik. Tehát odamentek, felpakoltok és jöttök vissza. Gyakorlatilag sokkal hamarabb meg lehet járni, de gondolok egy kis pihenésre is nektek, na meg a határon is lehet nyomor. Azért mentek ketten, hogy felváltva vezethessetek.

Wágner forrt a dühtől, de nem szólt többet, csak ő is a Meinilbe akart menni útravalóért.

– Ne tűnj el, gyere csak fel az irodába. Adj pénzt, és majd a „kolléga” úr hoz neked is, amit kérsz.

– Megvárom a Bencét, és majd együtt vásárolunk.

Én átvonultam a Meinlbe, mint aki jól végezte dolgát. Mire visszaértem már ott nyüzsgött az üzletben Bence és Judit. Én mentem fel a motyóval az irodába. Bence állított meg.

– Wágner vetetett veled valami útravalót?

– Nem semmit, pedig hoztam volna. Azt mondta, majd veled vásárol.

– Na abból sem lesz semmi. Amit én eszem, a magyar szalámi meg sajt nem smakkol neki. Ő csak az úri kaját szereti: a zacskós vagy doboz kakaót meg a császárzsemlét. Elvégre megtanulta még ott az Artexban, hogyan kell spórolni a kiszállási pénzen, amit erre kaptak.

Fent az irodában Wágner lázasan írt valamit, miközben Bergmann telefonon tárgyalt a magyaros németjével. Intett, hogy várjak. Letettem a csomagot az asztalára és leültem az egyik rozoga székre.

– Na akkor megvan ez is – mondta, mikor letette a telefont. – Most beszéltem Herberttel, az ügyvéddel. Délután jön ide, hogy elintézze a papírjaidat. Kell minden eddigi papirusz, amid van.

– Nálam nincs semmi, csak az útlevél. A nejem be tudná hozni.

– Tudsz neki telefonálni?

– Nincs még telefonunk, de beszólok az óvodába, hogy ha megy a lányomért, akkor szóljon ide.

– Az jó lesz. Az ügyvéd úgy fél ötre jön ide.

– Ó addigra bőven itt lesz. Háromkor megy a kislányért.

– Na, itt a telefon. – Azzal elindult lefelé az üzletbe és vitte Wágnert is.

Sikerült üzenetet hagyni a feleségemnek, hogy a megadott számom hívjon fel, mert fontos. Aztán én is trappoltam le az üzletbe. Felírattam Judittal, amit összekészítettem és már mentem is volna kifelé.

– Ha az a hülye Herrn Mocska szemtelenkedne – fordult hozzám Ernő – szólj, vagy intsél.

– El tudom én is intézni azt a vén nácit, ne aggódj. Ráfektetem a villamos sínre.

– Na, pont ezt ne tedd. Állj félre, ne vegyél róla tudomást. A többi a mi dolgunk.

A kapuban elrendeztem az árut és vártam a jószerencsét. Sajnos valahogy nem nagyon akart beindulni ez a nap. Vagy 11 felé Wágner és Bence is elindult a tragaccsal. Jó utat kívántam nekik. Délben, ha volt ötszáz schlling bevételem, akkor sok. Alig volt ember. Ebédidőre gondolni sem mertem, hiszen senki nem volt, aki váltson. Csigalassúsággal ment az idő. Aztán kettő után elkezdett özönleni a nép. Legtöbben az üzletbe mentek be először, és csak kifelé jövet vásároltak ezt–azt nálam is. Beindult a dolog, akárcsak az előző nap. Fél négyre alig maradt eladni valóm. Integettem az üzlet felé, hogy jöjjön ki valaki, amíg bemegyek utánpótlásért, Bergmann látta, hogy akarok valamit, de nem jött ki. Aztán egyszercsak váratlanul megjelent.

– Mi a gond? – kérdezte.

– Kellene még áru, ha van, és el akarok menni hűtővizet cserélni.

– Te nem is voltál reggel óta sehol?

– Nem sűrűn, ti ott bent csak ketten voltatok.

– Na menjél, addig itt maradok.

Berohantam először a WC–re utána meg az üzletbe.

– Van még valami portéka, Judit?

– Limera már csak egy fajta van, egy karton talán. Rágó az van még.

– Az nekem is van még. Írd fel azt az egy dobozt, viszem ki.

Közben megcsörrent a telefon.

– Téged keresnek – nyújtotta felém Judit.

A feleségem volt. Gyorsan elhadartam neki, amit kellett.

– Jó, akkor beviszem az összes paksamétát, mondd a címet. Ja és a gyerekkel mit csináljak?

– Hogy, hogy mit? Hozzad. Ott a kis kocsija abba beleteszed és idejöttök.

– Négyfelé ott leszek.

Bergmann közben árult a meglevő áruból.

– Jól elment ez a csomó kacat. Kellene még rendelni, nem gondolod?

– Rajtam nem múlik, de nem én vagyok az anyagbeszerző, ha nem Wágner úr. Reggel kioktatott, hogy ez nem szatócsbolt.

– Le van ő sajnálva. Szóval este telefonálj annak a fazonnak. Miket árul még ezeken kívül?

– Fogalmam nincsen. Majd ha jön, akkor kérdezd meg tőle, csak az alkut bízzad rám. Ja telefonált közben a nejem is négyre itt van.

– Rendben! Van bent még vodka?

– Nem tudom, de tudok szerezni.

– Szerezz egy üveggel, mert kell Herbertnek. Lehetőleg Sztolicsnáját, ne valami moslékot.

Négy előtt megérkezett a nejem meg a gyerekem.

– Menjetek be az üzletbe, majd lassan jövök én is. A férfi az a góré, Bergmannak hívják, a nő Judit, az ő csaja.

– Szóval ez most a munkaköröd. Itt ácsorogsz és árulsz – nézett, nem túl boldogan a feleségem.

– Tudsz jobbat? Nincs ezzel semmi bajom. Kicsit unalmas, néha fárasztó, de van belőle pénz.

– És gondolod, erre be tud majd jelenteni? Nagyon jó ügyvédnek kell lennie ennek a Herbertnek, ha el tudja intézni. Diplomások sem tudnak munkavállalásit kapni. Akkor, hogy fog neked sikerülni, és pláne erre az útlevélre?

– Menjetek be, majd kiderül.

Volt még kis forgalmam, de nem sok. – Az ékszerészhez is küldtem ma pár embert. Kíváncsi leszek – tűnődtem –, hogy hozza–e a pénzt majd. Mintha csak megérezte volna a gondolataimat, máris megjelent és két kilót nyújtott át.

– Csak így tovább, küldd az embereket. Eladtunk két arany nyakláncot meg egy csomó órát azoknak, akiket beküldtél. Meghívhatlak most valamire?

– Kösz majd máskor, mert itt van ez a kóceráj, nem tudom csak itt hagyni, mert lábai nőnének.

– Na jó, akkor majd máskor. Viszlát holnap.

Lassan csomagolni kezdtem, közelgett a fél öt. Sok árum ma sem maradt. Éppen akartam volna befelé indulni, hogy megelőzzem az ügyvédet. Ekkor egy magas imbolygó férfi lépett hozzám és németül kezdett akadozó nyelven beszélni. Bergmann cége iránt érdeklődött. Útba igazítottam. Aztán, mint aki tudta hova is kell menni, megcélozta a bejáratot. – Ez lenne a Hertbert? – futott át egy pillanat alatt a gondolat a fejemben. – Az nem lehet, hiszen járt már itt állítólag. Töprengésemet a nejem szakította félbe.

– Azt üzeni Bergmann, hogy pakolj és gyere be, mert itt az ügyvéd.

– Atya világ. Az a hórihorgas pasas, aki félig be van piálva?

– Igen, de ne idegeskedj, az agya úgy vág, mint a borotva. És ha kicsit kezd kihagyni, akkor felhajt egy pohár vodkát. Vettél még? Mert ami az üzletben volt, azt még öt perc és kivégzi.

– Vettem. De ha ez fogja intézni a papírjaimat, akkor már most fordulhatok máshová. Ez a Bergmann nem egészen épelméjű, de én sem, hogy nála vagyok.

 

 

Herbert az ügyvéd

 

Betoltam az árudát. Akartam volna elszámolni Judittal, aki lányomat szórakoztatta, de mutatta, menjek fel az irodába.

– Na jó, akkor megyek az oroszlánbarlangba. Remélem, a lányom nem veri a biztosítékot.

– Ó, nagyon jól megvagyunk. Összebarátkoztunk már.

Útban az iroda felé alig kaptam levegőt. A gyomrom hullámzott. Egyszer attól, hogy ki ez a zugügyvéd, és nem csak kamu–e az egész. Másrészt azon idegeskedtem, mennyit fog kérni. És Bergmann hajlandó lesz–e fizetni, ahogy megígérte. Na meg az sem volt számomra világos, hogy mi van akkor, ha valami hamisítványt hoz majd? Éppen elég ilyen eset fordult elő abban az időben. Szinte futószalagon gyártották a hamis papírokat: útlevelet, de nem ám nyugatit, hanem magyart, osztrák jogsikat és mindenféle más okiratokat is. De már nem sokat töprenghettem, mert ott álltam az iroda benyílójában. Feleségem éppen valamit magyarázott az ügyvédnek, aki jót húzott a vodkás poharából és helyeslően csettintett a nyelvével. Kölcsönösen bemutatkoztunk, aztán én is leültem. Sokat nem értettem a beszélgetésből, amit a feleségem irányított. Neki már jól ment a német, voltak alapjai még Budapestről. Izraelben is használta a németet, ha nem is nagyon. Közben Bergmann elkezdett nekem fordítani.

– Már bocs, hogy megkérdezem, de ki ez a fazon? Úgy issza a vodkát, mint más a vizet. Megbízható? Nem valami zugügyvéd?

– Mondtam, hogy nekem is ő intéz minden hivatalos iratot. Juditnak is ő csinálta meg alig egy hónapja, mert csak a német munkavállalásija volt meg, ami itt nem érvényes. Minél többet piál, annál gyorsabban jár az agya. Menj, hozd fel a vodkát, amit vettél, mert látod, fogytán az üveg.

Lementem a Sztolicsnájáért.

– Minden rendben van ugye? – kérdezte Judit.

– Ha én azt tudnám! Megyek, viszem neki az észbontót, nehogy leálljon neki. Lányommal nincs gond?

– Láthatod, minden rendben vele. Nejed mondta, hogy csak két éves múlt. Hány nyelvet beszél?

– Szerintem még egyet sem. A héber az, amin velünk kommunikál, na meg németen az oviból. A magyar is megy neki úgy, ahogy, de kever bele mindent, hogy mi is alig értjük.

– Azért mi jól megértjük egymást. Ne izgulj, Herbert miatt. Nekem is ő intézett el mindent. Kicsit sokat iszik, de erre azt válaszolja, edzésben kell magát tartania, mert csak úgy tud elintézni dolgokat, hogy aki az ügyet intézi, azt asztal alá issza. Amikor a fazon már elég smakszos, akkor csak odatolja a papírokat, hogy írja alá, és tegye rá a stemplit meg az okmánybélyeget.

– Elég kacifántosan hangzik.

– Ó, itt minden így megy. Mióta is vagy itt?

– Már hol, itt nálatok vagy Ausztriában?

– Ausztriában,

– Lassan másfél éve.

– És nem tapasztaltad azt, hogy ha valamit el akarsz intézni, akkor úgy, mint Pesten, kenni kell valakit.

– Eddig minden papírügyet a nejem intézett. Szerintem most is ő fogja…

– Rendben lesz, ne aggódj. Na, vidd azt a vodkát, mert kiszárad a Herbert.

Herbert úr az iratainkat böngészte. Letettem az asztalra az „utánpótlást”, aztán meggondoltam magam, kibontottam és töltöttem neki egy jó ujjnyit.

– Köszönöm – válaszolta, de biztos, ami biztos alapon színig töltötte a poharát. – Ja bocsánat – mondta –, önök nem is isznak?

Ránéztem Bergmannra, aki intett, hogy kérjek Judittól még három poharat.

– Na mi történt? Egyedül nem boldogul a következő üveggel?

– Nem tudom Judit, de ez úgy issza a vodkát, mint egy született orosz diplomata és a szeme sem rebben.

– Amikor nekem dolgozott, három üveget végzett ki, röpke két óra alatt.

– De szerencsém van, hogy nincs több.

Letettem a három poharat az asztalra és Herbert úr istenesen meg is töltötte nekünk.

– Prosz – emelte meg poharát és, egyhajtásra ki is itta. – Az útlevelét, ha megkaphatnám.

Készségesen átnyújtottam neki.

– Na ilyent sem sűrűn lapozgattam. Amint látom, hamarosan kell majd ittartózkodási vizum is.

– Az ráér még – mondta a feleségem.

– Egy fél év még van rajta, de ha így adom be, akkor csak egy fél évre adják a munkavállalást, és kezdődik újra az egész procedúra. Meg tudom csináltatni a vízumot két évre, és akkor a munkavállalás is két évre fog szólni.

– És az mennyibe fog kerülni hármunknak? – kérdezte a nejem teljesen letörve a várható kiadásoktól.

– Minden kérelemre kell háromszáz ötven schilling okmánybélyeg. Szóval egy ezres. A munkavállalásira kell cirka ugyanennyi, per fő.

– Egyelőre csak a férjemnek kell – szólt közbe megint a nejem.

Ránéztem egy olyan nemtetszős nézéssel, hogy ne szóljon bele ötpercenként.

– Na, akkor az egész, az én honoráriumomat is belefoglalva ötezer schilling lesz. Most csak az okmánybélyegekre kérném a pénzt, a többit meg utána.

Bergmannra néztem kérdőn, és ő helyeslőleg bólintott.

– Majd kifizeted a fizetésedből – mondta vigyorogva.

Herbert úr elkezdte kitölteni a formulákat, és közben ismét töltött magának a vodkából. Én is megemeltem a poharam és ittam egy nagy slukkot. Kellett egy kis „szíverősítő”, hiszen én nem így gondoltam, hogy majd kipengethetek ötezer schillinget. Nagy érvágás lesz, de mit tehetek. Majd elosztatom vele pár részletre.

– Akkor ezzel meg is lennénk. Egy–két autógrammot kérnék – tolta át a paksamétát nekem és a nejemnek. – Ja, majd elfelejtettem – csapott a homlokára. – Kellene egy–egy erkölcsi bizonyítvány Izraelből, hogy nem voltak büntetve. És természetesen németre fordítva. Remélem nem gond, és hamar be tudják szerezni.

– Természetesen, de nem tudjuk, mennyi időt vesz igénybe az, amíg megkapjuk és lefordítatjuk.

– Én beadom már most így, ahogy van, és ha elkészülnek a fordítással, akkor szóljanak be, és csatolom.

Kitöltötte magának az utolsó adag vodkát és felhajtotta egy slukkra.

– Elnézést, de mennem kell, majd telefonálok. – Azzal emelte a táskáját és ruganyos léptekkel lemenet a lépcsőkön.

– Na, ennek aztán van huzatja.

– Most nem is volt formában, Judit ügyének bonyolításakor ledöntött három üveghez viszonyítva.

– És cirka mennyi idő az egész procedúra?

– Juditnak három hét alatt hozta pitykés tányéron az egész paksamétát. Neked sem fog tovább tartani.

– Na akkor holnap később jövök, reggel bemegyek a követségre, hogy elintézzem ezt az igazolást és a fordítást is.

– Vigyázz, ott ne tartsanak.

– Attól nem kell félnem. Ha csak a katonaság nem akar tőlem valamit, de nem hiszem. Nincs most háború, hogy berángatnának.

– Holnap akkor gyere, amikor végzel. Helyes a lányotok – mondta búcsúzóul. – Én is majd egy ilyet akarok.

– Vehetsz mintát – mondta neki vigyorogva Judit.

Hazafelé nem sokat beszélgettünk a nejemmel. Én teljesen kész voltam az egésztől, de neki jó volt a hangulata. Na majd otthon megkapom a magamét ezért, gondoltam. De tévedtem. A gyereket lefektettük és elkezdtünk beszélgetni.

– Szerintem ez a Bergmann egy szimpatikus, rendes pasas. Judit meg szintén, de szerintem nagyon naiv.

– Angyalom, Bergmann egy minden hájjal megkent antipatikus manusz. Nem tudom, neked miért és mitől szimpatikus. Jó a dumája az igaz, de egy nagy svihák. Először is nem ebben állapodtunk meg, hogy én fizetem, hanem arról, hogy ő. Másodszor még szó sem volt arról, mi lesz, ha megkapom a papírokat, mire és mennyiért vagyok bejelentve.

– Én már mindent letárgyaltam vele és mindent tudok. A fizetésed olyan tíz, tizenkettő körül lesz nettó. A többit kézbe adja, hogy ne kelljen adózni utána. A beosztásod meg export–import bonyolító.

– Micsoda? Export–import bonyolító? Az micsoda? Nincs egyelőre semmi olyan komoly cucc, amivel kereskedni lehetne. És 12 rongy nettó plusz. Na csak a negyede legyen igaz, már jól jártam és kint vagyunk a vizekből.

– Nekem eleve az szimpatikus a pasasban, hogy először akadtunk össze olyannal, aki ügyvédre biz minden iratot, tehát biztosra akar menni. Hogy kifizetteti veled, az is egy dolog. A saját csajával, Judittal is kifizettette. Igaz nem az egészet, csak az okmánybélyegeket. Herbertet ő fizette. Szóval az, az ezres nem sok, ki tudjuk fizetni.

– Nem ezres, hanem kettő és fél, ha a fele.

– Mindegy. Ha ez a részeges el tudja intézni, és tényleg két évre, megérte. Elég sokat beszélgettem ezzel a Bergmannal, mert belém tette a fúrót, persze én meg vissza. Az érdekelte, hogy kiket ismerek itt a menő izraeliekből, akik szintén abban utaznak, mint ő. Kérdezte, te kiket ismersz, és, hogy majd neked kell velük beszélned, és üzleteket kötni. Szerintem nem lesz rossz helyed. A Petyóféle dolgoknál ezerszer jobb. Ja – váltott a nejem egyből egész más témára –, és be kéne menned reggel a házmesterhez meg az alsó lakóhoz is, megkenni őket. Rita mondta, hogy megállították és kérdezgették, de nem voltak agresszívek. Ami nekem nem tetszik, hogy arról volt szó csak ők jönnek ide, és már hatan vannak.

– Amíg csendben vannak és nem csinálnak arénát, tőlem ezren is lakhatnak itt. Kifizette és annyi. Azért majd beszélek vele, hogy lehetőleg ne nagyon hozzanak ide több embert. Menjünk aludni, mert holnap is nap lesz.  

 

 

 

 

Szerző Avi Ben Giora. 452 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

9 Komment

  1. Nagyon jó keveredik a történet továbbra is Avi. Mindig örömmel olvasom; – és drukkolok, hogy az a vodkás úr is mihamarabb megcsinálja a papírokat: – nehogy előtte még elkobozzák az asztalodat, és az ékszerész is hozza csak a jutalékot továbbra is.

Hagyj üzenetet