Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak II.

Az ellenség közöttünk rejt?zik

 

II. rész

                                        AZ ELLENSÉG KÖZÖTTÜNK REJTÖZIK

 

 

       A napló egy szürke, b?rkötés? könyvecske volt, amilyeneket f?leg kislányok számára árulnak az üzletekben. Közepén kis lakat fityegett parányi kulccsal – ez is jelezte, hogy tulajdonosának féltett titkait ?rzi. Fedelén kis fémlapocska volt, rávésve nevem és a dátum:

 

                                                          Jutka – 1956. február 22.

 

       Ezen a napon lettem tízéves, ami nagyon komoly esemény volt mind a magam, mind a család életében. Ehhez méltó fontossága volt a születésnapomra kapott naplónak is – az osztályban majdnem minden kislánynak volt már hasonló. Az els? pár oldal hamar meg is telt: osztálytársaim, barátn?im írtak bele kis versikéket, rajzoltak szíveket, léggömböket, biztosítottak örök barátságukról. A harmadik oldalon található az els? sajátkez? bejegyzésem:

 

       1956. február 22. Budapest.

       A mai naptól kezdve naplót vezetek. Ugyanis ma lettem 10 éves. Erre az alkalomra 10 barátomat hívhattam meg. Nagymama megsütötte a kedvenc tortámat: csokoládétortát, citrom krémmel.

 

       Múlt héten meghalt a dédnagyapám. Miskolcon lakott és rémesen öreg volt már, 83 éves. Tavaly nyáron meglátogattuk családostól, Apu sok fényképet csinált, azt mondta, hogy 4 generáció fért el azokon a képeken.

 

       Kedves naplóm! Képzeld, február elején földrengés volt! Arra ébredtem, hogy valaki rázza az ágyamat. Amikor kinyitottam a szememet, láttam, hogy a plafonon hintázik a csillár. Apukám pizsamában rohant be hozzám, kiemelt az ágyból és szabályosan kilökött az udvarra. Már éppen meg akartam sért?dni, amikor azt kiabálta: "földrengés!" Ilyenkor jobb, ha házon kívül van az ember – ezt is apukám mondta. Gondolom, azért, nehogy ránk essen az épület. Nem is hiszed el, mennyire megijedtem! De persze nem árulom el senkinek, csak Neked.

 

       1956 az én életemben is izgalmas évnek bizonyult. A napló hézagos, de így is elég pontos képet ad az akkori gondolataimról. Amit persze mégsem képes visszaadni, az a családi háttér és az a légkör, amelyben már tízéves koromra "politikai képzettséget" szereztem – ebben csak emlékeimre hagyatkozhatom.

       Édesapámat még 1952-be kinevezték Budapest rend?r f?kapitányának – akkor volt 30 éves. Apai nagypapám, "Apuska" Rákospalotán volt tanácselnök. Ebben a helyzetben elég érthet?, hogy nálunk az asztal körüli beszélgetések is f?ként a napi politika körül forogtak. Engem már, mint gyereket is komolyan vettek, így a politikai témájú beszélgetéseknek én is fültanúja voltam.

       Osztálytársaim, akikkel együtt jártam óvodába is, majd iskolába és napközi otthonba, ugyancsak magas beosztású szülök gyerekei voltak. Mi már az Istenhegyi úti óvodában is tanultunk oroszul, ha pedig repül?gépet láttunk elrepülni a fejünk felett, hangosan kiabálva éltettük a gy?zelmes Vörös Hadsereget. Aztán hasra vágtuk magunkat és háborúsdit játszottunk – de az ellenséget mindig csak elképzeltük, mert egyikünk sem szívesen vállalta volna a gy?lölt fasiszták szerepét. Gyermeki fantáziámnak különösen a vasárnapi baráti összejövetelek adtak tápot, ilyenkor elevenedetett meg a családi legendárium: a háború évei, amikor a szüleim és nagyszüleim a Bükk hegységben bujkáltak, és mint partizánok harcoltak a németek ellen, munkaszolgálatos zsidókat, katonaszökevényeket bujtattak, s?t, még egy sebesült orosz katonát is – nekem nemcsak szüleim és nagyszüleim voltak ?k, szeretett családtagok, hanem mint h?sökre is felnéztem rájuk. És persze már gyerekként is igyekeztem, hogy méltó legyek hozzájuk. Ami nem is mindig volt könny?. Ha elestem és megütöttem magamat, apukám nevetve felemelt, kimosta és leragasztotta vérz? sebemet, és azt mondta:

       – Kutya baj! Egy partizán leányzó ilyen semmiségért nem pityereg!

       Fogaimat összeszorítva sziszegtem, magamban ismételgetve a varázsigét, – Kutya baj, kutya baj. Egy partizánlány nem sir!

       1952-ben kezdtem az iskolát – persze különleges iskolát: osztálytársaim szülei mind magas pártfunkciókat viseltek. A többi iskolában az orosz nyelvet csak ötödik osztálytól tanították – nekünk már elötöl kezdve mindennapi, kötelez? tárgy volt az orosz. Nekem emlékezetes epizóddal kezd?dött az iskola: elvesztem. A napközi otthonunk a Sztálin úton volt, közel a Városligethez, egy jókora villában – reggelenként külön busz vitt át minket az iskolába, délben ugyanígy mentünk át a napközibe. Az iskolakezdés el?tti napot azonban mindenestül a napköziben töltöttük, játszottunk a kertben. Estefelé a szüleimnek kellett volna értem jönni, de késtek. Már csak ketten voltunk, a másik kislány gyalog távolságra lakott, de látva izgalmamat felajánlotta, hogy haza kísér.

       – Tudod, hogy én hol lakom? – kérdeztem t?le naivan.

       – Hol?

       – Pozsonyi út 38, els? emelet egyes szám! – mondtam büszkén.

       – Ó, az itt van mindjárt a sarkon, a park mellett!

       És én megnyugodva rábíztam magam. Mert valóban a park mellett laktunk – csak épp egy másik park mellett: a Szent István Parknál. Újdonsült barátn?mnek persze fogalma sem volt, merre van a Pozsonyi út – pár órás bolyongás után be is vallotta, hogy bizony mi eltévedtünk. Végül egy jótét lélek rend?r-néni talált ránk és beterelt minket a legközelebbi rend?r?rsre. Ahol kedvesen fogadtak – különösen miután megtudták a nevemet.

       – Hol laktok? – kérdezte a rend?rtiszt.

       De kérdése csak szorongást keltett bennem, mert már nem voltam biztos, hogy jól emlékszem-e a címünkre.

       – Ki az apukád?

       Erre már magabiztosan válaszoltam:

       – Budapest rend?r f?kapitánya!

       Amit?l aztán tet?fokra hágott az izgalom. A lakásunkat nem sikerült telefonon megkapni, mert a készülék folyamatosan foglaltat jelzett. Leültettek, teával és süteménnyel kínáltak, még a rádiót is bekapcsolták a szórakoztatásomra – s én ámulva hallgattam a rendkívüli közleményt: elvesztem, Budapestet lezárták, mert fél?, hogy Tito kémei raboltak el. Órák teltek még el, mire végre sikerült kapcsolatot teremteni apukámékkal, és az izgalomtól megkínzott szülök boldogan magukhoz, ölelhették elraboltnak hitt leánykájukat.

       Mire hetedik életévemet betöltöttem, már sok fontos dolgot tudtam a világról. Pontosan tisztában voltam vele, hogy a pártnak vannak küls? és bels? ellenségei.

       Budapest utcáin a házak falait a háború óta golyók által szaggatott lyukak díszítették. A pincék ablakai is helyenként papundeklivel voltak befedve, ragyás arcú fogatlan öregek benyomását keltve. No meg, az utóbbi id?ben hatalmas plakátok vettek körül, rajtuk egy hatalmas csizma, aminek rücskös talpát egy láncra kötött kutya nyalta. A csizma fels? része egy irdatlan szivart szívó dagadt arcot képezett, amir?l minden hazafinak illett tudnia, hogy Dullest, az amerikai titkosszolgálat vezet?jét ábrázolta, a hatalmas szivar a fegyverkezést szimbolizálta, és a talpat nyaló láncos kutya, pedig Tito, a Jugoszláv Kommunista Párt vezet?je volt. A plakát alján a következ? fenyeget? figyelmeztetés tartotta fenn az éberséget;

 

VIGYÁZZ, AZ ELLENSÉG KÖZÖTTÜNK REJTÖZIK

 

       Sétáimon, no meg játék közben a Szent István Parkban gyakran néztem széjjel, hogy felfedezzem az ellenséget. Játszópajtásaim nem lehettek azok, csakis id?sebbek jöhettek számításba. Így került gyanú alá az id?s park?r, aki szúrós vég? botjával vagy bennünket fenyegetett, vagy az elhajigált szemetet szedte fel, mint rovart a t?re f?zve fel ?ket.

       – Ez a sors vár ránk is – mondta -, ha gézenguzok módjára fogunk viselkedni.

       – Fel kell jelenteni – mondtuk egymás között -, meglátszik, hogy ellenség. Mi is lehetne más?

        A hosszú fehérszakállú, barnapiszkos öltözet?, lebeg? hajú Mikulás bácsi például semmiképpen sem lehetett ellenség. Ö ugyanis barátságos volt minden gyerekkel, nomeg bejáratos minden házba, merthogy ?volt a red?nyök doktora, és azon kívül rengeteg mesét tudott. Nálunk gyakran szakadt le a red?ny, így Mikulás bácsi nekem gyakran mesélt. De aztán elt?nt egy szép napon.

          Kit?n?en megtanultam egy szót: "dutyi", mert a feln?ttek otthoni beszélgetéseiben nap, mint nap el?jött; valaki már megint a dutyiba került. Képzeletvilágomban sötét pincehelység volt a dutyi, pehelypaplannal kibélelve – rémesebb helyet el sem tudtam képzelni. Apukám ugyanis gyakran azt játszotta velem, hogy fejemre húzta a paplant, aztán izgatottan kereste elveszett kislányát. Én mozdulatlanul kuporogtam a sötétben és elhitettem magammal, hogy valóban el vagyok veszve, és szorongva vártam, vajon megtalálnak-e.      

       1952 vége felé vírusos májgyulladás-járvány tombolt Budapesten, én is beleestem, de mivel két fürd?szobánk volt, nem kellett kórházba mennem. Közel hat hétig feküdtem otthon, h?siesen t?rtem, hogy karomból naponta vért vesz az orvos – fiatal, jó kép? férfi volt, fülig szerelmes lettem belé, a világért sem mutattam volna el?tte, mennyire rettegek az injekciós t?t?l. Nem volt könny? dolgom a keser? gyógyvízzel sem, amelyb?l naponta több pohárral kellett meginnom, de ebben legalább házvezet?n?nk segített, Irénke néni, aki kés?bb anyai nagyanyám helyett (akit még születésem el?tt megöltek Auschwitzban) a Mami megszólítást is örökölte: néha a gyógyvíz felét is megitta helyettem, csak hogy bátorságot öntsön belém. Az ágyban töltött hosszú télen b?ven volt id?m elmélkedni – például a dutyiról, ahova biztosan csak a nagyon rossz emberek kerülnek, akik talán még a fasisztáknál is rosszabbak.

       De szép emlékeim is vannak err?l a télr?l. Kevéssel utánam édesapám is beteg lett, s így heteket tölthettünk együtt. Akkor tanultam meg olvasni, Aputól. Mire felgyógyultam, mégis alaposan lemaradtam az osztálytársaimtól. Külön tanárt kellett mellém fogadni, hogy utolérjem a többieket – a fiatal özvegyasszony attól maradt emlékezetes, hogy egy alkalommal, amikor egy különösen nehéz feladatot oldottam meg, értékes jutalmat kaptam t?le: Sztálin elvtárs fényképét. Rettenetesen büszke voltam a kitüntetésemre, f?nek-fának mutogattam.

       De a gyerek a szocializmusban is gyerek: egy irigykedésb?l támadt verekedés során Sztálin elvtárs fényképe darabokra szakadt, apró ficnikre. És – az összefüggés ugye világos – alig pár hétre rá a Nagy Vezér, a Népek Atyja, Sztálin elvtárs meghalt. Iszonyú b?ntudat gyötört. Láttam: apukám is össze van törve – nem is mertem elmondani neki mi történt a fényképpel, inkább soha ne tudja meg, hogy én vagyok az oka az egésznek.

       Végzetes b?nömet úgy próbáltam jóvátenni, hogy amikor az imperialista Amerikában a Rosenberg házaspárt bíróság elé állították, amiért az atombomba titkát eladták a Szovjetuniónak, én is hevesen tiltakoztam az elitélésük ellen. A napközi otthonban írtuk alá az ívet, amelyet aztán a tanáraink küldtek el az Egyesült Államokba.

       Nem sokkal kés?bb búcsút mondtam a napközinek, meg els? iskolámnak is: Budára költöztünk, a Kútvölgyi korház közelébe, gyalog sétányi távolságra a Virányos úti iskolához, ahova ráadásul csupa olyan gyerek járt, akiket az óvodából már ismertem. Nagy, háromszobás, gyümölcsössel övezett ház lett az új otthonunk, a kertet azonnal be is népesítettük egy kiscicával és egy farkaskutyával. A kutyát a talált tárgyak osztályáról hozattuk, természetesen a Pajtás nevet kapta.

       Az új lakás új barátokat is jelentett: a szomszédban lakó Szilágyiékat. Három gyermekük közül Tibor nagyobbacska kamasz volt már 15 éves, Juli két évvel fiatalabb nálam, a kis Jóska 3 éves. Emlékfoszlány 1956. júniusából, amely csak kés?bb kapott jelentést és jelent?séget: Szilágyiék vendéget hoznak át hozzánk, egy 8 éves törékeny, sz?ke kisfiút, akit Rajk Lacikának hívtak. Nem lehetett pontosan érteni, hogy a feln?ttek miért óvják, féltik és kényeztetik mind Lacikát.

 

       Múlt vasárnap Rajk Laci volt nálunk. Apukám neki adta a dupla szájharmonikáját, amit eddig úgy féltett, hogy én kezembe sem vehettem. Úgyhogy ezen nagyon megsért?dtem. De aztán Apu megmagyarázta, hogy Rajk Lacikának megölték az édesapját, még amikor ö egész pici volt. Kedves Naplóm, nem fogod elhinni: Rákosi ölette meg. Most derült ki, hogy egy koholt ügy volt csupán. Kedves Naplóm, akarsz tudni még valamit? Sztálin sem volt jó ember! Azt mondják, Ö kezdte a koholt pereket, még évekkel ezel?tt, Rákosi csak jó tanítványa volt. Most már értem, miért mondta Mici néni, Mami húga a kutyájának, hogy "Matyi, te dögvész".

 

       1956. október 6-án volt Rajk László hivatalos újratemetése – életem egyik legmegrázóbb napja. Édesapám hazatért a temetésr?l, kivételesen egyenruhában, sápadtan és kimerülten, annyi ereje sem volt, hogy átöltözzön. A rádió néhány órás késéssel közvetítette a szertartást – a riportot hallgatva magam elé képzeltem a közel kétszázezres tömeget. Megdöbbenve hallgattam a gyászbeszédeket: mindegyikben elhangzott a fogadalom, hogy soha többé nem hazudunk és soha többé nem ölünk meg ártatlanokat. De legjobban édesapám látványa döbbentett meg: kigombolt zubbonyban ült az ágy szélén és fejét a tenyerébe hajtva hangosan zokogott. Akkor még nem értettem, hogy elveszett ideáljait siratja, csak annyit fogtam fel, hogy ha az én er?s, bátor, h?s apám ilyen megállhatatlanul sir, akkor itt valami félelmetes dolog történt. Leültem mellé az ágyra és vele sírtam – szimpátiából is, nomeg az ijedségt?l. Akkor láttam el?ször feln?ttet sírni – és ráadásul épp az édesapámat.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Kopácsi Judith 29 Írás
1946-ban Miskolcon születtem. Három éves koromba kerültem fel Budapestre, ahol aztán 1965 Decemberéig tartózkodtam. Akkor indultam el a nagyvilágnak, hogy végre megvalósithassam önmagam. Azóa Kanadában élek, és két nyelven is publikálok.