Kopácsi Judith Szerző
Vezetéknév
Kopácsi
Keresztnév
Judith
11 év Nincs Komment

Orosz Beismerés: Wallenberg Sztálin utasitására lett kivégezve. De miért?

Wallenberg – A katyini tragédia utolsó áldozata

 

Judith Kopácsi Gelberger

 

 

 

 

 

Orosz beismerés: Wallenberg Sztálin utasítására lett kivégezve

 

Wallenberg Raoult, a Svéd diplomatát, – aki a Második Világháború utolsó hónapjaiban az Amerikai Menekültügyi Bizottság megbízottjaként több ezer magyar zsidót mentett meg Budapesten, – 1945. Január 17.-án vették ?rizetbe a szovjet csapatok. Attól a naptól kezdve Wallenberg sorsa több mint 55 éven át homályba borult, egészen 2000 év végéig, amikor is az a Kremlin által kinevezett vizsgálóbizottság, amelyik Wallenberg sorsát volt hivatva felderíteni, – végre bevallotta, hogy „Wallenberget egy moszkvai börtönben a KGB fogságában l?tték agyon”. Egyúttal kiadtak egy hivatalos közleményt is, aminek értelmében „Wallenberg a bizalmatlan és cinikus sztálini rezsim áldozata lett,”- és kijelentették, hogy „Wallenberget és sof?rjét, Langerfelt Vilmost, utólag, felmentik a kémkedés vádja alól.”[1]

 

De ez a közlemény még mindig nem magyarázza meg, hogy ez a két ember miért és milyen körülmények között halt meg. Leonid Troshin, az orosz F?ügyészség szóviv?je szerint az esetre továbbra sem derül majd fény, egyszer?en azért, mert az erre vonatkozó dokumentumoknak az irattárból nyoma veszett. Valakiknek- ezek szerint – még mindig érdekében áll, hogy az adatokat err?l az esetr?l elrejtsék, vagy elpusztítsák. A jelenlegi orosz kormány továbbra is ragaszkodik ama álláspontjához, hogy „ugyan lehetetlen kideríteni pontosan hogy Wallenberg és sof?rje milyen körülmények között halt meg, de a dokumentumok elt?nése arra mutat, hogy sorsuk azonos volt azokkal, akiket Sztálin utasítására végeztek ki.” [2]

 

Miért kellett Wallenbergnek meghalnia?

 

Raul Wallenberg halála okának kulcsát Magyarországon találjuk meg. Két fontos forrás is próbálja bizonyítani, hogy Raoul Wallenbergnek az 1940-ben elkövetett Katyini tömeggyilkosság igazi elkövet?inek eltussolása érdekében kellett elpusztulnia. A közel négyezer Lengyel tiszt brutális kivégzésével a Katyini erd?ben, eredetileg a Náci Németek voltak meggyanúsítva és ezt úgy a szovjet propaganda gépezet, mint a szövetségesek, több évtizeden át, Náci ellenes propagandaként, alaposan ki is használták.  A Második Világháború végnapjaiban Wallenberg számos, ezt az adatot cáfoló, és a szovjet titkosszolgálatot vádoló dokumentumot kapott kézhez, meg?rzés végett. 1945 elején a Szovjeteknek nem állt érdekükben, hogy err?l a tettükr?l a világ értesüljön, ezért minden olyan személyt, akir?l gyanítható volt, hogy tudomása van az igazságról, Sztálin külön utasítására el kellett tenni láb alól. 

 

 

 

 

A Katyini tömeggyilkosság

 

Az 1939. Augusztus 23.-án kötött Hitler- Sztálin közötti titkos, egymást meg-nemtámadó szerz?dés második protokollja szerint a Náci Németország és a Szovjetunió felosztotta Lengyelországot egymás között. Németország, fittyet hányva Anglia és Franciaország tiltakozásnak, 1939. Szeptember 1.-én bevonult Lengyelországba, és ezzel megindította a Második Világháborút. A szovjetek viszont vártak egészen Szeptember 17-ig[3] a támadással. A Lengyel sereg egy része, a német támadástól alaposan megtépázva ugyan, de nemcsak hogy fölvette keleten a szovjetekkel a harcot, de néhány csatát meg is nyertek a beözönl? Vörös Hadsereggel szemben. 1939. Szeptember 27.-én a Lengyelek végül is kénytelen voltak kapitulálni a hatalmas túler? miatt.

 

1939 Szeptember és Októbere között a Szovjetek majdnem 15 ezer Lengyel hadifoglyot ejtettek. Köztük igen sokan tartalékosos tisztek voltak, akik a civil életben, mint orvosok, mérnökök és egyetemi professzorok funkcionáltak. A hadifoglyokat három hadifogolytáborba szállították: a Moszkvától délnyugatra es? Kozielskbe, a Moszkva és Leningrád között fekv? Ostashkovba, és Kharkovtól délkeletre fekv? Starobielszkbe.

 

1939-40 telén az NKVD, (a KGB el?dje) mindent megpróbált, hogy a Lengyeleket megnyerje a Sztálini Szovjet Kommunizmus számára. Néhány kivétellel, a primitív és drasztikus módon lefolytatott kihallgatásokat és a propaganda hadjáratot a h?séges, és m?velt tisztek többsége visszautasította.  A végén az NKVD csak egy pár száz potenciális közrem?köd?t volt képes megagitálni. A többieket 1940 tavaszán, élelemmel ellátva és biztosítva ?ket, hogy haza lesznek szállítva, százasával vonatra rakták ?ket.  A családtagok 1940 tavaszáig bezáróan rendszeres levelezésben álltak ezekkel a tisztekkel. Utána minden egyes levél – a címzett ismeretlen – pecséttel ellátva, visszament a feladóknak. Londonba szám?zött Lengyel Parlament által küldött, és az elt?nt Lengyel tisztek sorsáról érdekl?d? leveleket a Szovjet kormány válaszra sem méltatta.

 

Mint kés?bb kiderült, a tiszteteket három különböz? kivégz? táborba szállítottak. A Kozielskyb?l elszállított rabok Katynba, az Ostashovskiak Kalinin, és a Starobielskiek Kharkovi vasút állomásokhoz irányították.  Az utolsó két helyen talált tömegsírt 1992-ben tárták fel. [4]

 

A Szovjetunió 1942. Június 22-én történ? Német letámadását követ?en a Londonba szám?zött Lengyel kormány, új szövetségeséhez, a Szovjet kormányhoz folyamodott, amiben az elt?nt lengyel tisztek sorsáról, és hol létér?l tudakolódtak.    Sztálin válasza az volt, hogy: – El?fordulhat, hogy Manchuriába menekültek[5].  

 

Aztán 1943. Április 13.-án a berlini rádió bejelentette, hogy az orosz Katyin település erdejében egy nagy tömegsírra bukkantak. A sírban több ezer lengyel tiszt holtteste volt található, akiket – a rádió hír szerint, – 1940 nyarán az NKVD gyilkolt meg. A Szovjetek válasza erre az volt, hogy ezt a gyilkosságot csakis a Nácik követhették el, mert most jutott eszükbe, míg ?k a németek elöl vonultak vissza, „véletlenül” hátrahagytak néhány lengyel tisztet, akiket a Németek 1941 ?szén aztán kivégeztek.[6]

 

Amikor a londoni menekült Lengyel Kormány a nemzetközi Vöröskereszthez fordult, hogy az ügyet kivizsgálja, a Szovjetunió, tiltakozásul, megszakította diplomáciai kapcsolatát a Lengyelekkel. Viszont több nemzetközileg is elismert szakért?, úgy a Svájci és a Lengyel Vöröskereszt is minden kétséget kizárólag megállapította, hogy a kivégzések pontos id?pontja 1940. Április 4 és 13-a közötti id?ben történt. A dátumot a holtestek, az egyenruhák zsebében található naplók, levelek és Szovjet újságpapír foszlányok is alátámasztották. Összesen 4143 személyt azonosítottak. Sajnos a felfedezés id?pontja a gy?ztes Sztálingrádi csata utánra esett, amikor is úgy Anglia, és az USA, – mint a Szovjetuniónak hálás szövetségese,  – hajlandók voltak szemet hunyni az események felett. [7]

 

 

A Katyini tömeggyilkosságról szóló akták Magyarországom

 

Varga Béla, pápai prelátus, aki a Kisgazdapárt képvisel?jeként 1945 és 1947 között a magyar parlament országgy?lési elnöke m?ködött,  – volt az els?, aki felvillantotta a lehet?séget a Katyini tömeggyilkosság és Wallenberg sorsa közötti kapcsolatnak. Varga Béla 1947 és 1991 között az USÁ-ban élt. 1995-ben halt meg Budapesten. 1980-ban az Új Látóhatár cím?, Nyugatnémet országban kiadott magyar nyelv? magazinban adott interjújában a következ?ket mondta: – A Szovjetuniónak olyan fontos volt, hogy a Katyini mészárlás felel?sségér?l eltereljék magukról a figyelmet, hogy Sztálin parancsára minden személyt, aki tudta az igazságot, el kellett tenni láb alól. 

           

1939 ?szét?l majdnem 200 ezer lengyel katona és civil lépte át a Magyar határt. A lengyel menekülteket úgy a lakosság, mint a magyar kormány szeretettel fogadta. Az els?k között érkezettek közül igen sokan voltak tisztek, s?t jó néhány pilóta is, akik közül majdnem 55 ezernek sikerült a menekülését biztosítani Olaszországon keresztül Franciaországba, ahol sikerült megalakítaniuk a Lengyel hadsereget, amelyik aztán Hitler ellen harcolt. Igen sokan közülük aztán részt vettek London védelmében is.[8] És szinte nyílt titok volt, hogy az illegális Lengyel Home Army végig tartotta a kapcsolatot a Londonban tartózkodó menekült Lengyel kormánnyal a Magyarországon tartózkodó lengyel menekülteken keresztül.  [9]

           

Amikor 1943-ban a Katyini mészárlásokra fény derült, a londoni Lengyel menekült kormány kétségbeesetten próbált információt szerezni.  Varga Bélát kérték föl a majdnem 15 ezer hiányzó lengyel tisztr?l szóló információk összegy?jtésére és azok továbbítására. Varga Béla összeszedte a nemzetközi Vöröskereszt szakért?inek törvényszéki leleteit, amiben a Svájciakon és a Lengyeleken kívül Magyar részr?l résztvett Orsós Ferenc egyetemi tanár, a Bonctani Intézet igazgatója is. Ez a bizottság aztán megállapította, hogy a kivégzések kétségkívül 1940. Április 4- és 13 között zajlottak le, és ezt akkor és ott csakis az oroszok követhették el.  Varga Béla az adatok nagy részét átadta a Londonba távozó Lengyel tiszteknek, de néhány bizalmasabbat, saját kez?leg szállított el Svájcba.[10] A maradék dokumentum egy nagyobb pénzösszeggel együtt a budapesti Hitelbank páncélszekrényében lett elhelyezve.  

 

 

A Wallenberg kapcsolat

 

1944 Március 19.-én a német megszállás napjától kezd?en Per Anger, a Svéd Követség másodtitkárának egyik legfontosabb feladata lett az ideiglenes útlevelek kiállítása olyan zsidó személyeknek, akiknek rokonai vagy üzleti kapcsolatai voltak Svédországban. Ezek az útlevelek eredetileg ideiglenes dokumentumok voltak olyan Svéd személyek számára, akik utazás közben elvesztették papírjaikat. Csakhogy ebben az id?ben a Svéd Követség egyszerre hét másik országot is képviselt egyszerre, így a segítséget kér?k száma egyik napról a másikra megsokszorozott. A követség, sürg?s segítséget kért. Ez a kérelem egybeesett azokkal a tárgyalásokkal, amik az Amerikai menekültügyi bizottság, a Svéd külügyminisztérium és a Zsidók Világkongresszusa között zajlott arról, hogy a magyar zsidókat mentend? misszióra egy személyt küldjenek Magyarországra.[11]

 

Raoul Wallenberg, a Svéd delegáció titkáraként lett erre a misszióra kijelölve. Wallenberg közvetlen f?nöke Iver. C. Olsen, aki nemcsak mint a (War Refugee Board) Háborús Menekültek szervezete nevében funkcionált Stockholmban, de egyúttal az Office of Strategic Services-t is képviselte (ami a CIA el?dje volt) Svédországban. Ez a tény valószín?leg felkeltette kés?bb Kreml bizalmatlanságát, különösen arra való tekintettel, hogy, annak megalakulása pillanatától, a szovjetek ügynökök agresszív munkát végeztek, hogy behatoljanak az OSS körébe.[12]

           

Wallenberg 1944 Julius 9.- én érkezett Budapestre, négy hónappal a Német megszállás, és azok agresszív antiszemita politikájának végrehajtása után. A Magyar határon számtalan marhavagont látott, telezsúfolva zsidó személyekkel, akik a „munkatáborokba” való deportálásukra vártak. Az Auschwitzba vezet? vasútvonalak bombázása miatt ezeket a vagonokat a végén Ausztriába irányították.  Augusztusban érkeztek a titkos hírek a „munkatáborokról” szóló borzalmas igazságról, amikor is Wallenberg nemcsak Horthy[13] belegyezését, de határozott felkérését is megkapta a Budapesti zsidók megmentésére. Wallenberg, Amerikai pénzzel, mint Svéd diplomata, Svéd koronával ellátott védelmi papírokat kezdett osztogatni az arra szorulóknak. Számos épületet vásárolt vagy bérelt ki, ahol Svéd zászló védte az odaköltöz?ket. Amikor Októberben, a szovjetekkel való külön béke tárgyalása miatt a Nácik letartoztatták Horthyt, Wallenberg, a többi semleges ország képvisel?jével egyetemben, mint pl. Svájc, rábeszélték az új, Németek által támogatott báb- kormányt, egy közel 33 ezer zsidót befogadó „nemzetközi gettó” felállítására[14]. Számos lengyel menekült, akiknek sikerült kikerülniük a Gestapó markából, talált oltalmat ezekben a védett házakban. Több mint valószín?, hogy ezek a lengyel menekültek egyedül Wallenbergre merték bízni fontos és titkos irataikat. És ezek között nemcsak a Katyini mészárlásokról szóló adatok, de más, fontos diplomáciai papírok is voltak, amik bizonyították, hogy a Magyar kormány aktívan résztvett a lengyel menekültek mentésében és azok biztonságba helyezésében is.[15]

           

A CIA által, 1990-ben feloldott titkos anyagokból számos amerikai, orosz és más európai forrás is arra mutat, hogy Wallenberget az amerikai titkosszolgálat értékes információs forrásként tartott számon. Franklin Roosevelt, amerikai elnök hagyta jóvá kinevezését és missziója nem csupán a zsidók megmentésére terjedt ki, hanem a Berlinnel szövetkez? magyar nácikat szabotálandó Anti-náci csoportok felderítésével és azokkal való kapcsolat felvétellel is meg lett bízva. James McCargar, Budapesti Amerikai Követség intelligencia specialistája volt 1946-ban állította, hogy „az amerikai titkosszolgálatnak a háború végén Wallenberg volt a legmegbízhatóbb összeköt?je Budapesten.”  Neki volt lehet?sége titkosírással Stockholmon keresztül, diplomáciai zsákok segítségével hetente többször is beszámolni az ellenállás vezet?ivel való közrem?ködésr?l is.[16]

           

Az ellenállás egyik vezet?je volt Mikó Zoltán vezérkari százados is. Wallenberg számos alkalommal vette igénybe Mikó szolgálatait, többek között a Svéd házakba történ? élelem beszerzésében és szállításában is.[17] 1944 Karácsonyán Mikót éget?en sürg?s dologra kérte fel Wallenberg. Addigra Budapestet már körülvette a Vörös Hadsereg és az ostrom elkerülhetetlennek látszott. Wallenberg segítséget kért a követség által tárolt értékek és papírok azonnali biztonságos helyre történ? elszállítására. A papírok között voltak többek között azok a dokumentumok, amik a Svéd követség közvetítésével a Magyar és Angol parlament közti titkos tárgyalásokról számoltak be.[18]

           

A Svéd követségnek már el?z?leg is voltak bérelt biztonsági páncélszekrényei a Magyar Nemzeti Bank pincéjében, amik a Magyar Hadsereg által ?rizve, t?z és bomba biztosnak is bizonyultak. Más követség is használta ezeket értéktárgyaik és bizalmas dokumentumaik számára. Mire Mikó a követséghez érkezett, az iratok már az autóban voltak. Wallenberg és Mikó egy másik gépkocsiban a teherautó el?tt hajtottak és amint az iratok a bankban biztonságba lettek helyezve, utjaik elváltak egymástól.[19]

 

 

 

 

 

A Szovjet megszállás

 

Amikor 1945. január közepén a németek föladták Budapestet, nem volt idejük arra, hogy akármilyen értéket is magukkal vigyenek. Az oroszok feltörték a bankokat és minden különösebb probléma nélkül felrobbantották a biztonsági páncélszekrényeket is. Pár nappal ezután tartóztatták le Raoul Wallenberget, Varga Bélát, Mikó kapitányt és segédjét, Bondor Miklós f?hadnagyot is. 

           

Varga Bélát Kispestre, a Szovjet katonai börtönbe szállották, ahol az NKVD faggatta ki arról, hogy postosan mit is tud a Katyini mészárlásokról. Az egyik jóindulatú tolmács oktatta ki Vargát arra, hogy ha életben akar maradni, vallja azt, hogy err?l az esetr?l nincsenek értesülései. Ugyanis, a tolmács szerint Sztálin külön utasítására, „minden személyt, akinek bármi tudomása van Katyinról, ki kell irtani.”[20]

           

Az NKVD Bondor Miklós f?hadnagyot 1945. Február 13.-án tartoztatta le, pár nappal az után, hogy sikerült annak elszöknie a Gestapó fogságából. Saját vallomása szerint a két szervezet kihallgatása között csak annyi volt a különbség, hogy addig, amíg a Gestapó Mikó kapitánnyal való kapcsolatáról faggatta, akit azok hazaárulónak tartottak, mert Budapestet akarta a teljes lerombolástól megvédeni; az NKVD Bondort a Mikó és Wallenberg közötti kapcsolatról vallatta.  Bondor csak annyit mondott, hogy tudtával Mikó csupán élelem és gyógyszerszerzésben és annak a szállításában segédkezett Wallenbergnek, és Bondor a felpakolt teherautóknak csupán a fegyveres ?rségét látta el, amíg azok a védett házakhoz nem értek el. De a kihallgatókat csupán csak a „dokumentumok” érdekelték, amire Bondor nem tudott kielégít? választ adni. Egy alkalommal közvetlenül is neki lett szögezve a kérdés, hogy pontosan mit tud Katyinról. Bondor válasza, hogy Ö a németeket tartja felel?snek a kivégzésekért, és hogy azok próbálják az atrocitásokat az Oroszokra kenni, – valószín?leg az életét mentette meg. Ezek után legalább egy fél tucat fényképet nyomtak az orra alá és követelték, hogy nevezze meg azokat. Amikor Bondor kijelentette, hogy életében nem találkozott egyikkel sem, akkor a kihallgatók megnevezték ?ket. Mindegyiknek lengyel hangzású neve volt. Viszont az oroszok soha nem világosították fel Bondort arról, hogy szerintük mi lehet a kapcsolat a lengyelek, Mikó és Wallenberg között. Bondor emiatt meg volt róla gy?z?dve, hogy az oroszok azt hitték, Wallenberg egy kém volt, és úgy Mikó, mint Bondár b?ntársai voltak.

           

Mikó százados és Bondor f?hadnagy tárgyalására 1945 Julius 9.-én került sor a romániai Konstanza nev? városban. Mindkett?jüket, golyó általi halálra ítéltek kémek kiképzésével vádolva ?ket, akik „ártatlan, jóindulatú embereket tévesztettek meg és akartak felhasználni a Szovjet hadsereg feltartóztatására.”  Ítélethirdetés után elvezették ?ket a halálra ítéltek cellájába, ahol Mikó elmondta Bondornak Wallenberg kapcsolatát a Katyini dokumentumokkal.  Mikó szerint, Wallenberg komolyan hitt abban, hogy az Amerikaiak meg fogják ?t menteni az Oroszoktól.  

 

 

Hasonlóságok Wallenberg és Mikó elt?nése között.

           

Wallenberg és Mikó sorsa között igen sok a párhuzam. Eredetileg mindketten, a lakosság érdekében és saját akaratukból vették fel a kapcsolatot a Budapestet ostromló orosz parancsnoksággal.

Wallenberg 1945. Január 17.-én indult el Budapestr?l, az ideiglenes magyar országgy?lés helyén, Debrecenbe, hogy Malinovsky marsallal, a Szovjet megszálló csapatok f?parancsnokával megtárgyalja a Svéd Követség által kidolgozott tervet a Budapesti gettókat túlél? zsidók megsegítésére. [21]

           

Mikó, 1945. Január végén, Vörös János, a Magyar Honvédelmi Miniszter felkérésére indult el a Szovjet csapatokhoz, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest kapitulációjáról, lehet?leg elkerülve azt a teljes pusztítást, amit a Németekkel szimpatizáló magyar csapatok ellenállása váltott ki.  Mindkét esetben az egyéneket letartoztatták és sorsuk utána ismeretlen lett.

 

Wallenberg fogadtatása a Szovjet parancsnokságról igen hézagos. Annyi még tudunk, hogy a Budapesti Szovjet parancsnokságon barátságosan és közrem?köd?en bántak vele, és engedélyt kapott a város elhagyására is, hogy Malinovszky Marsallal találkozhasson. A következ? információ Wallenbergr?l már Moszkvából érkezik, ahol udvarias fogadtatás részeként körbeviszik megmutatni neki Moszkva turista nevezetességeit is. Utána, minden el?zetes figyelmeztetés nélkül letartoztatják és a hírhedt Lubyanka börtönbe szállítják.[22]

 

Mikót szintén a legnagyobb szívélyességgel fogadják és majdnem egy hétig még készségesen kikérik véleményét a Magyar Hadsereg akkori körülményeir?l is.  Aztán, minden teketória nélkül letartóztatják ?t is.

 

Wallenberg, még miel?tt Mikó a szovjet Katonai parancsnokságon jelentkezett volna, már 1945. Január 17.-én Szovjet fogságban volt. Ez elegend? id? lehetett arra, hogy az oroszok információkat szerezzenek úgy Wallenbergt?l, mint az elfogott Lengyel tisztekt?l, Mikó szerepér?l az iratok elhelyezésének segítésében a Nemzeti Bank pincéjében. Mikó már az NKVD ?rizetében volt, amikor egy detektívcsoport a lakására ment és ?szintén meg voltak lep?dve, amikor közölték velük, Mikó már jelentkezett a Szovjet parancsnokságon. Igen nagy a valószín?sége annak, hogy ez a csoport már megkezdte a nyomozást Wallenberg és Mikó közötti kapcsolat felderítésére.   

 

A Szovjetek, úgy Wallenberg, mint a Mikó ügyben kategorikusan megtagadtak minden információt. Wallenberg esetében a nemzetközi nyomás sem m?ködött. Csak Gorbacsov hatalomra kerülése után vallották be, hogy Wallenberg elt?néséért ?k a felel?sek, de még ezek után sem adtak erre elfogadható magyarázatot.  Mikó esetében a Szovjetek 1990-ig tagadták, hogy Mikó valaha is az ? fogságukban lett volna. Ez igen meglep? volt, miután Mikó, a Magyar Honvédelmi Miniszter felkérésére indult el tárgyalásokat folytatni a Szovjet csapatok vezet?ivel, és Mikó kapitány legközelebbi rokonai és barátai is tudták, hogy Mikó, 1945. Január utolsó napjaiban lejelentkezett a Szovjet Parancsnokságon.

 

 

Folyamatos hamis propaganda Wallenberg sorsáról és a Katyini tömeggyilkosságról

           

Wallenberg esetébe a Szovjetek, közel 55 éven át folytatták hamis propagandájukat. Sztálin idejében a félrevezetések négy, egymásnak ellentétes verzióban lettek tálalva.

El?ször Kreml ugyan elismerte, hogy Wallenberg Szovjet fennhatóság alatt áll, de azt már tagadta, hogy a Svéd diplomatát elrabolták és a Lubyankai börtönben tartják fogságban.

 

Két évvel kés?bb a Szovjetek kategorikusan kijelentették, hogy a Szovjet hatóságoknak semmiféle tudomása nincs Wallenbergr?l.

 

A harmadik változat egy évtizeddel kés?bb, Kruschov idejéb?l származik, amikor is a Szovjetek elismerik, hogy Wallenberg a Lubyankai börtönben volt, ahol valószín?leg szívtrombózisban halt meg még 1947-ben. Ezt a változathoz majdnem 25 éven keresztül ragaszkodtak, amikor is ezt a Gorbacsovi felmelegedés alatt felváltotta a negyedik változat: Wallenberg meghalt, de halálának részletei ismeretlenek.[23]

 

Ugyan az orosz kormány 1992-ben kiadott olyan dokumentumokat, amelyik beismeri, hogy a Szovjet Vezet?ség és az NKVD voltak felel?sek a Katyini mészárlásokért, de ennek a tagadása hosszú évekkel ezután is folyamatban volt. Például, még 1998 nyarán a Washingtonban lév? Ronald Reagan épületben, egy USA által szponzorált, az orosz Katonai Múzeum által kölcsönadott Második Világháborús Fényképek kiállításán, az egyik Orosz program szerint a Lengyel tisztek meggyilkolásáért Katyinban változatlanul a Németeket és nem az NKVD-t tartották felel?snek. [24]

 

És amíg a Lengyel Parlamentnek egy csoportja azon igyekezett, hogy kicsikarjon egy elismerést az orosz kormánytól, amiben az elismerné részvételét ebben a tömeggyilkosságban, 1998 ?szén Yuri Chajka, az Orosz Kormány által kinevezett biztos levéllel fordult a Lengyel Igazságminiszterhez, és követelte, hogy hozzanak létre egy vizsgálóbizottságot, ami felderítené azoknak az orosz katonák halálának okát, akik 1919/20-ban az Orosz-Lengyel háborúban estek Lengyel fogságba. A levél szerint legalább 83500 orosz hadifogoly halt meg embertelen állapotok miatt Lengyel koncentrációs táborokban. 1990-es évek elején az a hír terjedt el Warsóban, hogy Gorbacsev adott ki az utasítást beosztottjainak, hogy olyan adatokat találjanak, amivel a Katyini eseményeket ellensúlyba helyezné.  A lengyelek ugyan tiltakoztak a gyanúsítások ellen, de egyúttal kijelentették, hogy hajlandók lennének egy közös bizottságot létrehozni, amelyik úgy a Lengyel, mint az Orosz levéltárakban korlátlanul kutathatna további információkért. Az ajánlat kategorikusan vissza lett utasítva.[25]

 

 

Miért volt fontos a Szovjeteknek, hogy a Katyini atrocitásban való részvételüket titokban tartsák?

             

Az incidens egy maradandó, politikai következménnyel járó, az emberiség ellen elkövetett b?nügynek számit.  A Lengyel foglyok tömeges kivégzése a Második Világháború alatt nem a csaták hevében történt, hanem bizonyíthatóan egy hidegvérrel elkövetett politikai gyilkosság volt. Az áldozatok, 1939 Szeptemberében a Szovjet Vörös Hadsereg által, Lengyelország keleti részének lerohanása közben elfogott Lengyel tisztek, katonák, és civilek voltak. Igazából ezek a Lengyel katonák nem is számíthattak hadifogolynak, mert a Szovjetunió nem üzent háborút Lengyelországnak és a Lengyel katonai parancsnokság parancsba adta, hogy ne vegyék fel a harcot a Szovjetekkel. A közel 15 ezer lengyel tiszt kivégzése, egy nemzet vezet?rétegének szisztematikus kiirtásának számit és az megfelel a Genocide[26], azaz népirtás fogalmának.

           

A Szovjetunió soha nem lett hivatalosan elitélve a katyini mészárlások miatt. A Szovjetunió több mint 50 évig tagadta le felel?sségét ez ügyben. A katyini mészárlásért a Németek lettek okolva, és ezt úgy a Szovjetunió, mint a nyugati hatalmak is Náci-ellenes propagandának használtak fel.  Katyin tiltott téma volt úgy a háború utáni Lengyel-, mint az összes Szovjetek által kontroll alatt tartott országokban. Cenzorok töröltek ki minden erre vonatkozó adatot, és még említése is komoly következményeket vont magával.

 

1945-ben, Wallenberg elt?nése idejében a Szovjetek mindent elkövettek annak érdekében, hogy err?l az ügyr?l eltereljék magukról a figyelmet, olyan mértékben, hogy Sztálin külön utasítására, mindenkit, akinek tudomása van az igazságról, el kell tenni láb alól. A bizalmatlan és paranoid Sztálini Szovjet vezetés szempontjából az 1940-ben történt Katyini erd?ben elkövetett tömegmészárlások felel?sségének eltusolása érdekében teljesen jogosultnak tartotta Wallenberg kivégzését. Így lett Wallenberg a katyini tömeggyilkosság utolsó áldozata.   

[1] “Wallenberg: Russia ends a mystery” The Toronto Star, 23 December 2000,

 

[2] Ibid

 

[3] Edward J. Rozek, Allied Wartime Diplomacy:  A Pattern in Poland (New York:  John Wiley & Sons, 1958), 34. By invading Poland, the Soviets violated their 1932 non-aggression pact with Poland (which had been extended to 31 December 1945), as well as the 1929 Treaty of Paris, outlawing war, which they had signed.  Ibid., 18-9, 35.  

 

[4] Robert Conquest, historian, U.S. State Department Soviet affairs strategic analyst, interviewed by Louis R. Coatney, 18 June 1992.

 

[5] “Katyn Massacre,” Encyclopaedia Britannica (on-line)

[6] Janusz K. Zawodny, Death in the Forest:  The Story of the Katyn Forest Massacre, (Notre Dame IN:  University of Notre Dame, 1962). Pg.15.

 

[7] Christopher Andrew & Oleg Gordievsky, KGB: The Inside Story, pg.270, 273

 

[8] John Flournoy Montgomery, American Ambassador to Hungary,: Hungary, The Unwilling Satellite

[9] Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. Pg. 363.)

 

[10] Ibid.

[11] Per Anger, The Jewish student centre online resource

[12] David E. Murphy, Sergei A. Kondrashin, and George Bailey, Battleground Berlin: CIA vs. KGB in the Cold War (New Haven: Yale University Press, 1997), p. 4.

[13] On July 29, 1944, in a report to his government Raoul Wallenberg wrote: “Horthy’s position is illustrated by the very real fact that the deportations were cancelled per his order, but also by a number of smaller interventions.  Among them, two verified instances of trains loaded with prisoners being ordered to turn back just before reaching the border. That Horthy’s power is a factor to be reckoned with is shown by the fact that while the above- mentioned trainload of intellectuals was sent across the border, the entire Jewish Council was detained by the Gestapo, so that they would not be able to report the matter to the head of state, who was judged to have enough power to order the train to turn back.” (U.S. Holocaust Museum: Raoul Wallenberg: Letters and Dispatches 1924-1944; New York: Arcade, 1995, p. 241.)

 

[14] Elenore Lester and Frederick E. Werbell, “The Lost Hero of the Holocaust.: The Search for Sweden’s Raoul Wallenberg,”

 

[15] Vilmos Bondor, The Mikó Puzzle. (A Mikó-rejtély) 1995. Puski. ,

ISBN 963-8256-65-6. Pg.37.

 

[16] “Evidence that Raoul Wallenberg was a U.S. espionage asset.” U.S. News Online, 13 May 1996.

[17] Bondor, Pg.37

 

[18] Ibid. Pg. 159.

[19] Ibid. Pg.73.

 

[20] Radio interview with Bela Varga

 

 

[21] John Bierman, Righteous Gentile: The Story of Raoul Wallenberg, Missing Hero of the Holocaust (New York: Viking Press, 1981), pp. 117-19.

 

[22] Maria Ember, Wallenberg Elrablása, (The Kidnapping of Wallenberg), Budapesti Negyed  8.(1995/2)

 

[23] The Wallenberg Mystery: Fifty-five Years Later

 

[24] See Benjamin J. Stein, “Can We Talk?” American Spectator, November 1998, p. 66.

 

[25] Zdzislaw M. Rurarz, former Polish ambassador to Japan, who was granted asylum in the U.S. in 1981. “Soviets Murder Truth in Memorial to Katyn Massacre.” Wall Street Journal, 6 January 1989, p. A10: 3

 

[26] “Genocide – 1) the use of deliberate systematic measures (as killing, bodily or mental injury, unliveable conditions, prevention of births) calculated to bring about the extermination of a racial, political, or cultural group or to destroy the language, religion, or culture of a group . . . .”  Webster’s Third New International Dictionary of the English Language, Unabridged, (Springfield MA:  Merriam-Webster, 1986.)

 

 

Kedves Judith! A szerkeszt?ség véleménye, hogy tanulmányod rendkívül igényes, alapos munka, ám szépirodalmi alkotásként, a f?oldalon, nem kaphat helyet. Ezért javasoljuk, hogy a Napló-ban közöld ezt a tanulmányt.

További sikeres munkát kívánok,

üdvözlettel Zsolt

 

 

11 év 2 komment

80 éven át türelmesen vártad, hogy észrevegyenek. Közben tömegek mentek el melletted.

 

 

 

 

 

A sorsot vádoltad:

Amit elvártál,

Nem adta meg neked.

 

A sarkon álltál

Nyolcvan éven át,

Beléd botlott, aki arra járt.

 

Vártad, valaki megáll

És fölajánlja barátod,

Társad, tanítód lesz.

 

Titkodat firtatja,

Feltárja tehetségedet

Hirdetve ujjongja majd.

 

Nyolcvan évig egy helyen álltál,

Várva, hogy mások vezessenek,

Miközben tömegek mentek el melletted.

 

 

11 év 8 komment

Javaslat egy baráttól

 

 

 

Túl tömény vagy,

Hígítva adagold magad,

Javasolta egyszer egy

Barát.

 

Próbáld cseppenként,

Vízzel keverve

Emberi ?rmértékre

Szabni magad.

 

Azóta lassítva haragszom,

Féket rakok a nyelvemre,

Gondolataimat szitával sz?röm,

Mosolyomat keretbe rakom,

Csöndesítem fellobbanó

Érzékiségem.

 

Duplán égve, félig élek,

A hígítás számomra méreg,

Adagolás helyett kivárom

Ki töménységemet ujjongva

Élteti.

 

 

 

12 év 5 komment

Köztársaság Tér 1956

 

Torzított tükörben

 

Megdöbbent? tendenciára figyeltem fel mostanában. Úgy t?nik, mintha Magyarországon úgy a széls?jobb, mint a Kádár féle kommunisták szeretnék kisajátítani, elrabolni jogos tulajdonosától, a Magyar Népt?l, az 1956-os forradalmat.

 

Egyik oldalról a „nem is olyan demokratikus ellenzék” a mártírokról szóló megemlékezését országszerte megzavarják és nyilas szín? zászlaikkal szennyezik be Budapestet. A másik oldalról történészek neveznek ki és avatnak ÁVÓ-sokat az 1956-os forradalom mártírjainak.  

 

De, amíg az el?z?n már a szemem sem rebben, az utóbbi igazán megdöbbentett. Különösen azon lep?dtem meg, hogy az egyik ezek közül az 1956-os intézetben m?köd? történész-kutató, aki valóságként fogadja el az 1956 utáni megtorlás perei során koholt állításokat.

 

Ez a történész az 56-os eseményeket és azok utáni politikai leszámolást más szempontokból kívánja értékelni, és ami számomra is megdöbbent?, nemcsak a perek ítéletében megállapított tényállásokat, felhasznált vallomásokat, dokumentumokban leírtakat, fogadja el valóságnak de, bizonyos esetekben még azt is eldönti, hogy a szemtanuk közül kit is tart hitelesnek. Így a vérbírók ítéleteit, a nyomozó szervek törvénytelenül kicsikart vallomásait, és a vádlók vallomásait, visszaemlékezéseit – lényegében kritika nélkül – megállapításai alapjává lépteti el?. Emiatt, az aggaszó tendencia miatt kénytelen vagyok egyetérteni Jobbágyi Gábor  és Kahler Frigyes által irt: „A hétsoros halálos ítélet”[1] cím? cikkben található megállapítással, amit válaszként írtak Kende Péter, Eörsi László és Szakolczai Attila az 1956 utáni megtorlás pereir?l szóló írásaikra:  ez nemcsak magában rejti 1956 ismételt átértékelését, de egyúttal a kádári megtorlás rehabilitálását is.

 

Erre a döbbenetes tendenciára akkor lettem figyelmes, miután elolvastam Eörsi László: Köztársaság Tér 1956 cím? cikkét.

Eörsi úr, könyvének bevezet?jében ezt írja:

1956. október 30.-án, hét nappal a sztálinista diktatúra látványos összeomlása után az „ancient regime” utolsó nyíltan mutatkozó hívei, a Budapesti Pártbizottságon tartózkodó pártfunkcionáriusok, államvédelmisták, katonatisztek szembeszálltak a támadó, alig szervezett, f?leg VII. és VIII. kerületi forradalmi szabadcsapatokkal.

Tény, hogy aznap a több órás harcból nagy szerencsével (a véd?k segítségére küldött páncélosok tévedésb?l a parancs ellenkez?jét hajtották végre) az ostromlók gy?ztesen kerültek ki, és az is tény, hogy a lefegyverzett véd?k közül többen a nekivadult tömeg brutalitásának estek áldozatául.

Eörsi szerint a történethez két epizód kapcsolódik.

Az ostrom el?tt két nappal a pártházba települt a HM megbízásából kilenc katonatiszt, hogy munkásmilíciát szervezzenek a „dolgozók” hatalmának megvédésére. Err?l azonban a támadók mit sem tudtak, tehát a konfliktus kibontakozásának ebben semmi szerepe nem volt.

Sokan nagyon fontos szerepet tulajdonítanak a nem létez? kazamaták körüli hisztériakeltésnek. A támadás f?leg a pártházban lév?, már illegálisan m?köd? ÁVH-sok ellen indult, az e szervvel szembeni általános gy?lölet érthet?vé teszi a legvadabb feltételezéseket is.

A cikk elolvasása után bennem több kérdés is felmerült:

 

1.      Bár tény, hogy Eörsi úr megpróbál egy igen részletes leírást adni az eseményekr?l, de vajon, mint történész azokat alaposan, minden szemszögb?l nézve analizálja is?   

 

2.      Elegend?nek, megbízható forrásnak tarthatók-e a nyomozati, ügyészségi, bírósági anyagok jegyz?könyvei, tanúvallomásai, valamint a pártház egykori véd?inek a Politikatörténeti Intézetben található visszaemlékezései, amit saját bevallása szerint kutatásaihoz használt, és azokat a forrásokat elég szigorú forráskritikával kezelte-e?

 

3.      Felteszi-e a kérdést hogy kik is voltak a valódi felel?sök ezekért az atrocitásokért?

 

·         Az alig szervezett, f?leg VII. és VIII. kerületi forradalmi szabadcsapatok, akik Eörsi szerint egy vaklármára gy?ltek össze a téren, mert azt hallották, hogy a Pártházban foglyokat tart az ÁVO, és társaik kiszabadítása érdekében intéztek támadást az épület ellen?

 

·         Vagy Kopácsi szerint (Életfogytiglan. 157 old.) (akit Eörsi szándékosan hagyott ki forrásai közül, mert mint Ö mondja, Kopácsit nem tartotta hiteles forrásnak) azok az egyes – a pártvezet?ség második garnitúrájához tartozó – funkcionáriusok, konzervatív, hatalmukat félt?, vagy csak halálra ijedt elemek, akik itt, ebben a házban akartak fegyveres „munkás?rséget” szervezni?

 

4. Hogyan döntene ugyanerr?l a kérdésr?l mai szemmel egy valóban demokratikus bíróság?

 

1. Adatok feltárása

Eörsi saját értekezésében is beszámol, hogy fegyveres támadástól tartva október 23-tól kezd?d?en a pártházban 40 f?s államvédelmi sorkatona és hat tiszthelyettes ?rködött, akik megfelel? mennyiség? fegyverrel lettek ellátva. Arról is beszámol, hogy október 28-án délel?tt Tóth Lajos honvéd ezredes megérkezett kilenc másik tiszttel, akiknek az volt a titkos megbízásuk, hogy „megbízható munkásokból kerületenként egységeket szervezve és felfegyverkezve biztosítsák a munkáshatalmat”.

 

Október 28-án Nagy Imre délutáni rádióbeszédében kijelentette többek között, hogy „a kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna.” Feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette a t?zszünetet, és meghirdette forradalmi Nemzet?rség megszervezését. A kibontakozás tehát történelmi tény lett.

Október 29.-töl már hivatalosan t?zszünet volt Budapesten. A harcok elcsendesültek, és már javában folytak a tárgyalások a különböz? felkel? csoportok és a kormány között. Joggal teszi fel Gosztonyi Péter „a Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza” cím? cikkébe a kérdést, „Mib?l következtettek (a pártházban lev?k) egy várható támadásra? Hiszen október 28-ig, ahol nem provokált az ÁVH, ahol nem lépett fel fegyveresen vagy orvul nem tüzelt a tüntet?kre, ott általában a felkel?k nem támadták meg az ÁVH objektumait, védelmi állásait.”

Ha csak, (mint Gosztonyi Péter is állítja), a Pártházat nem egy földalatti szervezkedés, katonai puccs elkészítésének központjának akarták volna felhasználni Nagy Imre új nemzeti programja, a nemzeti kibontakozás ellen.

Eörsi ugyan feltételezi, hogy err?l a puccsról a támadók mit sem tudtak, tehát szerinte ez nem lehetett az ostrom kiváltó oka. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy október 24.-töl kezdve „Tompa Károly, bár erre parancsa Orbán ÁVH-ezredest?l nem volt, a következ? napokban, a csapat ereje és intézménye fontossága tudatában, igen hetykén viselkedett. Nem a védelemre összpontosította figyelmét, hanem fegyveres karhatalmistáival ki-kicsapott a Köztársaság térre, hogy az ott véletlenül arra járó felkel?ket megriassza, megkergesse, s?t a „népi hatalom ellenségeib?l” még foglyokat is ejtsen.”[2]    

 Október 28.-ig igen magabiztosak és arrogánsak is voltak, ugyanis addig a szovjetek is ?rizték a házat.

De október 29-t?l – miután a szovjet csapatok els?ként a budapesti VIII. kerületb?l kezdték meg a visszavonulásukat (ami egyúttal a Pártház védelmére kijelölt három páncélost is jelentette) – ez a védelem már nem állt rendelkezésükre. S?t, azok a tüzértiszti f?iskolások, akik aznap két teherautóval érkeztek meg az orosz csapatok fölváltására (nem tudni kinek a parancsára) még aznap este vissza is lettek rendelve.

Gosztonyi szerint október 26-tól Tompa Károly többször is hívta Orbán Miklós ÁVH ezredest telefonon, fegyvert és er?sítést kérni, és bár ígértek, de nem küldtek semmit.  Október 29.-ére már az is tisztán látható volt, hogy nem számíthatnak sem a régi, illegális id?kb?l származó párttagok, sem a Honvédelmi Minisztérium több szakszolgálatának részvételére egy támadás során.  Amikor fegyverek tárolását kérték, a HM.-t?l az a válasz jött: nincsenek már érintetlen fegyvertárak, és szállítóeszközök sem voltak. Váradi vezér?rnagy pedig megtagadta, hogy gépkocsikat bocsássanak Tóthék rendelkezésére. Nem számíthattak a nagyüzemekben elhelyezett MDP pártbizottságok titkáraira sem, mert azok többsége Nagy Imre kibontakozásának hívei voltak, és így eleve elutasították a Tóth féle csoporttal az együttm?ködést.

Gosztonyi szerint október 29-én még több lényeges dolog történt.

„Az esti órákban az akkor még a pártház el?tt tartózkodó magyar katonai részleg – az a bizonyos páncélozott szállító járm? – elfogott a téren egy támadó szándék nélkül áthaladó civil fegyveres jár?rt. Két személy nemzet?ri igazolvánnyal rendelkezett, amelyet Kopácsi Sándor rend?rezredes írt alá, úgy is, mint a megalakulóban lév? Nemzet?rség országos parancsnoksága helyettes vezet?je. Ekkor már a Nemzet?rség lett a kormány új karhatalmi szerve, hiszen Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatában hivatalosan is feloszlatta a Belügyminisztérium államvédelmi szerveit, így a bels? karhatalmat is. Ennek ellenére a pártházban az elfogottakat, mint „ellenforradalmárokat” kezelték. Kihallgatták, majd katonai kísérettel a Mosonyi utcai rend?rkapitányságra küldték ?ket. Jellemz? a pártházban lev? politikai és katonai vezet?k tájékozatlanságára, hogy még ekkor sem tudták, hogy a budapesti rend?rség teljes egészében csatlakozott Nagy Imre nemzeti kormányához. Ott, a Mosonyi utcában persze a nemzet?röket elengedték. Ã??k vihették az els? hírt a környék civil fegyvereseinek, hogy a Köztársaság téri pártház „ávéhásokkal” van tele. Államvédelmistákkal, akiket a kormány feloszlatott. Tehát egy illegális alakulattal. Hogy ezt honnan tudhatták? Onnan, hogy október 29-én Tompa és Várkonyi emberei még ávéhás egyenruhában feszítettek, csak rájuk kellett nézni, uniformisuk árulkodott hovatartozásukról.”

Err?l az eseményr?l Eörsi cikkében csak ennyit említ:

 „Október 29.- én estefelé és éjjel fegyveres csoportok jelentek meg a Köztársaság téren, és ez nagy nyugtalansággal töltötte el a pártházbelieket. A karhatalmisták kilövöldöztek az ablakon, és foglyokat is ejtettek.”

Eörsi így folytatja az aznap esti eseményekr?l szóló beszámolóját:

„Este Tóth Lajos ezredes felderítésre küldte a VII. vagy a VIII. kerületi pártházhoz Asztalos János ezredest és Szabó Lajos alezredest. Visszafelé a civil fegyveresek lefegyverezték, de továbbengedték ?ket. Asztalosék a pártházban azt jelentették, hogy egy volt jutasi ?rmester vezetésével készül?dnek az objektum megtámadására. Mez?ék ennek alapján éjszakára vagy másnapra várták az ostromot, és ilyen értelm? jelentést tettek a HM vezet?inek és a BRFK-nak.”

A cikkb?l nem derül ki, hogy erre pontosan hol talált Eörsi hiteles dokumentumokat, miután mind Asztalos János ezredes és Szabó Lajos alezredes az életét vesztette ebben a fiaskóban, tehát err?l nekik már nem volt alkalmuk utólag részletes vallomást tenni.

Eörsi szerint a pártházban lév?k Október 30.-án már a hajnali óráktól észlelték a téren a mozgást, és azt is látták, hogy az Erkel Színház tet?teraszán – a pártépületre irányítva – géppuskát állítanak fel, mások, pedig a színházban és a fák között l?állásokat foglaltak el.

Gosztonyi Péter viszont teljesen az ellenkez?jét állítja ennek a napnak a kezdetér?l:

„Lovas Márton pártalkalmazottól tudjuk, de mások is említik, hogy 1956. október 30-án a reggeli órákban is még minden nehézség nélkül be lehetett jutni a pártházba. Sem az épületbe igyekv?ket, sem azokat, akik valamilyen okból elhagyták a házat, nem igazoltatták. Fegyveres felkel?ket, illetve akkor már nemzet?r csoportokat még senki sem észlelt a téren vagy a környez? utcákon gyülekezni. Vagyis: a nap úgy indult, mint az el?z?k. Nyugalomban.”

Ellenben: 

„Október 30-án, még szürkületben egy, mások szerint két teherautó érkezett a Köztársaság térre, és megállt rakodni a pártház elõtt. A Szamuely laktanyából a hadtáp küldött élelmiszert Tompáéknak. Rend?r-egyenruhák is érkeztek. Az volt a parancs, hogy az eddig az államvédelmisek számára rendszeresített uniformist a bels? karhatalmisták a kék posztó rend?regyenruhával cseréljék fel.

Kinek az utasítása lehetett, hogy a Pártházban lev? ÁVH-sokat rend?regyenruhába öltöztessen át?  Az Gosztonyi szerint kizárt dolog, hogy az utasítás Nagy Imrét?l jött volna, hiszen köztudott volt, „hogy az ÁVH-t annyi b?n terhelte – gondoljunk a Magyar Rádió el?tti sortüzekre, a Kossuth Lajos téren október 25-én történtekre, hogy csak a forradalom alatti b?ntettekr?l beszéljünk -, hogy a „légiót”, a párt er?szakszervét a nép követelésére fel kellett oszlatni.”

Eörsi szerint október 30.-án miután sem a karhatalmisták, sem, a katonai törzs nem volt hajlandó Mez? Imre felszólítása ellenére sem távozni a Pártházból, tudván, „hogy (miután a kormány testületüket feloszlatta) az ÁVH-sok helyzete a legveszélyesebb, ezért javaslatára a karhatalmisták rend?regyenruhába öltöztek át”.

Szóval hogy is volt ez?

Adva van egy törvényen kívül helyezett szervezet, akiket, hogy álcázzanak, átöltöztetnek rend?regyenruhába. És senki nem gondol arra, hogy ezzel a „hadicsellel” mindjárt meg is fosztották az új egyenruha visel?jét mindenféle nemzetközi jogától! Hogy ett?l a pillanattól kezdve „ha elfogják, legtöbb esetben a halál vár rá. F?leg, ha mindez „rendkívüli állapotok” ideje alatt történik. És Magyarországon 1956. október-novemberben, ha nem is polgárharc, de forradalom és szabadságharc volt. Az AVH és annak beosztott szervei, pedig az idegen nagyhatalom által a magyar nép nyakára ültetett kommunista párt er?szakszervei voltak. l956 elõtt is, de a forradalom alatt is – amíg erejükb?l futotta – kegyetlenül leszámoltak a felkel?kkel, de a pártállam ellen tüntet? békés civil lakossággal is. Lásd Budapesten a Kossuth Lajos téri eseményeket és Mosonmagyaróvárott az ottani BM Határ?rség laktanyája elõtt történt tömeggyilkosságot! Az ÁVH és annak beosztott fegyveres szervei – f?leg a bels? karhatalom egyenruhás csapata – 1956 októbere végén a nép Els? Számú ellenségének számított.”[3]

 

És Eörsi ezek után azt állítja, hogy „Mez?ék az ostrom el?készületeit látva jelentést tettek a pártközpontnak, a kormánynak, a f?kapitányságnak, és védelmet kértek.”

Szerintem jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy mire föl kértek a Pártházból segítséget pont azoktól, akik ellen éppen egy összesküvést szerveztek? És mire föl követeltek segítséget, pl. Kopácsi rend?rezredest?l, akit Eörsi cikke szerint Csikesz Józsefné és az ÁVH is árulónak tartottak, és el?z?leg már sürgették a letartóztatását is. Ugyanabban a paragrafusban Eörsi azt írja: „Két nappal kés?bb a rend?rf?kapitánytól 200 db nemzet?r-igazolványt kértek, amik azonban nem érkeztek meg.”

További kérdés az, hogy milyen jogon kértek Kopácsitól Nemzet?r igazolványt, miután el?z? nap, a két nemzet?r igazolvánnyal rendelkez? felkel?vel a pártházban, mint ellenforradalmárral bántak?

De félretéve a kényelmetlen kérdéseket, azt is le kell szögezni, hogy nem igaz, hogy Kopácsi ezredes nem akart segíteni. A forradalom alatt számtalan esetben védett meg a lincselést?l ÁVÓ-sokat, és a Deák téri f?kapitányságon több mint 100 ÁVH-s tiszt töltötte a felkelés kritikus napjait. Persze csak olyanok, akikr?l Kopácsi tudta, hogy nem tapad ártatlanok vére a kezükhöz. Többen közülük saját szobát kaptak, ahol kártyáztak és telefonálgattak hozzátartozóiknak. Akiket meg a nemzet?rök állítottak el?, azokat fogolyként tartották az épületben. Ugyanazt kapták enni, amit a rend?rségi állomány, és nyitott ajtók mellett éltek a cellákban, egészen addig a napig, amíg a szovjet hadsereg másodszor is támadásba lendült. [4]

Kopácsi így írja le a Köztársaság téren történt eseményeket:[5]

A Köztársaság téri kommunista Párt székházát környez? házak lakói már napok óta szokatlan sürgést-forgást tapasztalhattak a pártház körül. ÁVH-sok érkeztek teherautókon. Más kocsik nagymennyiség? élelmiszert, kék rend?regyenruhát és l?szert szállítottak az épületbe.

Az történt, hogy egyes – a pártvezet?ség második garnitúrájához tartozó – funkcionáriusok, konzervatív, hatalmukat félt?, vagy csak halálra ijedt elemek, itt, ebben a házban akartak fegyveres „munkás?rséget” szervezni.

Ezek az el?készületek okoztak a vesztüket. Október 30-án 9 óra tájban a környéken lakók egy küldöttsége azt követelte, hogy bemehessenek az épületbe,  „körülnézni”. A kis létszámú kül­döttséget letartoztatták. Az emeleti ablakokból ezt követ?en tüzet zúdítottak minden közeled?re. Erre megindult a harc.

10 óra tájban diákok, fiatal munkások kiáltásait hallottuk az utcáról: „Az ÁVO gyilkolja a népet a Köztársaság téren!”

A mindenki által gy?lölt ÁVH legálisan már nem létezett. Felhívtam Mez? Imrét, hogy tájékozódjak a helyzetr?l, és hogy felajánljam a rend?rség segítségét, de csak a pártbizottság egy másik titkárával, Csikesz Józsefnével tudtam beszélni.

Szerettem volna elmondani napokkal el?bbi tapasztalatomat, mikor egy székre állva, a tömeggel szót értve, sikerült elkerülni a drámát. De Csikeszné gúnyosan csak ennyit mondott

– Kopácsi! Ne aggódjon! Nincs szükségünk a Kopácsi-féle rend?rökre.

A meglepetést?l nem tudtam szóhoz jutni. Nemcsak azért, mert Csikeszné válasza nélkülözte a valóságos helyzet ismeretét, de ellentétben állt saját els? titkára kijelentésével is, ami a Kossuth- és Pet?fi rádió tízórás híreiben hangzott el:

 

A közlemény szerint a Budapesti Pártbizottság leváltotta els? titkári tisztségéb?l Kovács Istvánt és helyette Köböl Józsefet, a központi vezet?ség és a politikai bizottság tagját választotta meg.  Köböl József, mint a pártbizottság els? titkára egyúttal a következ? felhívást intézte a kommunistákhoz:

 

Alakulnak a nemzet?rségek. A kommunisták kötelessége minden er?vel résztvenni a nyugalom biztosításában, a munkáshatalom megvédésében. Ezért a fegyverforgatásra alkalmas kommunisták azonnal jelentkezzenek a nemzet?rségek szervezési központjai­ban.

 

Kopácsi számára az is érthetetlen volt, hogy egy olyan tapasztalt harcos, mint Mez? Imre, aki a spanyol polgárháborúban a nemzetk?zi brigádban harcolt, hogyan vállalhatott közösséget olyan, politikailag és katonai­lag ostoba egyénekkel, mint Csikeszné. Tény, hogy Csikeszné nem adta át a telefont sem, Mez? Imrének sem a védelem parancsnokának. Aztán mégis sikerült Asztalos ezredessel, a honvédelmi minisztériumtól odavezényelt tiszttel beszélnie, aki elmondotta, hogy van ott néhány honvédtiszt is, akik reggel érkeztek; azzal a céllal, hogy segítenek megszervezni ezt a bizonyos „párhuzamos rend?rséget”, amelyet ?k „munkás?rségnek” neveztek.

Ezeknek teljesen elment az eszük! Kedvem lett volna megmagyarázni: „Ébredjetek fel! A munkások kint vannak a téren, rátok szegezett fegyverrel. És ti ezekre akartok l?ni?” De aztán úgy éreztem, hiábavaló minden beszéd.

Pedig addigra már az ostrom oda fajult, hogy halottak és sebesültek is voltak. Amikor Kopácsi megérdekl?dte, hogy mi lesz, ha a helyzet rosszabbra fordul és van-e visszavonulási útvonaluk, a válasz az volt, hogy „az ÁVH bels? karhatalom itteni parancsnoka úgy gondolja, hogy tartani tudja az épületet. Éppen most kértünk tankokat a vezérkartól az épület védelmére.”

 

Mélységesen felkavart ezeknek a katonáknak – köztük barátaimnak – a hiszékenysége. Tapasztalataim alapján már könyv nélkül tudtam a páncélosok forgatókönyvét, és azt is, hogy a honvédségnek egyetlen alakulata sem hajlandó a feloszlatott ÁVH védelmében fegyvert használni. Azt még megértettem, hogy egy ÁVH-s tiszt annyira megveti a «cs?cseléket», hogy nem gondol meghátrálásra, de egy honvédtisztnek tudni kell a visszavonulást is bekalkulálni védelmi terveibe.

 

A végülis odaérkezett három tank lett az ostromlottak végzete. Alighogy a térre értek, a lakosság meggy?zte ?ket: a mészárlást az ÁVO követte el. Mire a harckocsik ágyúikat azonnal az épület homlokzatára irányítottak. Már a harmadik gránát akkora nyilast ütött a falon, hogy a véd?k jobbnak látták feladni a harcot.

 

Nem kerestek hátsó kijáratot. Fehér zászlóval jelentek meg az épület el?tt. Azok el?tt, akiket percekkel el?bb még golyózáporral árasztottak el.

 

Azokat, akik els?nek jöttek ki az épületb?l, sebesültek és halottak között botladozva, mindjárt agyonl?tték. Így járt a két honvédtiszt is, Asztalos és Szabó Lajos. Ã??ket, keki egyenruhájukat látva, ÁVÓ-s tiszteknek nézték. Mez? Imre, a pártbizottság titkára, aki az élen haladt, a «tuskólábú» lövését?l sebesült meg. Másnap a kórházban halt bele sérülésébe. Tizenöt ÁVÓ-s kiskatona, akik rend?regyenruhát viseltek, esett áldozatul a gyilkos dühnek. A megvadult tömegb?l egyesek a tisztek holttestét megcsonkították és meggyalázták.

 

Azután a bosszúszomj elcsitult. A tömeg kiszabadította az épületben fogvatartott delegációját. Nem sokkal kés?bb nemzet?r jár?rök érkeztek a helyszínre és a pártház többi véd?jét letartóztat­ták. Az egyik jár?r telefonon hívott:

 

– Kopácsi bajtárs! Csikesznét kerítettük kézre. A legvéresebb szájjal uszította az ÁVÓ-sokat a tömeg ellen. Mit tegyünk vele?

 

– Bajtárs! Mit akarsz egy n?t?l? Vigyétek haza!

A felkel?kb?l álló jár?r Csikesznét beültette a páncélkocsiba és hazavitte.

 

Az átélt szörny?ségekr?l Molnár László volt miskolci partizán­ bajtársam számolt be. A budapesti pártbizottság kis beosztottja volt, civil ruhában érkezett, hajtókáján a partizánjelvénnyel. Ez a jelvény mentette meg. Ã??t is kivezették az épületb?l, s?r? ökölcsapásokkal hajtva, hogy bemutassák neki a teret csata után. Az egyik felkel?, látva hajtokáján a vöröscsillagos jelvényt, fegyverét már Molnárra szegezte, amikor egy másik felkel? közbelépett:

– Hozzá ne nyúlj! Ez a mi emberünk. Ez egy régi partizán! –

Molnárt elengedték. A f?kapitányságra jött. Kérte, adjak neki valamilyen munkát. Felhívtam Szilágyi Jóskát, hogy nincs-e szüksége egy megbízható, értelmes emberre. Maga mellé vette Molnárt, aki az újabb szovjet invázióig a parlamenti titkárságon dolgozott.”

2. Forrásmunkák hitelessége

 

Hogy miért idézek ilyen részletesen Kopácsi könyvéb?l?

Mert nemhogy ez a részlet, de Kopácsi könyve egyáltalán nincs említve Eörsi forrásm?vei között. Amikor erre a hiányosságra Eörsi úrnak fel lett hívva a figyelme, [6] Eörsi úr határozottan kijelentette, hogy a Köztársaság téri eseményekr?l irt könyvében, azért nem említette Kopácsi Sándor Életfogytiglan cím? memoárját a forrásmunkák között, mert „bár Kopácsi Sándort tisztelem, forrásként nem szívesen használom fel memoárját, mert nem tartom eléggé megbízhatónak.” Aztán csak úgy hozzávet?legesen megjegyezte, hogy „De talán valamilyen formában mégis meg kellett volna említenem Kopácsi m?vét.” (Azóta Eörsi ezért a kijelentéséért bocsánatot kért, és megígérte, hogy a következ?, b?vített kiadásban Kopácsi könyvét is forrásként fogja min?síteni.)

 

Eörsi úr ugyan elismeri, hogy „a történetírásnak mindig is a forrásfelhasználás a legvitatottabb pontja, és a Csikeszné által elmondottakat is igyekszem kell? forráskritikával kezelni, Kopácsiét úgyszintén. Amit Csikeszné vallomásaiból felhasználtam, annak szerintem komoly valószín?sége van, Kopácsi emlékezete viszont számos ponton ellentétes, más, megbízhatónak bizonyult forrásokkal. „

 

Felettébb furcsának találtam, hogy egy magát történésznek tartó egyén miként jelentheti ki, hogy az eseményekben résztvev?k közül kinek a vallomását tarja hitelesebbnek, kit?l idéz vagy kit nem tart arra érdemesnek. 

 

Ráadásul önmagának is ellentmond, mert ugyanakkor hitelesnek tartja Csikesznét, s?t forrásm?ként kezeli Hollós Ervin – Lajtai Vera: Köztársaság Tér 1956 Bp. Kossuth, 1974-ben kiadott könyvét is. Forrásm?ként kezeli Pongrátz Gergely: Corvin köz cím? könyvét is, amit nagyszabású m?nek tart, bár több részével vitába száll.

 

És mindehhez természetesen, mint történésznek joga van. Amihez viszont nincs joga, hogy alapállásból hiteltelennek tartson egy olyan embernek a visszaemlékezéseit, aki az eseményeknek nemcsak szemtanúja, de egyik aktív szerepl?je és kés?bb, pedig szenved? alanya is, az azt követ? megtorlásoknak.

 

Még azt is bátorkodnék hozzátenni, hogy Eörsi úrnak 1990 és 2000 között tíz év állt rendelkezésére, hogy kétségeit, kutatási eredményeit Kopácsival közölje, és azt esetleg tisztázza. Vajon miért várt vele Kopácsi halála után is több évet, hogy Kopácsi memóriájának hiányairól szóló észrevételeit közölje velünk?  Arra számított, hogy az id? múlásával minden tanú kihal, és nyugodtan tud majd olyan anyagok között kutatni, amivel bebizonyíthatja, hogy Kopácsi igenis áruló és nem nemzeti h?s volt?

De Kopácsi memóriájának a kétségbevonása nemcsak azért felháborító, mert belegázol egy tisztességes ember emlékébe. Azért is veszélyes, mert egyúttal azt is eléri, hogy Kopácsi nagyon is id?tálló meglátásait arról a korról semmissé tegye, és ezáltal megfossza a jöv? történészeit egy rendkívül fontos kulcsinformációtól.

 

A Köztársaság téri események analizálásához ugyanis Kopácsi adja meg a kulcsot.

 

Gosztonyi Péter szerint „amikor Tóth Lajos, Papp és Asztalos f?tisztek megérkeztek a pártházba, Tompa beszélt velük. Azt kérte t?lük – helyesen -, ha az épületet támadás érné, akkor õk, a korban id?sebbek és tapasztaltabbak és rangban is följebb lév?k vegyék át az épület védelmének vezetését. Világos, hogy egy ilyen krízishelyzetben nem holmi karhatalmi hadnagyok, hanem ezredesek és alezredesek kezében kellett volna lennie a szakszer? védelemnek. Tompa Károly 1990. augusztusi találkozásunk alkalmával elmondta, hogy Asztalos, Papp és mások is biztatták, ne féljen, egy küls? támadás esetén ?k átveszik az épület fölött a parancsnokságot.
      Hadd siessünk már itt megjegyezni, hogy amikor megtörtént a pártház elleni támadás, a Katonai Bizottság pártházbeli részlege semmi hajlandóságot nem mutatott a védelem átvételére. S?t, azt sem tudjuk, hogy ide-oda való kétségbeesett, segítséget kér? telefonálgatásokon kívül, egyáltalában a harcokból kivették-e a részüket?”

 

Eszébe sem jut, hogy ez az információ Tompától egy rendkívül ügyes húzás, és els?sorban is arra szolgált, hogy önmagáról és ávós társairól elhárítsa a felel?sséget.

De Kopácsi visszaemlékezésének 55. oldalán, Dohány F?hadnagy cím? fejezetében igen részletesen leírja, hogyan költözött be a f?kapitányságra, a f?kapitány tudta és engedélye nélkül sajátította ki az épület fels? emeletét egy Államvédelmi Hatósági f?hadnagy, aki úgy mutatkozott be, mint a „budapesti rend?r-f?kapitányságon m?köd? kémelhárítás osztag parancsnoka” és kijelentette, hogy az ÁVH egyetlen tiszthelyettese is fontosabb feladatot tölt be, mint egy rend?rezredes. Következ? lépése az volt, hogy magának követelte Kopácsi személyi titkárn?jét. Amikor Kopácsi megkérdezte, hogy miért pont az ? titkárn?jét szemelte ki, amikor legalább 500 megbízható titkárn? közül választhatna, a f?hadnagy csak annyit mondott: „Ezredes elvtárs, ön illúziókba ringatja magát. Amit én eldöntöttem, az ellen ön semmit sem tehet.” 

Amikor Kopácsi ez ellenpanaszt tett a belügyminiszternél, az csak arra intette, hogy legyen óvatos, és ne tegyen elhamarkodott döntéseket. Azaz, ne húzzon ujjat az Államvédelmi Hatósággal, ami, ezek szerint egy olyan szuverén hatalom volt, annyira a párt és az államvezetés fölött állt, hogy még egy miniszternek is, aki a Központi vezet?ségnek volt a tagja, meg kellett gondolnia, miel?tt beleavatkoznék egy ilyen látszólag csekély dologba is.

Err?l a mentalitásról feledkeznek meg azok, akik utólag is szeretnék konstruálni és analizálni a Köztársaság téri eseményeket. A Köztársaság téri pártközpontban adva volt egy meggy?z?dött fanatikus csoport, akiknek tagjai hozzá voltak szokva, hogy az elmúlt majd tíz év alatt olyan hatalom volt a kezükben, amivel rettegésbe tudtak tartani komoly tömegeket. Ezzel a rendkívüli hatalommal természetesen párosult egy hallatlan arrogancia is, ami teljesen elvakulttá tette ?ket a valóságos körülmények felismerésére. Egyszer?en nem voltak hajlandók elfogadni hogy a forradalom gy?zelmével a tömeg ellenük fordult, és az új kormány – ?ket menesztve – egy új karhatalmat állított fel. Amiben természetesen nemcsak, hogy nem akartak részt venni, de még mindig úgy viselkedtek, mintha még az ? kezükben lett volna a hatalom: napokon keresztül lövöldöznek, felkel?ket ejtenek fogságba és egy – ugyan sikertelen – kísérletet is tesznek, egy „ellenmilícia” szervezésére. Szinte minden lépésük a megállíthatatlan tragédiába torkollik.    

Ezt félig igazolja is Kopácsi megjegyzése, amikor azt írja, hogy:

Mélységesen felkavart ezeknek a katonáknak – köztük barátaimnak – a hiszékenysége. Tapasztalataim alapján már könyv nélkül tudtam a páncélosok forgatókönyvét, és azt is, hogy a honvédségnek egyetlen alakulata sem hajlandó a feloszlatott ÁVH védelmében fegyvert használni. Azt még megértettem, hogy egy ÁVH-s tiszt annyira megveti a «cs?cseléket», hogy nem gondol meghátrálásra, de egy honvédtisztnek tudni kell a visszavonulást is bekalkulálni védelmi terveibe.

Gondolom, a krízises pillanatban nem jutott eszébe, hogy igen nagy volt a valószín?sége annak, hogy az ávós altisztek egyszer?en fütyültek a tapasztalt Honvéd tisztek javaslataira. Eddigi tapasztalatukra támaszkodva ugyanis meg voltak gy?z?dve, hogy egy ÁVH-s altisztnek még mindig nagyobb a hatalma egy magas rangú katona vagy rend?rtisztnél.

És sajnos pont ez a pökhendiség lett a vesztük. De megint felvet?dik bennem a kérdés, hogy vajon miért egyezett bele Mez? Imre és két katonatiszt társa, hogy ebbe a végtelenségig felzaklatott szituációban próbáljon parlamenterként szót érteni az általa „cs?cseléknek” tartott tömeggel? Tényleg nem volt képes fölmérni, hogy ez egyenl? az öngyilkossággal? 

Persze ezek az id? távlatából nézve csak retorikus kérdések lehetnek, miután se Mez? Imrét?l, sem a többi katonatisztt?l nem tudunk utólag választ kapni erre.

 

3. Felel?sségre vonás a Kádár rendszerben

Köztudott, hogy a Köztársaság téri eseményben való részvétel 56 bírósági eljárásban szerepelt a vádlottak b?nlajstromában. A 107 vádlottból végül harminchatot ítéltek halálra és végeztek ki. A vádlottak azonosításában mérhetetlen segítséget adott a számos fénykép és film, amelyek a szenzációéhes sajtó „jóvoltából” bejárták az egész világot. A régi-új hatalom november 4-ét?l kiemelt fontosságot tulajdonított a Köztársaság téri eseményekben résztvev?k kézrekerítésének és elítélésének.

Eörsi a történtek rekonstrukciójához els?sorban a levéltári forrásokat és a periratokat, nyomozati, ügyészségi, bírósági anyagok jegyz?könyveit, tanúvallomásait, valamint a pártház egykori véd?inek a Politikatörténeti Intézetben található visszaemlékezéseit használta fel. És bár megjegyzi, hogy „a periratok felhasználhatósága állandó vita tárgyát képezi, és sokan az 1956-os pereket éppúgy konstrukciósnak tartják, mint a korábbi sztálinista m?pereket” de rögtön meg is magyarázza, hogy:

 „pedig még a „Köztársaság téri ügyekben” is – amelyek egyébként a megtorlás kiemelt célpontjai voltak – egyértelm?en kimutatható hogy a kádárista hatóságok nem kreáltak különböz? vádakat. Ha nem került el? elegend? bizonyíték, nem indítottak eljárást.”

S?t még 2007. január 7.-én lezajlott interjú alkalmával a Népszavában is azt állítja, hogy:

 „Nem találtam semmiféle titkos párthatározatot vagy utasítást a forradalom leverése után indított perekre vonatkozóan, ami el?re meghatározta volna az ítéletek politikai koncepcióját. A vádlottakat nem kínozták, és nem próbálták ?ket arra kényszeríteni, hogy önmagukra terhel? vallomást tegyenek, mint az 50-es évek elején megrendezett Rajk-perben, valamint más politikai leszámolások idején.”

De rögtön ellent is mond önmagának, amikor kijelenti azt is, hogy:

„Tisztában vagyok persze azzal is, hogy minden ilyen kategorikus kijelentés esetében akad ilyen-olyan módon magyarázható kivétel. Már rendelkezésünkre áll egy különleges forrás, ami arra vall, hogy azokban a perekben, amelyekben sok szovjet katona esett el, érvényesült a “szemet szemért, fogat fogért” elv. Az említett forrás Kádár János és Mihail Gorbacsov 1988-as beszélgetése. Kádár akkor azt állította, hogy a november 4-i Nagy Imre-szózat utáni harcokban elesett nagyszámú szovjet katona halálának megtorlásában érvényesülhetett a “szemet szemért, fogat fogért” elv. Minden szovjet katona életéért egy magyar ellenállónak halállal kellett lakolnia. Kádárnak ez az alig ismert kijelentése vonatkozik például Mecséri János ezredesnek és társainak elítélésére. Mecséri csapata a Pesterzsébet közeli Juta-dombon szállt szembe a Budapestet elözönl? szovjet egységekkel. Sok szovjet katona elesett, és a magyar ellenállók parancsnoka, Mecséri ezredes perében felt?n?en sok halálos ítélet született, magát a parancsnokot is kivégezték.”

Ebben az interjúban azt is elismeri Eörsi, hogy:

Nem állítottam, hogy általában igazságos ítéletek születtek volna. Csak ennyit állítok: nem törekedtek a vádhatóságok arra, hogy a vádlottak politikai el?feltételezés jegyében önmagukra valljanak, s nem próbáltak vallomást er?szakkal, veréssel, éheztetéssel, a hozzátartozók megfélemlítésével kicsikarni. Legalábbis Budapesten nem. De eszem ágában sincs azt állítani, hogy a perek csoportosításánál ne játszott volna közre politikai meggondolás, ami különösen értelmiségiek esetében durva jogi nonszenszeket, más esetben, pedig indokolatlan kegyetlenséget eredményezett volna.

És azt tényleg el kell ismerni, hogy az 1956-os perek eltértek az 1956 el?tti terrortól.  A megtorlásnak volt némi racionális alapja, hiszen csak azokra sújtott le, akik valóban részt vettek a forradalomban, és ezzel igazolták „veszélyességüket”. Ez nem jelenti azt, hogy a passzív résztvev?k nem voltak veszélyben, de azt igen, hogy azok, akik 1956 okt. és nov.-ben távolmaradtak az eseményekt?l, biztosan elkerülhették a megtorlást.

De ez nem jelenti azt szükségszer?en, hogy az 1956 utáni perek nem lettek volna koncepciósak, még ha nem is betanult szöveget mondattak el a vádlottakkal.

Többek között a Magyar Népköztársaság Legfels?bb Bíróságának Népbírósági Tanácsának, Nagy Imre és társai ügyében 1958-ban hozott ítéletét a Magyar Népköztársaság Legfels?bb Bíróságának Elnöki Tanácsa 1989. Július hó 6. napján törvénysért?nek min?síti, és ezért azokat hatályon, kívül helyezte a következ? indokokkal:

Számos eljárási alapelv és rendelkezés lett megsértve, amelyek lényegesen korlátozták Nagy Imrét és társait a védekezési joguk gyakorlásában, és oda vezettek, hogy a bizonyítás egyoldalú, a terhel? körülményekre helyezte a hangsúlyt.

 Az ítéletek tényállása hiányos, több ténymegállapítás nincs bizonyítékokkal megalapozva, illetve helytelen ténybeli következtetésen alapul. Az indoklásban több bels? ellentmondás is van. Mindezek folyamataként a Népbírósági Tanács olyan eseményekért is felel?ssé tette Nagy Imrét és társait, amelyek valójában nem róhatók terhükre, illetve tévesen – vett figyelembe több tényt.  ….A Népbírósági Tanács ugyanis b?ncselekménynek min?sített olyan magatartásokat, amelyek nem voltak azok.

A tárgyalás folyamán nem lettek figyelembe véve a ment? és a büntetést, enyhít? körülmények. Nagy Imre és társai számos, a népbíróság által fel nem derített és ennek folytán figyelembe sem vett körülményekre és bizonyítékokra hivatkoztak. A terhel? körülményeket egyoldalúan el?térbe állító eljárás megalapozatlan ténymegállapításokat és téves büntet?jogi értékeléseket eredményezett.

A tárgyaláson Nagy Imrének és társainak nem volt módja arra, hogy védekezésüket összefügg?en adhassák el?, illetve az egyes események hátterére, nemzetközi vonatkozásaira, mások tevékenységére és szerepére vonatkozó védekezésüket el?terjeszthessék.

Az eljáró Népbírósági Tanács vezet?jét a Legfels?bb Bíróság elnöke jelölte ki. Ez ugyan formálisan meg is történt, de a Népbírósági Tanács vezet?jére és tagjaira, s?t a jegyz?könyv-vezet?re és a tárgyaló ügyész személyére is a belügyminisztérium tett „javaslatot”. Ténylegesen a javasolt személyek jártak el az ügyben.

A Népbírósági Tanács tagja volt mindkét esetben Lakatos Péterné, akinek a férje a Köztársaság téri események egyik áldozata volt. Bár a vádirat Nagy Imre és társai terhére rótta az 1956. oktober 23.-i eseménynek kirobbanását, Maléter Pált illet?en azt, hogy el?zetesen tudott a pártház ostromáról és annak sikerét el?mozdította. Ilyen körülmények között Lakatos Péternével szemben kizárási ok merült fel, ezért haladéktalanul be kellett volna jelentenie, s a továbbiakban nem járhatott volna el az ügyben. 

Eljárási szabályt sértett a Népbírósági Tanács azzal is, hogy a nyilvánosságot az egész tárgyalásról kizárta, beleértve az ítélet kihirdetését. Nem kétséges, hogy nyilvános tárgyaláson a vádlottak sikeresebben védekezhettek volna, és mód nyílott volna arra, hogy a sorsukat a közvélemény figyelemmel kísérje.

Az Elnökségi tanács – Nagy Imrének és társainak felmentésére tekintettel – a felsorolt súlyos eljárási szabálysértéseket illet?en annak megállapítására is szorítkozik, hogy az ellenük lefolytatott nyomozás és népbírósági tárgyalás alakilag sem volt törvényes. Mindenek el?tt azt kell kiemelni: az Alkotmány és a bírósági törvény akkor hatályos rendelkezései kimondták, hogy a bírák függetlenek és nemcsak a törvénynek vannak alárendelve, a gyakorlatban azonban a törvények er?sen korlátozottan érvényesültek. Különösen politikai ügyekben – mint az eljárás is igazolja – hiányoztak az alkotmányos elvek érvényesüléseinek m?köd? biztosítékai. Ennek oka nem a korabeli téves tudományos nézetekben keresend?, inkább az elmélet id?nként „igazolni” a gyakorlat torzulásait.

 

A fentieket tekintetbe véve hogyan hihet? hogy Eörsi, ezekb?l a tárgyalási jegyz?könyvekb?l kiragadott részletes vallomásokból volt képes összeállítani egy valós történetet az eseményekr?l?

 Éppen ezért nem értek egyet Mink András: Gondolatok Eörsi László „Köztársaság tér-1956” cím? könyve kapcsán íródott cikkében, [7] azzal, hogy Eörsi Lászlónak ez a  könyve az önmegismerés és a szembenézés fontos állomása.

Eörsi könyvében nem döntött meg tabukat, és nem leplezte le az igazi b?nösöket sem. Szerinte az ostromot vaklárma váltotta ki, mert elterjedt a városban, hogy a pártközpontot ávósok védik, és titkos pincékben politikai foglyokat ?riznek. A felkel?k erre összever?dtek a téren, hogy kiszabadítsák társaikat, és leszámoljanak az ÁVH-val.

Ez a leegyszer?sített magyarázat nemcsak, hogy nem állja meg a helyét, de tulajdonképpen csak egy enyhe módosítása a Kádár-rendszer által hirdetett hamis propagandának, hogy szervezett ellenforradalmi er?k foglalták el a budapesti pártközpontot.

Mintegy elbagatellizálja azt a tényt, hogy 1956. Október 24-25-26-án – bár erre parancsuk nem volt, fegyveres karhatalmisták csaptak ki a Köztársaság téri Pártházból a térre, hogy az ott véletlenül arra járó felkel?ket megriassza, megkergesse, s?t a „népi hatalom ellenségeib?l” még foglyokat is ejtsen – annak ellenére, hogy az elfogottak a pártházzal szemben támadási szándékot nem mutattak.

Eörsi szerint a konfliktus kibontakozásának semmi szerepe nem volt abban, hogy az ostrom el?tt két nappal a pártházba települt ortodox kommunista Katonai Bizottság illegális volt és tulajdonképpen egy földalatti szervezkedés, katonai puccs elkészítésén dolgozott Nagy Imre új nemzeti programja, a nemzeti kibontakozás ellen, hiszen szerinte err?l a támadók mit sem tudtak.

Az lehet, hogy a felkel?k nem tudtak a puccsról, de azt nem lehetett nem észrevenniük, hogy a Pártházban lév?k október 30.-án már a legális kormány által is, elismert nemzet?rségre, és ami még inkább fölb?szítette ?ket, a sebesülteket elszállítandó szanitécekre is l?ttek. Ezt a tényt ugyan Eörsi tagadja, annak ellenére, hogy ezt több dokument is bizonyítja.[8]

Az Ávósok rend?r egyenruhába való átöltöztetésér?l szóló történetben is figyelmen kívül hagyja, hogy ezzel törvényen kívül tették magukat, és mentséget keres, s?t talál is azoknak az ávósoknak, akik a felkel?ket a végtelenségig felhergelik. Szerinte Csikeszné uszítása a felkel?k ellen is természetes, elvégre „csupán az életösztön beszélt bel?le”. 

 

Ténykérdés az is, hogy Mez? Imre már csak akkor volt hajlandó kimenni fehér zászlóval a ház elé, amikor már tisztán látszott, a véd?k nem tudják tovább tartani magukat az épületen belül, annak ellenére, hogy amikor segítségért könyörögtek azoknak, akik ellen éppen egy fegyverest puccsot terveztek, azt tanácsolták nekik, hogy kezdjenek tárgyalásokat azokkal a felkel?kkel, akiknek többsége addigra már a hivatalos Nemzet?rség tagjai voltak.

 

Nem vitás egy pillanatig sem, hogy erkölcsileg elítélend? volt az a cselekedet, hogy a fehér zászlóval kapituláló emberekbe a téren belel?ttek és ezzel halálukat okozták. És a felkoncolás sem tartozik a törvényes rend kereteibe.

 

De ha egy konszolidálódott demokratikus Bíróság elé került volna ez az ügy, akkor nemcsak a kinti gyilkosok lettek volna felel?sségre vonva, hanem azok is, akik ezt a szituációt a Pártházon belül kier?szakolták.

 

 

Kopácsi Judith

2007. Február 1.

Kanada

 

 

[1] http://www.freeweb.hu/flag/millennium/hetsoros.htm

[2] Gosztonyi Péter: A köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza. Budapesti Negyed 22. (1998/4)

[3] Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza

[4] Kopácsi Sándor: Életfogytiglan cím? könyve. 143. old.

[5] Kopácsi Sándor: Életfogytiglan cím? könyve..157-160.old

[6] Ellenfehérkönyv: http://www.eorsilaszlo.hu/el/

[7] Beszél? [1], 2006. december, 11. Évfolyam, 12. Szám [2]

 

[8] Gosztonyi Péter: A köztársaság téri ostrom és a ….

12 év 7 komment

Néha egy olcsó szájharmonika is kapcsolatot jelenthet az elveszett múlt és jelen közt.

 

Útban hazafelé megállt egy ócskaság üzlet el?tt. A kirakatban régi fényképez?gépek, porosodó zeneszerszámok: gitár, trombita, és szaxofon között észrevette az árván maradt kétoldalú szájharmonikát. Nem volt árcédula rajta, de ez nem is volt lényeges. Az szájharmonika szinte utánanyúlt, mondhatnám két kézzel markolt a lelkébe. Utoljára tíz éves korában látott ilyet az apja kezében. Féltve ?rzött, dédelgetett darab volt, amit ünnepnapokon vett el? és muzsikálta vele kedvenc dalait. Ha jókedve volt odaadta lányának, aki szeretettel forgatta, és id?nként félénken bele is fujt. Dalokat még nem tudott bel?le kifacsarni, csak szívta, meg fújta, és az bizseregtette ajkait. De megígérte, hogy majd megtanítja vele játszani. Ha lesz rá ideje.

      Aztán közbejött egy forradalom, és hét évi börtön. A szájharmonikát már el?z?leg elajándékozta egy nyolc éves kisfiúnak, akinek az apukáját még a kisfiú születése után nem sokkal, koholt vádak alapján kivégeztek. A kislány nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy a féltve ?rzött szájharmonikát a kisfiú kapja fájdalomdíjként.

      Majd tíz év telt el, és a kislány már nagylány lett, és az ócskaság üzlet a világ másik végén volt, ahova az a régi kislány nem túl régen érkezett. Egyedül, barátok nélkül, honvágya volt. A szájharmonika utánanyúlt. A kislány benyitott az üzletbe, és megállt a pult el?tt. Egy alacsony, öreg, fehérszakállas bácsi ült a pult mögött. A kislány csöndesen rámutatott a szájharmonikára.

      – Azt kérem. Mennyibe kerül?

      – Magának? Két dollárba – és máris nyúlt a kirakatba, hogy gyengéden a kezébe vegye, és zizeg?s papírba csomagolva neki átnyújtsa.

      – Köszönöm – rebegte a kislány meghatódva, miután pénztárcájából el?kotorta az aprópénzt.

      Aznap este lábát maga alá húzva a fotelben ült és áhítatosan emelte szájához a harmonikát. Szája szélét bizsergetve csalt ki bel?le halk és futó dallamokat. Aztán szépen visszatette a dobozba, és gondosan eltette a szekrénye egyik fiókjába. Másnap este, amikor munka után hazatért és kibontotta az otthonról érkezett levelet, eszébe jutott a szájharmonika. Odament a fiókhoz, hogy kezébe vegye a kis dobozt, mert meg akarta osztani vele az otthoni híreket. A doboz, a harmonikával együtt elt?nt. A kislány kihúzta a fiókot, a földre öntötte tartalmát. De hiába. A harmonika elt?nt. Csöndes könnyeket hullajtott utána, aztán belenyugodott. Annyi mindent elveszített már, egy kétdolláros ócska szájharmonikáért csak nem fog sírni?

      Évek teltek el. A kislány már feln?tt asszony lett, boldog házasságban élt, és két aranyos gyermeke volt. Egy nyári estén vendégségben voltak rokonoknál, amikor a két gyermek felfedezte az egyik sarokban a szájharmonikát. Örömmel csaptak le rá, fújták és szívták, egymás kezéb?l kapkodták. A háziasszony méregt?l rikácsolva szaladt utánuk.

      – Megáll az eszem! Hol találtátok meg? Én ezt még annak idején anyátoktól vettem el, mert meg?rjített a hülye zenebonálásával. 

 

      A nagylány nyelt egyet, megfogta a két gyermek kezét és kis családjával együtt hazament. Otthon a kisfiú diadalmasan nyújtotta anyja felé a zsebébe süllyesztett szájharmonikát.

 

12 év 8 komment

Van, aki csak fényképr?l ismeri ?seit. Vagy egy véletlenül megérkezett csomag emlékezteti a múltra.

“A szosal vorker 2 volt. Azt mondta, hogy itt lesz hétf? reggel,” fordult vissza az öregember a telefontól, miközben gyérül? szakállát tépdeste izgatottan jobb kezével.

“Vajon most mit akarnak t?lünk?” – tépel?dött hangosan felesége, és reszket? kezekkel simított végig lisztes kötényén. 

“Biztosan följelentettek a szomszédok valamiért. A múltkor azért jött, hogy miután Péter fiunk betöltötte a tizenhatodik évét, költözzön ki, vagy fizessen lakbért. Hiába mondtam neki, hogy még gimnáziumba jár a gyerek, tehát nincs módja lakbért fizetni. Azt mondta, hogy itt az a törvény, egy tizenhat éves fiú már önfenntartó lehet. Nade, ha még iskolába jár? Erre azt válaszolta a n?, hogy a törvény szerint ott hagyhatja az iskolát és elmehet dolgozni. Erre mondtam neki, hogy már mér’ hagyná ott az iskolát, amikor jól tanul és egyetemre akar menni. Hisz már kiskorátúl villanyosmérnök akar lenni! Vagy azért mert mi szegény bevándorlók vagyunk, a mi gyerekünk már nem mehet egyetemre? Istenem, édes Istenem, hát ezér’ jöttünk mi el Magyarországból, hogy itt is bántsanak minket?” – sírta el magát az id?s asszony.

Az öregember nem válaszolt, csak ült végtelen szomorúan a kanapén, és remeg? kezekkel simogatta tovább gyér szakállát.

“Sanyikám, szólj már valamit!”-  könyörgött az asszony”-, mit mondott, most miért jön?”

” Honnan tudjam? Hiszen tudod jól, ha izgatott vagyok még annyit sem értek, mint máskor. Miért nem te beszéltél vele? Te többet értesz angolul, mint én”, – válaszolt az ember ingerülten.

“Már hogy értenék többet? Én is túl voltam az ötvenen, mint Te, amikor idejöttünk. Én csak annyit tudok, amivel bevásárlok. De te naponta nézed a híreket és olvasod az újságot. Több szót tudsz, mint én,” – zsörtöl?dött tovább az öregasszony.

“Olvasni könny?. A szótárbul az ember kinézi, amit nem ért, a többit meg kilogikázza. De telefonon keresztül megérteni, hogy mit mond a n? a velferesekt?l, hát az már m?vészet. Az egészb?l csak annyit értettem, hogy levél meg iskola. A többit gonduld hozzá,” – mondta mérgesen az ember.

“Jaj Istenem! Vajon milyen levél kell már megint? Sanyikám, vedd már el? azt a nagy kopertát, amiben az iratokat tartsuk! Talán abban van, ami kell nekik.”

“Magduskám, én el?vehetem, de ha nem tudod, hogy mi köl pontosan, akkor hogy találod meg?” – felelte az ember félig mérgesen, félig nevetve.

“Talán a gyerek tudja. Gondolod, hogy most is meg kell majd mutatni a papírt, ami igazolja, hogy bevándorlók vagyunk?” – kérdezte az asszony aggodalmaskodva. “Istenem, mi lesz velünk, ha elveszik a velfért, meg a lakást? Hogy élünk meg? Mibül iskoláztatjuk azt a gyereket? A szomszéd azt mondta, hogy ha a gyerek betölti a tizenhatodikat, elk?l innen költöznie, és még enni sem adhatok neki itthon. Merthogy mi velféren élünk, és mi csak kett?nknek vásárolhatunk élelmet. Biztos feljelentett minket, hogy a gyerek itt lakik, és velünk kosztol.”

“A szomszéd minden marhaságot összebeszél. Borzalmas, hogy még itt is attól kell félni, kinek mit mond a szomszéd!” robbant ki a méreg az öregemberb?l. “Nem elég, hogy elzavartak a falumból, ahol leéltem több mint ötven évet abban a házban, amit még a nagyapám épített, nem elég, hogy megölték a családunkat, csupán, mert zsidók voltak, most még itt is, ebben az Isten áldotta Kanadában is félnem kell. Csoda, ha a bolondok házába kerülök?” – üvöltötte magán kívül az öregember.

“Jaj, Sanyikám! Könyörgöm, ne izgasd fel magad. Hidd el, nem érdemes! A bolondok házát meg pláne ne emlegesd. Hogy miért kellett neked önszántadból bemenned a Queen sztriti elmegyógyintézetbe, azt még ma sem értem,” sóhajtozott az öregasszony.

“Miért? Magduskám, pont Te kérded ezt?” – válaszolt indignáltan az öreg.

“De Sanyikám, hányszor mondtam neked, ez nem a debreceni klinika, ahol a háború után a professzor úr hetente egyszer egy üveg borért kellemesen elbeszélgetett veled. Itt az ideggyógyász csak úgy engedett ki a klinikáról, ha elébb beleegyezésedet adtad, hogy a magán-rendel?jében, drága pénzen legalább tíz sokkolásnak aláveted magad. Mer, hogy attól majd elfelejted a borzalmakat. Jelzem, ezért a pénzért mehettem volna én is, mert nekem legalább olyan rémes volt, amikor az a piszok Mengele elszakított a családtól…”

“Honnan a manóból tudtam volna azt, hogy amikor kétévi ittlét után elmentem panaszkodni, hogy nem tudok aludni, meg hogy rémálmaim vannak, akkor az orvosnak csak a saját pénztárcájára van gondja az én bajom helyett? Hiszen elmeséltem neki, mit történt a családdal a háború alatt.”

Ebben a pillanatban lépett be a fiú az ajtón. Középmagas, világosbarna hajú volt, és mosolygó szem?. Táskáját a fal mellé rakta, kabátját az el?szoba székre dobta, aztán bement a szobába. Megölelte szüleit, akik szinte zökkenés nélkül folytatták vitájukat. Megszokott jelenet volt ez kett?jük között. Úgy beszélgettek, mintha egy láthatatlan idegen személy lenne jelen. Így hánytorgatták fel egymásnak a múltat naponta többször is. A fiú szótlanul bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. De azon keresztül is behallatszott az öregek vitája: “hogy megölték két kis gyermekünket, öreg anyámat. Nem emlékszel, hogy amikor te visszajöttél Auscwitzbul hogy találtad meg a házunkat romosan? Csupán a kamarában tárolt szobraim maradtak éppen. Mert hogy a németek, akik istállónak használták a házat, a bennlakó személyeket ugyan nem vették emberszámba, viszont a róluk készült szobrokat tiszteletben tartották. A m?vész, származása miatt, mint céltábla kukorékoljon a fa tetején Ukrajnában, a családja pedig menjen a gázba! Mondtam is a doktornak: Nahát, szép egy világ ez, mondhatom!”

“No, és mit mondott erre ez a sokkos doktor?” kérdezte az asszony szkeptikusan.

“Semmit. Csak irt valamit egy papírra. No meg csóválta a fejét. Pedig azt is mondtam neki, hogy milyen borzasztó volt, amikor kitört a forradalom ötvenhatban és hallottam, amikor a Büfög? Szabó, a szomszéd mondta a Pájinkásnak, hogy “Sanyi bátyámat a fejszével fogom felaprítani”. Pájinkás meg kérdezte, hogy “mán miért? Hiszen Sanyi bácsi nem ártott soha egy légynek sem. Még neked is milyen sokat segített. Míg te börtönben voltál, mint kulák, addig ?adott enni a családodnak.” Mire a Büfög? Szabó azt mondta, hogy “Ja, igen, de Sanyi bácsi azt merte mondani, hogy hamarabb tud befogni a szekérbe, mint én.” Mondtam a doktor úrnak, hogy ezért is jöttünk el.”

“No meg azért, mert hogy azt is mondták, hogy miután forradalom van, a zsidókat fogják akasztani. Merthogy a háború után többen jöttek vissza abból az Ausvicbúl, mint amennyit elvittek. Mán tanáltak is önkéntest, aki a feln?tteket elintézné, csak még a gyerekekkel van gond, ” helyesbített az öregasszony.

“Persze, hogy mondtam. Aztán csomagoltunk gyorsan, egy hátizsákba mindent. Csak nem hagyjuk, hogy késön és csodaként született Péter fiunkat kitegyük ilyennek? Irány a határ. Kérdeztem is a doktortól, hogy tudja, hány ember jött vissza igazábúl abból a pokolbúl? A falubeli háromszázbúl alig harmincöt. Ez volt az a rengeteg zsidó, akiket fel kellett újból akasztani.”

“No, és pénz, minden nélkül Kanadába megérkezni, a semmi volt?” – reklamált az öregasszony. “Nekem egy héten belül mosogatnom kellett egy resztorantban.. A magas vérnyomásommal. A kezem csupa seb volt, és ilyen dagadt,” – az öregasszony felemelte kezeit és mutogatta, hogy duplájára dagadt a keze a nehéz munkától. “Szegény Peti fiunk naponta jött be iskola után a resztorantba és sírva könyörgött, “édesanyám, tessék ezt abbahagyni”. Dehát valamibül meg kellett élni!” reklamálta keservesen.

“Miért, Magduskám! Én tán nem dolgoztam? Két évet vótam a demolisin kompaninál, ahol a használt deszkákbúl húztam a szeget. Majd meg?rültem bele. Akkor mentem a doktorhoz. Merthogy se enni, se aludni nem tudtam. Mert csak a szegeket húztam, meg húztam, meg húztam. Álmomban meg els? családunkat láttam. Sírtak, kiabáltak, hogy mentsem meg ?ket. Én meg csak húztam a szegeket, és hallgattam, hogy kiabáltak. “

“Sanyikám! Csak jó, hogy van ez a velfér itt Kanadában. Merhogy a betegség miatt kaptuk ezt az olcsó lakást, nomeg annyi pízt, amib?l enni is tudunk. Csak mán el ne vegyék t?lünk!” – aggodalmaskodott továbbra is az öregasszony.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A házaspár rémülten kapta fel a fejét.  A kopogás ismétl?dött. Nagy nehezen mozdultak meg az öregek. Az ajtóban egy fiatal, mosolygós postás állt, egy nagy ládával a lába el?tt. “Green lakás?” kérdezte angolul.

Válaszul a két öreg csak bólintani tudott. Hang nem jött ki a szájukon.

“Csomagjuk van. Hungariból. Jó nehéz. Vigyázzanak, mert törékeny. Hová tegyem? Itt a sarokban jó lesz? Itt, tessék aláírni, kérem. Na, jószerencsét a csomaghoz,” – búcsúzott el t?lük a figyelmes és vidám postás.

A nagy fadobozt mindketten hosszan és némán nézték.

“Vajon mi lehet benne? És ki küldhette?” aggodalmaskodott az öregasszony. Aztán elkiáltotta magát: “Péter fiam, gyere mán ki. Valami csomag gyött Magyarországbúl.”

A fiú, mosolygó nyugalommal lépett ki a szobájából. “Tessék Édesanyám,” – felelte kérd?leg.

“Mit csináljunk a csomaggal?”-  kérdezte az öregember.

“Bontsuk fel,” – ajánlotta a fiú.

“Mán hogy bontanánk, amikor azt se tudjuk, ki küldte, és mi van benne? És mi van, ha nekünk kell majd kifizetni azt, amit nem is kértünk? Nincs nekünk erre pízünk,” aggodalmaskodott továbbra az öreg.

“Apám, nézzük meg el?bb, hogy ki a feladó. Rajta kell, hogy legyen a csomagon. Nézze csak, hiszen ezen Andor bátyám neve van.”

“Akkor ki ne bonts,” – felelte az öregember dacosan. “Nekem nem kell tüle semmi.”

Az öreg ugyanis képtelen volt megbocsátani Andor sógornak, ahogy elhagyott vagyonkájukkal Ö rendelkezett Magyarországon. Igaz, hogy erre az öreg kérte még miel?tt megindultak a határnak, de csak nagy valami, hogy a családi ház idegen kézre jutott. Mintha Andor sógor tehetett volna arról, hogy minden, ami az öreg életében fontos, és éltet? volt, elveszett, attól a naptól kezdve az öregember számára megsz?nt a sógorság is.  Attól meg végképp nekikeseredett, amikor Andor sógor megírta, hogy mire a forradalom (azaz, ellenforradalom) leverése után módja volt leutaznia a faluba, a kamrában maradt szobrokat mind darabokra törve találta. Csupán a mamáról készült gipsz-szobor maradt, úgy-ahogy, de felismerhet? állapotban. De Sándor sógor azt igazán nem kívánhatja, hogy a szobrot neki Kanadába feladja, mert temérdek pízzel és komplikációkkal jár.

“Na tessék. Nesze neked forradalom. Amit a németek meghagytak, azt elpusztította néhány paraszt. Már nyoma sem maradt annak, hogy én valaha is szobrászkodtam” – sóhajtozott naphosszat, amint bánatában hátratett kezekkel sétált föl és le, föl és le a nappaliban.

“Sanyikám, hagyd már abba ezt a fölösleges sétálgatást. Elkoptatod nekem a sz?nyegpadlót. És mi az, hogy nyoma sincs a szobrászkodásodnak? Ki tart vissza téged attól, hogy megint szobrászkodj? Mi más kell még hozzá, mint agyag? Az meg csak nem kerül egy vagyonba?” – reklamált türelmetlenül az öregasszony.

“Magduskám, hidd el, hogy ihlet is kell hozzá. Nomeg valami akarat, életer?, ami már rég nincs nekem,” legyintett az öreg lemondóan.

. “Ha jól emlékszem, akkor sem voltál mán gyerek, amikor nekiálltál szobrászkodni. Elmúltál már harminc is,” – válaszolt az öregasszony bátorítóan.

– “Akkor sem apám áldásával,” kesergett tovább az öreg. “Eleget voltál nálunk, kislánykorodban, nem emlékszel, hogy milyen zsémbesked? volt? Csak a munka meg az ima volt a fontos. Már hajnalban hogy zavart fel minket: Fiam, fiam, kelj föl. Már elment a gulya is. Nyisd ki a bótot, jönnek a parasztok pájinkáért. “

“Hogyne emlékeznék,” – mondta az öregasszony, “arra is, hogy haragudott, amikor rajtakapott olvasáson a sz?l?ben. No de, abban nem akadályozott meg, hogy szobrászkodj. Emlékszem milyen büszkén mutogatta nekem is a szobraidat: “ezt az én Sanyim csinálta, bizony.”

“Kár, hogy a lelkesedését velem nem közölte idejében. Mert amikor bátyáim biztatására felvittem néhány szobrot Pestre, hogy megmutassam Medgyessy professzornak, és lelkesedésében ott rögtön tanítványának fogadott, akkor apám csak annyit közölt velem, hogy: fiam, ha Pestre mégy szobrász-inasnak, akaszd fel magad.”

“És erre Te otthon maradtál.”

“Hogy mehettem volna el apám áldása nélkül?” – reklamált az öreg. “Most már olyan mindegy,” legyintett lemondóan, “talán jobb is, hogy nem maradt egy sem hírmondónak. Csak még több fájdalmat okoztak volna.”

“Apám, mégiscsak föl kéne bontani ezt a csomagot,” – mosolygott a fiú és anyjára kacsintva már hozta is a feszít? rudat.

A láda tetejéb?l darabonként emelte ki a szegeket, aztán óvatosan nekilátott leszedni a léceket. Rétegr?l – rétegre, mint hagymáról a héját, hámozta a fiú a csomagolásra használt összegy?rt újságpapírt. Nagyvégre kibomlott egy betört orrú, megcsonkított gipsz szobor, ami mélységes bánattal a szemében egy id?s, fejkend?s nénit ábrázolt.  A szobor oldalán még olvasható volt a bevésett szöveg:

 

Édesanyám. 1936.-ban.

 

  Élt hetvenkilenc évet. Meghalt Auschwitzban, 1944, június 24-én.

 

A két öreg elszörnyedve merevedett a nem várt ajándékra. Az öregember csak nagy sokára tért magához és könnyes szemmel fordult családjához.

“Hát ez meg hogy történt?” kérdezte t?lük.

A fiú is megrendülve nézte a nagyanyjáról készült mellszobrot, miel?tt kihozta a levelet, amiben Andor sógor megírta a szobor kálváriáját. Most csak szótlanul átnyújtotta apjának a levelet.

 

            “Kedves Sándor sógor!

 

Nemrégiben kaptam egy értesítést a Magyarok Világszövetségének elnökét?l, aki Péter fiad kérésére elintézte, hogy anyád szobrát, úgy ahogy van, számodra postázzuk. Nem tudom van-e fogalmad arról, hogy mit kellett tennem, amíg ez hozzád eljutott?

El?ször a Nemzeti Múzeumba kellett vinnem a szobrot. Ott a becsüsök, mint m? értéket, tíz amerikai dollárra értékelték. Akkor aztán a rend?rségre kellett vinni. Ott átvilágították, megrázták, belenyúltak és belefúrtak, és káromkodtak, hogy a “vén tata, odakint Amerikában vagy túl gazdag, vagy teljesen megkukult, különben mért ragaszkodna ehhez az értéktelen gipsz micsodához annyira.” Mérgükben aztán még jól rásóztak a vámra is. De a kálváriának még ezzel nem volt vége, mert utána meg a csomagolást kellett megszervezni. . .”

 

És most, annyi fáradozás után végre ott volt a gipsz szobor, szürkén, csonkán el?ttük a nagy fadobozban.

“Hogy fogom én ezt helyrehozni?’ – sóhajtott az öregember nagy keservesen.

Az öregasszony szólalt meg végre: “Úgy, ahogy egy másik szobrász,” aztán odaszólt a fiúhoz, “Petikém, milyen levelet akar az iskolától a velferes n??”

“Nem emlékszik édesanyám, mikor a hölgy mondta: ha olyan jól tanul az a gyerek, akkor kérjenek az iskolától err?l egy levelet? Itt van a levél a táskámban. Még az igazgató is aláírta,” – húzta ki magát büszkén a gyerek. Aztán hozzátette: “Édesapám, majd ha diplomás leszek, akkor ugye beöntessük ezt a szobrot bronzba?”

“Hát persze fiam. Ha már igazi sírjuk nem lehet, valamivel csak emléket kell állítani annak a rengeteg halott rokonnak!” – válaszolta az öregember végtelen keser?en, miközben jobb kezével gyér, ?sz szakállát tépdeste izgatottan.

 

 

 

 

 

12 év 5 komment

Ez a Béka Victoriában van, Vancouver szigetén. És igenis álmodozó leányzók oda járnak megcsokolni, mert hátha ….

Erre gondoltál, Békám?

 

Sajnálom Judithkám, át kell tennem a nem publikáltak közé, mert nincs benne semmi irodalmi szöveg 🙁

12 év 4 komment

Egy réges-régi családi kirándulás emléke, amikor is a floridai Key Westen meglátogattuk Hemingway-éket.

 

 

 

 

            A családi nagygy?lés egy régi Januárban úgy döntött, hogy fölösleges kétezer dollárunkat melegebb éghajlaton fogjuk elkölteni. Igényeinkkel összevetve latolgattuk a lehet?ségeket: aránylag legyen olcsó, no meg látványos, gyermekeinknek szórakoztató, nekünk meg kulturálisan kielégít?. 

            Hosszas mérlegelés után Miami Beachen kötöttünk ki. A szálloda egy párlépésnyire volt a tengerparttól, és gyalogtávolságra a bevásárló központhoz is.  Több ismer?sünk is nyaralt ott ebben az id?ben, egyik közülük felajánlotta, hogy hajlandó velünk megosztani a kocsi bérlés költségeit. 

            – Igazán ideális szituáció! – dörzsöltük tenyerünket elégedetten indulásunk el?tt.

            Érkezésünk után ugyan volt részünk néhány meglepetésben, de hát ki tör?dött olyan csekélységgel, hogy a szoba olyan kicsi volt négyünk számára, hogy csak parancsszóra és egyszerre lehetett lélegzetet venni odabent.

              – Ki akar ebben a ragyogó meleg napsütésben túl sok id?t idebent tartózkodni? – kérdezte logikus életem párja, látva megdöbbenésemet a szoba nagysága miatt.  Arról pedig tényleg felesleges beszélni, hogy mindezt a földi kényelmet még a svábbogarakkal is meg kellett osztanunk.

            – Nem kell olyan önz?nek lenni, – jelentette ki a drága, – hiszen olyan keveset eszik egy pici bogár.

             Pár nap múlva ugyan egy pillanatra ?is megdöbbent, amikor egy eredetileg egérnek hitt jószágról, aki a konyhánkat tekintette vendégl?nek, kiderült, hogy csak egy nagyra n?tt svábbogár. De mint említettem, ez a megdöbbenés nála csak egy pillanatig tartott. Párom, született pedagógusként az élet minden fordulatát képes felhasználni szemléltet? oktatásra, így ez alkalommal a méretér?l ítélve sváb-bogár nagypapának mély tisztelettel mutatta be az akkor nyolc éves Laci fiút és az alig hat éves Éva lányt.

            Még utazásunk kezdetén megbeszéltük barátainkkal, hogy mindenképpen vesszük a fáradtságot, és elmegyünk Key Westre.  Amir?l mindenkinek illik tudnia, hogy egy darabig Hemingway is ott lakott. Barátaink nagy irodalmárok voltak, így érthet?, hogy mindenáron meg akarták nézni azt a házat és környezetet, ahol a Mester többek között Nobel díjas remekm?vét is alkotta. Reménykedtünk, hogy az alkotás misztériuma minket is megérint abban a környezetben! Milyen izgalmas lesz látni, esetleg megtapintani azt az írógépet, amin a Mester alkotott!  

            Miután többet a szigetr?l nemigen tudtunk, a felfedez?k izgalmával indultunk neki az útnak. Átszelve a világ egyik leghosszabb hídját, közel ötórai utazás után érkeztünk meg a Florida déli csücskén lév? szigetcsoportok leg délibbjére. Jobb oldalunkon a Mexikói öböl vize, baloldalunkon az Atlanti Óceán mosta a híd lábait és a szigetek partjait.

            Kés? délután érkeztünk meg. Látszólag éppen idejében, hogy részesei legyünk a világ eme csücskén immár rendszeressé váló esti szertartásnak. A tömeggel együtt sodródtunk a sziget nyugati partjára.  Velünk egy id?ben néhány vitorlás hajó igyekezett a kiköt?be, mint akik félnek, hogy lekésnek egy nagy eseményr?l.

             A várakozókat többen is szórakoztatták. Néhányan egy akrobata csoportot álltak körül; párlépésnyire t?lük pedig egy fiatalember gitárral önmagát kisérve énekelt. B?rkalapja karimával felfelé, aprópénzzel félig telve feküdt mellette a földön. Fejük búbján hatalmas tálcákat egyensúlyozva árusok cikáztak, frissen sült, ellenállhatatlan aromájú édességeket kínálva.

            Követve a ragadós példát, mi is helyet foglaltunk a homokos tenger parton és várakozóan néztünk nyugat felé. Egy fiatalember derékig ér? hajjal, meghatározhatatlan szín? rövidnadrágban és ingben ült mellettünk a földön. Csíp?fogójával, villámgyors mozdulatokkal formált karpereceket és gy?r?ket.  Mellette a földön sötétkék bársonypárnára helyezve hevertek a réz és ezüst drótból készült mintadarabok.

            – Mennyibe kerül egy karperec? – kíváncsiskodtam.

            – Egy ötös sok érte? – válaszolt kérdéssel.

            – Nem, egyáltalán nem sok. – ráztam a fejemet.

            – Mi a neve? – kérdezte, türelmesen várva válaszomat.

            – J.U.T.K.A. – bet?ztem izgatottan – Angolul JUDY, de engem valamikor, ott, ahol születtem, ezen a néven szólítottak, és én ezen a csodálatos helyen megint csak Jutka akarok lenni, – mondtam ezt egy szuszra, magam is megdöbbenve a feltör? kívánságra.

            Igenl?en bólintva fogott hozzá azonnal karperecemhez, mintha mindennapos esemény lenne számára messzir?l jött egyének kinyilatkoztatása, neveik feltárása. Mint kiderült, tényleg volt alkalma tapasztalnia, mit jelent idegenként másutt élni, – Európában, Indiában és Egyiptomban is töltöttem néhány évet, – mondta magyarázatképpen. – Az ott a feleségem, – mutatott egy fiatal hosszú hajú, bokáig ér? ruhájú n?re, aki egy kisgyereket tartott a karján. – Együtt utazgatunk mindenfelé. Egy sátor a házunk. De most egy használt autóra spórolunk, amiben aludni is lehet. Én egész jól keresek ezzel a kis kontárkodással. Általában elég nekünk élelemre és közlekedésre. Na, kész is van. Hogy tetszik? – nyújtotta át nekem a karperecet.

            Boldogan nyújtottam át neki egy tízest, és nemet int?en ráztam a fejem, amikor vissza akart adni bel?le. Nekem megérte a dupláját is az a látvány, ahogy az ezüstdrótból szerszámával szakszer?en a nevemet csavarta, formálta.  Óvatosan, szinte simogatva kapcsolta fel azt a karomra.

             Mintha velem együtt örülne, a tömeg szinte egyszerre állt fel és izgatottan nyugatnak fordult. A lenyugvó nap sugarai a tengert tükörként használva festették aranyra az eget. Az aranykorong eleinte lassan csúszott a tengerbe aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra elt?nt az éjszaka sötétkék bársony függönye mögé. Hatalmas tapsviharral köszöntük meg a természetnek ezt a tüneményesen szép attrakcióját. Hosszasan tapsoltunk, ütemesen, szinte várva, hogy a nap, mint sikeres f?szerepl? el?lépjen a függöny mögül, és meghajolva köszönje meg az ovációt.

            Süteményes tálcával a fején egy fiatalember jött felénk, és elegáns mozdulattal, kacsintva nyújtotta át az utolsó két darabot gyermekeinknek.

             – Szépek vagytok srácok, itt van nektek, süti, – és elutasítólag csóválta fejét, amikor a pénzt nyújtottam felé, – kösz, de nem kell. Ez az én ajándékom a Naplemente Istenn?jének, – és elegáns tánclépéssel t?nt el ?is a sötétben.

            Meghatottan, csöndesen beszélgetve sétáltunk vissza a motelbe. Szinte suttogóra fogtuk vissza, nehogy megzavarjuk ezt a b?vös légkört. Mindannyian el voltunk bájolva ett?l a kis mennyországtól, ahol még a leveg? is eddig soha nem érzett virágillattól volt balzsamos. Szállásunk egy kétemeletes spanyol stílusú épületben volt. Bels? kertjében hatalmas, tet?ig ér? virágzó kaktusz fák nyújtottak árnyékot az alattuk elhelyezett kis kerek asztaloknál pihen? vendégeknek. Itt fogyasztottuk el másnap korán reggelinket is, miel?tt a nagy útra indultunk volna.

            Nem kellett messzire gyalogolnunk. Mint kiderült, a sziget szinte minden pontja gyalog vagy biciklivel megközelíthet?. A “szentély” egy kis mellékutcában volt, amir?l kés?bb kiderült, Hemingway korában nem volt éppen a legjobb környék. S?t, mint kiderült, ez volt annak idején a vöröslámpás utca negyed.

            A kétemeletes ház egy hatalmas kert közepét foglalta el, amit egy alacsony terméskövön álló kovácsoltvasból készült kerítés vett körül. A bejáratnál egy rövid ujjú, színes ing?, id?sebb, kopaszodó úriember várt minket, akit sima barnára pörkölt az örökös napfény. Fiatalos lelkesedéssel közölte velünk, hogy személyes ismer?se volt a Mesternek, akivel újságíróként együtt dolgozott a kés?i harmincas években a Torontói Daily Sztárnál. Erre a hírre mi is büszkén húztuk ki magunkat, elvégre mi is Torontóból jöttünk.

             Az úriember a ház bejáratához vezetve átadott minket egy csinos fiatal fekete lánynak, aki mint turistavezet? volt hivatott beavatni a ház bels? titkaiba.  Fontosságának teljes tudatában terelt minket maga köré a bejáratnál. Sarkán himbálózva, türelmetlenül megvárta, amíg mindenki elhallgatott és teljes figyelmér?l biztosítva feléje fordult, aztán kezdett csak el?adásához:

            – Ez a ház 1851-ben Spanyol Gyarmati Stílusban épült, – és egy pillanat szünetet tartva a biztonság kedvéért megismételte a mondatot. – Igen, 1851-ben, Spanyol Koloniál Stílusban. Hemingway második feleségével, Paulinnal és gyermekeivel élt itt. El?tte, mint ismeretes, els? feleségével Kubában lakott. De, – itt kezével széles elhárító mozdulatot téve mondta, – ez egyáltalán nem lényeges. A ház nagyjából Hemingway különböz? Európai utazásain összeszedett bútorokkal van berendezve. Azonban, – és ekkor felemelte a hangját, mintegy jelezve mondanivalója fontosságát, – jó néhány darabot Pauline saját kez?leg választott. Például itt van, – ennél a pontnál beterelt minket a folyosóról jobboldalra nyíló nappaliba, felügyelve, hogy mindannyian kövessük, – egy kit?n? példája Pauline els? osztályú ízlésének, – itt a plafonra mutatott, – a kristály csillár.

             Csodálattal, és látható büszkeséggel nézett egy darabig a csillárra. Tényleg szép darab volt, tele csillogó csilingel?kkel, valakinek rendszeresen rengeteg munkát adva, hogy rendbe tartsa. Én igen hálás voltam a sorsnak, hogy senki sem akar meglepni ehhez hasonlóval. A turisták közül már többen türelmetlenül akartak tovább menni, de vezet?nk szigorú tekintete megállította ?ket és egy darabig még továbbra is csöndes áhítattal csodáltuk a csillárt.

            Amikor végre sikerült levenni tekintetét róla, a kandalló mellett fekv? faragott ládára mutatott, – Ez egy igazi fából készült utazó láda, ami egy zátonyra futott spanyol hadihajóról került ide. – Er?sen megnyomta az igazi szót. Mindannyian tisztelettel meredtünk a ládára, amíg elmagyarázta, hogy a sziget lakói egy id?ben zátonyra futott hajók rablásából élt.  A házak eleve úgy voltak építve, hogy mindegyiknek a tetején egy kis teraszszer? kilátó volt, amin figyelni lehetett a szigetet körülvev? korál zátonyokat. A törvények szerint azé volt a vagyon, aki el?ször megpillantotta a megfeneklett hajót.

            – Amott, azok a karos székek a kandalló másik oldalán, szintén nagyon régiek, antiknak számítanak, és természetesen igazi fából vannak faragva, és igazi b?rrel vannak kárpitozva. Ebben a házban kérem, egy darab sincs ami ne természetes anyagból készült volna. Azt Pauline nem t?rte volna el, – tette hozzá nagy büszkén vezet?nk. Most már érthet?vé vált mindannyiunk számára, hogy csupán csak Pauline kit?n? ízlésének volt köszönhet?, hogy ez a ház megmenekült olyan borzalmaktól, mint például plasztik vagy ne adj Isten egyéb m?anyagból készült bútorok. Mert minden bizonnyal, ha a dekorálás teljesen Hemingwayre lett volna bízva, a Jóisten lehet csak tudója, mi mindent ide nem hozott volna.

            Ezek után egy pillanatig sem volt kétséges, hogy turistavezet?nk számára ebben a házban Pauline volt a fontosabb személy. Természetesen ezek után nem is mertünk t?le a Mester iránt érdekl?dni. Mi négyen, újságíró barátunkat hátrahagyva, szinte lábujjhegyen surrantunk ki a házból. ?ugyanis fontoskodva jegyzetelt, látszólag csüggve túravezet?nk minden szaván.

            A kertben Hemingway fiatalos kollégája vett minket megint gondozásba, és kalauzolt tovább. A kert minden zugában, bokrok aljában, sétányok közepén napozva, kerítések tetején mosakodva macskák voltak láthatók.

             A volt kolléga szerint legalább ötvenet számláltak. A kert egyik sarkában egy betonból készült vályú szolgált a macskák itatójául.  A legenda szerint ez a vályú egy id?ben a Rendetlen Jóskához címzett kocsma férfi mellékhelységének egy igen fontos darabja volt, amit a Mester mámoros állapotban kötött fogadásból egy sötét éjjel a vállán hazavitt. A virtus tetszett-e, vagy a Mester ereje, tény, hogy az itatót nagy tisztelettel bámultuk meg.

            Aztán megcsodáltuk a méregdrága úszómedencét is, amibe a Mester utolsó fillérjét is beleölte. Az a bizonyos utolsó cent, a medence mellett, a betonba nyomva tanúskodik. Miután a sziget korálból van, egy helybeli törvény tiltja a dinamit használatát építkezéseknél. Az úszómedencét tehát kéziszerszámokkal, csákánnyal és ásóval kellett kiásniuk, ezért került akkor 20. 000 dollárba, ami bizony a mai napon megközelítené százezer dollárt is.

            Megnéztük a garázs felett lév? munkaszobát is, ahova Hemingway naponta meztelenül egy kötéllétrán mászott át a hálószobája ablakából, a szomszédok nagy örömére. – Imádott megbotránkoztatni, – jegyezte meg a kolléga huncut mosollyal. Az irodában látható volt az írógép, amin a „KILIMANJARO HAVA” cím? regény íródott, és a falba beépített kétmillió éves megkövesedett hallmaradvány is.

            Aztán összebarátkoztunk a macskákkal is, különösen azzal, akinek még szerencséje volt a Mestert személyesen is ismerni. Ez a tarka, hat-ujjú cica éppen betöltötte huszonkettedik életévét, ami meg is látszott rajta. Tiszteletre méltó testtartással, nagyokat pislogva ült a kerítés tetején, unottan ásított bámulóira, mint aki azt mondja, hogy – Emlékszem, hogyne emlékeznék, amikor diktáltam neki a híres sorokat… – Egy pillanatig sem volt kérdéses ez után számunkra, hogy Hemingway jó ember volt. Hiszen szerette a macskákat!

            Túránk befejeztével a ház melletti k?vel kirakott ösvényen haladtunk el a kijárat felé, amikor megpillantottuk újságíró barátunkat. Fél vállával a falnak d?lve ugyanabban a pózban még mindig a bejáratnál állt, elmerengve kezében tartva noteszát és tollát.

             – Mehetünk? – kérdeztem t?le.

            Ábrándozásából magához térve, arcán csodálkozó mosollyal kérdezte, – Tudtad, hogy Hemingway legalább két regényét írta ebben a házban? – És a szálloda kapujáig hallottam amint az orra alatt kacarászott – Nahát, megáll az eszem. Kristály csillár, igazi fa és b?rhuzat!

 

12 év Nincs Komment

Elmegyek

 

Monoton zene mellett

viharos szélben:

         z?rzavaros érzések.

Mostanában színekben élek:

 

Aggódom: lilás az ég,

Félek: sötét a víz,

Szeretlek: zöld a fennsík,

         Óriás sírja a jelent temeti.

        

         A parton öt csomó nád ég,

szikráit könnyekként ránk pergeti

kormosra kenve sz?keségedet

 

A Rómeó ház mögött

a juharfák állnak

?rt szerelmünknek,

 

Alkonyatkor velünk együtt

lépik át az aranyhidat,

és csillagháromszögünkb?l

sorsunkat ágaikkal bet?zik ki

 

Elmegyek. Megkönnyebbülsz?

Bánatom válladról leveszem..

Visszahívsz-e valaha?

 

Némaságunk közé verünk-e hidat?

Karjaink között üres bölcs?:

ringatjuk véges szerelmünket

 

12 év 3 komment

Magányos Cédrus

 

Mint a magányos cédrus,

Amint a néz? felé tartja

álomban született madár fejét:

Mint egzotikusan született vágyak

keringve, szállva,

Úgy állok itt és nézek.

 

Csak nézek:

A látás távol áll t?lem,

Mint a szivárvány, amely

Sejtelmes színeivel megragad,

S mikor a pillanat gyönyöre

Alatt utána kapok,

A foszlós semmibe markol kezem.

 

Szívem szinte felsikolt,

S elkap a vágy, száguldani a semmibe,

Egybeolvadni vele.

 

A várakozás szent pillanata ez,

Amint egy üres, hideg éjb?l

A vakító fénybe lépünk,

 

És a kett? közti lebegés.

Mert csak ez van:

Te, meg én, és ez a pillanat.

 

Kopácsi Judith Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.