HELGA 1945 második rész

Mert, rendnek kell lenni!*

 

 

Ottó lánya jelentette, hogy négy óra nulla nullakor lehet költözködni. Senki se mozdult, mert két hatalmas teherautó kaptatott fel a hegyen. Helga előlépett, pecséttel igazolta magát és átvette, amit hoztak: úgymint tábori ágyakat, ágyneműt, pokrócokat, ételt, rengeteg ételt, konzerveket, gyümölcsöt, kávét, cigarettát, fertőtlenítőszert. A másik kocsi tele volt polgári ruhákkal, női, férficipőkkel, fehérnemű, gyógyszer, vitaminok és egy futball labda trónolt mindezek tetején. Helga kijelentette, hogy nem igazságos, hogy ezt a minden jót csak az internáltak kapják, ő átveszi, ha belátására bízzák a szétosztást, mert a falu lakósága pontosan úgy éhezik, mint mi. A néger vigyorgott.

— Hej, bébi, rakasd le, aztán tégy, amit akarsz. Nekem csak egy aláírás kell. Ha akarsz gumióvszert, azt is kaphatsz. Na. Nesze egy kóla! Mit húzod az orrod? A kapitány feljön holnap hozzátok, itt egy csomag neked. Helgának hívnak, igaz? A tied. Fogd!

Megszervezte. Két óra múlva szobáinkban, frissen felhúzott tábori ágyak. Kimosdva, új polgári ruhákban, rendes cipőkben, zoknival vártuk az ételkiosztást. A nagy halom mellett Klaus állt a botjával, forgatta a szemét, de nem nyúlt semmihez.

— Csend legyen! Ki tud közületek angolul? Fordítsd! Mondd meg a káplárnak, hogy itt vár rám. Négy óra harminckor kiosztunk mindent, a járni tudó falusiak ott sorakoznak, mindenki hozza a csajkáját. Én hozom az átvételi papírt. Mondd meg a négernek, hogy semmi joga vigyorogni, ha valamelyik kiskatona szemtelenkedik, pofon vágom. Addig pihenj! Ez a parancs!

Négy óra huszonkilenckor az iroda ajtaján kilépett Helga. Vadonatúj keki egyenruhában. Fején félrecsapott tábori sapka, derekán háromujjnyi szíj, azon pisztolytáska üresen, vállán térképtartó, vadonatúj, degeszre tömve. Olyan csinos és szép lett, hogy a néger fütyölni kezdett.

— Csend legyen. Ki hallott már olyant, hogy egy parancsnok előtt valaki fütyöl? Igen, te voltál, háromnapi zárkát adhatnék neked. Itt én parancsolok! Itt a pecsét, itt a seriff jelvény. Te, te és te, kiosztjátok az élelmet. Csalás nincs! — Mikor ezt mind elmondta, félrehívta a négert és az angol tolmácsot, megállt, keményen a káplár szemébe nézett és ráordított: a fél életemet is odaadnám egy cigarettáért!

Folyt a kiosztás. Mindenki mindenből kapott, hazavitte, visszajött s még egy annyival újra hazament. Helga nem tartott meg magának semmit, külön rakást készített neki az apám. Ellépett a rakás előtt, közölte Gizellával, hogy ezentúl ő lesz a községi jegyző, az angolul tudó, idősebb mérnök éjjel-nappal ügyeletet tart. Mi Müller házában az emeleti szobát kaptuk, Gizella mellettünk lakik, Helga az iroda kis szobájában kapott egy tábori ágyat. Mindent rábízott az apámra. — Rendezd be. Most!

Hatóra harminckor Helga, az USA új, rangjelzés nélküli kiskatonája, a hölgyek jelenlétében kibontotta a pisztolytáskát, amelyik tele volt rúzzsal, púderes dobozzal. A térképtáskából finom sálak, hófehér zsebkendők, kisnadrágok, selyemharisnyák kerültek elő, s egy hivatalos levél.

— Olvasd és fordítsd le! A felderítő csapatrész kapitányának nevében, megbízzuk Helga Klosst, a helység parancsnokát a folyó ügyek intézésével. A megszálló hadsereg ilyen meg ilyen ügyosztályán jelent, ha kell, szükség esetén e levél kézbesítője, B.Bob ezen és ezen a számon elérhető. Aláírás. Ellenjegyezte s. k. Ezredes.

Behívta Bobot, megmutatta a megbízólevelet, kipróbálták a tábori telefont és rákiáltott, amiért a néger szó nélkül elterpeszkedett egy székben.

— Káplár, szedd össze magad, leülsz, ha én mondom, ha azt mondom, hogy vigyázz, összekapod a bokád. Na, megengedem, hogy adj még egy cigarettát, miután pihenjt parancsolok. Pihenj! Tüzed van, te nagy melák? Szívták a cigarettát, a mérnök fordított.

— Várj, írok a kapitánynak. Mindezt meg kell köszönni. Csend, én jobban tudom. Miután kész lett az írás, aláírta, lepecsételte. Káplár, vigyázz! Itt a levél. Nem felbontani, összenyálazni, farzsebben hurcolni. Kértem egy írógépet, papírt, borítékot. Értetted? Elmehetsz!

 A néger szabályosan köszönt, tisztelgett, hátraarc és kilépett.

— Nem másért, de rendnek kell lenni. Húsz óra tizenötkor a téren találkozunk. Te, Annuska — ez volt az én anyám —, légy szíves főzz kávét. Nem ittam ilyesmit, tíz éve!

Húsz óra tizenötkor kimentünk a térre. Az asszonyok szépen felöltözve, kirúzsozva, a férfiak majdnem elegánsak, csak Klausnak nem találtak elég széles vállú kabátot, de nyakkendőt kötött. Helga kijött diszkrét sminkkel az arcán, tábori sapkája a rangtartó alá behúzva. Fehér blúza fölött nagyszerűen állt rajta a keki egyenkabát. A térképtartót fent hagyta, de a pisztolytáskát előbbre húzta. Nagyon csinos volt, megenni való szépség. Már, ha valaki szereti a kemény, parancsoló típusú, katonalányokat!

Másnap feljött régi barátunk a kapitány. Ő vezette a kocsit. Vele jött egy őszes halántékú, sima modorú alezredes, az elhárítástól. Helga jelentett, az angolul tudó mérnök szimultán fordított.

— A falu lélekszáma 175 fő, egy meghalt a tegnapelőtt. Eltemettük. Ez a sírszám. Köszönettel tartozunk a küldeményekért, hasmenésben szenved hat fő. A falu felseperve, a házak tiszták, Klaus járőrtevékenységet folytat. Jelent Helga. Nem, nem hagyom abba. Bob WC papírt ígért, azóta se láttuk.

Helga az íróasztal mögött állt, vendégei a székekben. Lekapta a kapitányt: — Itt én parancsolok, igaz az önök megbízásából, de ez van. Nem illik egy parancsnokot falni a tekintetünkkel, ezt önnek mondom kapitány úr, mert ez szemtelenség, a keblemet bámulni pimaszság. Hogy hová? Amikor jelent, a füleimre néz, vagy a fejem felett egy imaginárius pontra. Elnézést, de rendnek kell lenni!

A kapitány szó nélkül odalépett és átnyújtott egy pár, nagyon szép fülbevalót. Helga kipirult, elvette, de megkérdezte:

— Viselése nem ütközik szabályokba? Köszönöm, biztos valahol rabolta. Nem, nem viccelek, én nem láttam olyant, hogy egy katona fizetett volna valamiért.

Később az alezredes beszélt a mérnökökkel.

    — Tudom, hogy itt nincsenek kémek. Kérem, önök is meg kell éljenek valamiből, a hadsereg biztosít élelmet, mondjuk egy hétig, majd tovább vonulunk. Ellenállási fészkek vannak. Önöket jó kezekben hagyjuk, ezzel a lánnyal nem lehet kibabrálni. Ha — szétnézett — az ilyen, fegyverhez és egy karizmatikus vezetőhöz kerül, soha nem lesz vége a háborúnak. Vállalkozzanak. Tessék a névjegykártyám. Önök egyetemet végeztek, eszük van, használják. Itt az idő!

A kapitány konyakot hozott, két csomag cigarettát dobott az asztalra. Pohár nem volt, úgy ittak katonamódra. Helga is ivott, gondterhelten szívta a cigarettát majd kifakadt.

— Alezredes úr, azt tetszett mondani, hogy én és az ilyenek. Önnek, mint győztesnek jogában áll ezt mondani. De gondoljon bele, kérem. Én a fríz mocsarak tájáról jöttem, a szegénység miatt évekig káposztát és krumplit ettünk. Hat testvér. Négy fiú, meg az apám, tőzeget vágott, szívták be azt a dögletes levegőt. Az anyámat elvitte a nedves köd, a mocsarak halálos lehelete. Tüdőbajt kapott, vért hányt, jóformán éhen halt. A húgom szintén, rá egy évre. A tőzegföld tulajdonosa, amikor apám kis segítségért folyamodott, botjával ráhúzott, és kelet felé mutatott: „Odamenjetek, te és a fiaid, ott van föld, ott van meleg.” Harminchárom után a bátyáim katonák lettek, mind elestek a keleti fronton. A férjem Leningrád alatt esett el, a kisfiam Hamburg bombázásakor pusztult el. Ott volt valami menhelyen. Engem idemozgósítottak, itt teszem, amit kell. Azt tetszik mondani, hogy egy őrült eszméért haltak meg. Lehet, de ennek a népnek már a velejét is kiszívták hadikárpótlásként. Nem sorolom a többi nehézségeket. Jött egy ember, aki kiutat mutatott. Őrült volt? Lehet. A lágerekről nem tudok. Eleven zsidót én nem láttam. Tanítónő vagyok, önökhöz képest csekély végzettséggel, ha rosszul szóltam, azonnal a falhoz állíthatnak. Tudják meg, hogy örömmel megyek a férjem és a kisfiam után. Itt a szíj, az üres pisztolytartó, azonnal leveszem a jelvényt is, mindent, amit kaptam önöktől. Ha kell, meztelenül állok a falhoz. Nem félek alezredes úr! Ahogy parancsolja! Most!

Kicsatolta az övet. Néma csend. A lány halálsápadtan lebontotta az övét, letette a jelvényt, kigombolta a blúzát. Némán, semmibe nézve. Mint egy automata. Az alezredes feleszmélt.

— Vigyázz! Azonnal felöltözni! Te parancs alatt vagy, most én parancsolok! Idehallgass, újabb rendelkezésig te vagy itt a főnök. Rendet tartasz, mert ahhoz ti jobban értetek, mint bárki. Ígérem, hogy soha téged nem fog vádolni senki, azért, amik megtörténtek. Na, nézz oda, szinte elsírta magát! Hát, illik ez egy katonalányhoz? Itt a konyak, húzd meg. Ez parancs!

Helga reszkető kézzel a szájához vitte az üveget.

— Jelenthetek alezredes úr?

— Mondjad, de ne bőgjél. Jó?

— Soha, de soha ne tegyék ezt, amit most velem. Senkivel. Egy parancsnokot nem szabad lemezteleníteni az alattvalói előtt. Tekintélyrombolásnak hívják. Tűrhetetlen! Ha fordítva volna, én ezért önt főbe lőném. Különben az a nagy melák Bob se viszi el szárazon, ha idetéved. Befejeztem!

— Örülök, hogy nincs fordítva a dolog. Hány éves vagy te, kislány?

— Huszonnyolc múltam. A gyerekekkel akarok foglalkozni. Ezt szabad?

— Küldj ki mindenkit, a gyerekek itt maradnak.

Miután szüleink kimentek, az alezredes felállt és kezet csókolt a lánynak. Az szabadkozott, mert szabályellenes. Utána elpirult, mert jólesett neki.

Helga, mint megígérte, minden reggel törvényt ült a szökőkútnál. Itt fogadta a négert, aki a másféltonnásával vécépapírt hozott, meg egy csomagot a parancsnoknak. Később Gizella nevetve mesélte, hogy a csomagban két rend keki nadrág, váltó keki blúz, hivatalos papírok, egy írógép és értesítés, hogy tizedessé léptették elő Helgát. Elküldték a stráfot is. Morgott, mikor átvette a csomagot.

— Kiöltöztetnek, de beöltözni csak akkor fogok, ha én akarom!

Az angoltolmács elpirulva mesélte, hogy Bob csodával határos módon maradt életben. Helga bement a szobácskájába, felvette a nadrágot, az új blúzát, feltette a tizedesi stráfot. Istenien nézett ki. Bob vigyorgott és valamit mondott, buja szemmel kezdte nézegetni.

— Fordítsd!

— Bob azt mondta, hogy önnek nagyon jól áll az egyenruha, de a nélkül szeretné látni, és hogy is mondjam, illetlen szavakat használt.

— Pontosan. Mit mondott, tudni akarom!

— Hát, ne vegye sértésnek, az ő szavait használom, a bokorba vinné önt.

— Engem a bokorba? Ez a nagy melák? Azt mondod? Gizella, hivatalos levelet írunk. Diktálom: „Köszönettel vettem a küldeményt, igazságosan elosztottam.  Köszönöm a kinevezést, kérem, küldjenek, ha lehet, csukamájolajat a gyerekeknek, két babát, térképeket az iskolának és egy, az önöknél rendszeresített kézifegyvert. Indoklás: le akarom lőni Bobot. Mivel vastag a bőre, nem 22-est kérek, jobb a nagyobb kaliber. Illetlen szavakat használt. Ha nem kapom meg, amit kértem, következő alkalomkor lefokozom és felzavarom egy fára. Aláírás, kelt ma!”

— Bob, nesze vigyed. A cigarettát itt hagyod az asztalon. Hinaus!

 

Más bajok jöttek. Az édesanyámat durván félrelökte egy nő a kútnál. „Nem fog énelőttem, még vizet is venni ez az áttelepült asszony”. Az anyám beállt a sor végére, végighallgatta a további sértő szavakat. Sírva jött haza, zokogva készítette az ebédet. Az apám délután jött meg valahonnan. Mikor meghallotta, kijelentette, hogy azonnal költözünk. A Willi háza üres. Felmentünk oda, kisúroltuk az egyik emeleti szobát, az apám kisszekeret szerzett, a padló meg se száradt jól, mi már átvittük azt a keveset, amink volt. Helga látta, de nem szólt semmit. Csak akkor csattant fel, amikor Gizella is átfutott, kisúrolta a másik szobát és átcipelte a cuccát.    

— Kolozsvári vagyok, nem várom meg, ameddig engem is kikezdenek.

Nekem külön öröm volt, mert az utca másik felén ott volt az almáskert. Akkor jelent meg Ákos a feleségével.

— Kérlek, hogy is mondjam, ha lehetne, átjönnénk mi is. Én Budapesti vagyok, de ő, a feleségem Kolozsvári, az ottani egyetemen klasszika filozófiát adott elő. Mi teljesen életképtelenek vagyunk. Tudod, hogy én a Humboldton elméleti fizikát tanultam. Hogy miért jönnénk? Mi megszoktuk, hogy mindig a gyenge oldalon legyünk. Jelenlétünk sohase fog zavarni benneteket, hisz oly kevéssel beérjük. Én tolmácsolok angolból, nézd, ma is kaptam egy szappant Helgától. Tessék!

Áthoztuk az ők kis holmiijait, velünk ettek. Mint két kis madárka. Utána kiültek a teraszra, és Rilke verseket olvastak.

Délután beállított Helga. Illően megcsodáltuk az új egyenruháját, gratuláltunk az előléptetéshez. Savanyú arcot vágott és kért egy kötényt. Murkot pucolt. Akkor kaptam meg az első kioktatást. Helga a két lába közé vett, megnézte a körmeim, fülvizsgálatot tartott és elkezdte.

— Te, csillagszemű, figyelj jól rám, nem mondom kétszer. — Gizella fordítsd! — Ha én, vagy bárki felnőtt megszólít, azt mondod, igenis, rendesen megállsz előtte, nem bicegsz, nem nézed a száját, nem vigyorogsz. Keresel egy imaginárius pontot a feje fölött, és azt nézed. Ha meglöknek, visszaállsz, és újra azt nézed. Nem ellenkezel ott nyomban, sohase állsz le vitatkozni, mert ez szemtelenség. Ha nem tetszik, amit mond, szorosan befogod a szád. Nem pislogsz, mert ez határozatlanságot jelent. Mindig legyen nálad tiszta zsebkendő, cipő kipucolva, minden, ami rajtad látszik, minden, érted, határozottságot és tettrekészséget kell jelezzen. Ha gyászod van, ha ki vagy fosztva mindenedből, nem bőgsz, nem panaszkodsz, mert ez gyengeség, ezt kihasználják. Kíméletlenül kihasználják! Te abban a tudatban kell éljél, hogy erős vagy, a te életed rendben, szavadnak állsz mindig. Nyilván van véleményed, kinek nincs? Megtartod, megrágod és a kedvező körülmények között, kimondod. Nem elmondod, mert a fölött elsiklanak, keményen kimondod. Ha hiszel valamiben, azt teszed. Így formálódik az egyéniség. Most nehéz idők jönnek, erős emberek törnek elő. Jönnek az ilyen-olyan okosok, csúszó-mászók, majd meglátod. Ha hiszel valamiben, ha nagyon szeretsz valakit, megállsz mellette szilárdan, az istenfáját, és ha ezért felakasztanak, légy keményebb, mint a fa, amelyre felhúznak!

Kisimogatta a hajam a homlokomból, majd rám rivallt:

— Ende! Hinaus! Szaladj, hozd ide az Ottó lányát. Most!

Amikor kiléptem az utcára, kerestem egy imaginárius pontot és elrohantam.

Vacsora után, kiültünk a teraszra. A férfiak cigarettáztak, és teát ittak. Klaus jóllakottan a kapuban tárgyalt egy idősebb emberel, a szomszédunkkal. Helga megcsókolta az anyámat és meghagyta:

— Ezentúl itt fogok enni nálad. Minden járulékomat átküldöm, jövök segíteni. De vigyázz, ennek ára van. Egy, megtanítasz főzni, kettő, ez a ruha, nadrág 44-es méretű, nem akarom kihízni. — Mikor kacagott, kivillant a gyönyörű fogsora.

Később, beszélgetés a teraszon.

— Ezek ilyenek — mondja Ákos. — Ez nem teszi magát, ilyenek, hidd el. Évekig éltem köztük, nagyon jól tudom. A háború előtt ez volt Európa legcivilizáltabb országa. Műveltségben, iskolázottságban messze vezettek. Fel nem foghatom, hogyan csináltak  vadállatot egy rétegéből. Szörnyű dolgokra derült fény. Mint legyőzöttek, új problémát jelentenek, súlyosabbat, mint amikor harcoltak. Ennek a népnek, többek között két alapvető tehetsége van. Úgy tudnak dolgozni, komolyan, célszerűen, mint senki más. Másrészről, kiváló szervezők. Ezt fogják felhasználni a győztes hatalmak, vagy úgy, hogy pénzt adnak és talpra állítják őket, vagy rájuk fogják a géppisztolyt. Vagy így, vagy úgy, ez az ország felépül pár tíz év múlva, dominálják Európát, nem fegyverrel, kereskedni fognak kiváló termékeikkel. Okos lány ez a mi parancsnokunk. Na, mi van?  Hivat? Jó, megyek.

Megjött Bob a kapitánnyal. Babákat hoztak, térképet, krétát, élelmiszert. A kapitány röhög:

— Kézifegyvert nyilván nem kaphatsz, te címzetes tizedes vagy. Bobot nem kell lelőni, a fára sem zavarhatod, ő egyike a legbátrabb, legmerészebb katonáinknak. Azért, mert illetlen szavakat használt? Te jóisten, hiszen te katonalány vagy, meg kell szoknod a kaszárnyazsargont. Mi a bajod, bánt az téged, ha szép vagy és ezt megmondják neked, ha Bob megmondja a szemedbe? Na, nézz oda, ezért lelőni Bobot! Te apáca vagy? Tudod mi a szerencséd? Mély, kellemes benyomást gyakoroltál az alezredesre. Üdvözletét küldi. Most hallgass ide. Mi tovább megyünk, ide más egységek érkeznek. Tartsd össze ezt a kis közösséget, nagyszerűen értesz hozzá, légy szigorú, ne diktátor. Különben is tőlem tudd meg, ő öngyilkos lett. Ende. Vége! Más kérés?

— Jelenthetek? Minden rendben, amit hoztatok, köszönettel elfogadom, szétosztom. Kérdés: ha valaki vállalkozni akar, mi a teendő? Különben is, hol van Bob?

— Szívesen, ennyit tehettünk. Az újabb csapatokkal, majd meglátod. Vállalkozás? Te adod, vagy nem adod ki az engedélyt. Bob kint van a padon, nem akart bejönni, ez a fiú megszeppent a bánásmódod miatt. Nem ellenséged, találj ki más büntetést számára, ha még találkoztok valaha. Itt a tábori számom, írj, ha akarsz, ha még élek, eljövök és megkereslek. Ez az én akaratom. Ende!

— Elmentek? Sajnálom, várom, hogy visszajöjj! Én itt maradok, amíg rendeződnek a dolgok ebben az országban. Utána hazamegyek! Ami Bobot illeti, eltekintek kivételesen a főbelövéstől, de ha még így beszél velem, kibokszoltatom! Isten bizony! Különben mondd meg neki, hogy vigyázzon magára, kobozd el tőle a cigarettáját és hozd be nekem. Az enyém elfogyott! Ende!

 

29látogató,1mai

Szerző Gyalay Korpos István 27 írás
Dicsőszentmárton 1938, középiskola és az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyen, magyarúl. 1964. Továbbképzés: Bukarest, Temesvár, Bpest, Szeged traumatologus osztálvezető főorvos Tr-Severin 2004-ig. Jelenlegi lakhely Temesvár, str Silistra No26. Románia.

7 Komment

  1. Marhaságot írtam kedves Pista, a #3. kommentálásomban. Hogy jövök én ahhoz, hogy en gros itélkezhessek egy nemzet bűnös, vagy bűntelen voltáról. Honnan is tudnám, hogy én hogyan viselkedtem volna máshol, más időben. Biztosan én is megtanultam volna már az állatoktól, hogy csak kicsit is távolodj el a csordától, rögtön felzabálhatnak a nálad is nagyobb vadállatok. Meg ha egy tudatlan tömegnek évekig sulykolod, te Übermensch vagy, el is hiszi a végén. Kár, hogy a germán, kék szemű, szőke Hitler kezéből nem vették ki az orvosai a bicskát.

  2. Kedves Bihary ÃÅr! ÁÃ?ltalánosan elfogadott tényként közlöm, hogy annak idején, még hamarabb is léteztek értelmes, előrelátó emberek. ÁÃ?rásomban szereplő ÁÃ?kos három könyvet írt, az egyikben kommentálja Stefan Zveig írását, lehet ismeri ” Hitlerre várva!” A másik dolog szintén köztudott: zárt és malefikus környezetben minden gyerek koraérett lesz, sőt mély hipnózis segitségével sem lehet kitörőlni tudatából az első emlékképeket. Ez a dolog rengeteg embert traumatizált. Nálam csak az állt elő, hogy közteherré teszem első tudatos emlékeimet. Üdv.

  3. Kedves Ildikó. Köszönöm a figyelmet. Finomitani szeretnék. Nyílván nem lehetett szó, legalábbis nálam, és akkor szerelemről. De gondolj kérlek bele: az első ember volt az életemben aki rendesen beszélt velem és a szüleimmel. Különben, létezik egy szindróma ( később adtak nevet neki) amelyik igazolja, hogy akaratlanul is a hosszasan fogvatartott emberek affektíve rákapcsolódnak fogvatartójukra. Lásd a teheráni példát( amerikai foglyok és a fundamentalista őrök) Pista.

  4. De ha egy alig kamaszodó gyermek szerelmes lesz az első csinosnak mondható és határozott egyéniséggel bíró fiatal nőbe, akkor nincs neki még olyan szűrője, hogy humanista , vagy politikai, vagy bármilyen MÁÃ?S szempontból tudja értékelni! Őcsak belepistult az első nemi izgalom érzésébe. rajong a szörnyetegért és nem érti hogy miért… mert tudatalatti is létezik a világon.

  5. Nagyon érdekfeszítő a második rész is. Különösen az akkori jövőbemutató gazdaságpolitikai megjegyzések.
    Látod, mennyire bejött? –
    Egyébként akárhogy is nevelték, de nekem a német némber eddig nem szimpatikus. –
    Ahogy a “megtévesztett nép” elmélete sem.

  6. Kedves Avi! Igaz történetet írok meg, köszönöm figyelmedet. Tudod miért esik jól üzeneted: bizonyosság arra, hogy vannak még akiknek fáj, nagyon fáj ami megtörtént, ahogyan történtek a dolgok. Az elbeszéléswnek még több részlete van, nagyon remélem megfelel elvárásodnak és az izlésednek. Neked is kiemelem: orvos vagyok, nem profi író, de azért közlöm ezt a történetet és az utána sorakozókat is, hogy egyértelmű legyen a célom: soha többé! Miért most írok? Mert látom, hogy az emberek felejtenek. Ez bűn, ezt tartom az emberség ellen elkövethető legnagyobb bűnnek. Üdv.

  7. HELGA 1945 második rész

    Gyalay Korpos István, 2008. május 27., kedd, 16:18

    Kedves istvan!
    szinten szolva az elsö fejezet elolvasasa utan ugy ereztem na ez egy amolyan haborus visszaemlekezes lesz.Az is valojaban illetve egy haboru utani ujrakezdes emlekkepei.Fantasztikusan jora sikeredett ez a masodik resz.Elöször is Helgat ugy abrazolod amilyenek a nemetek.Es az Akos nevü szereplö eleslatasa.Tulajdon keppen a nemet egy rettentesen dolgos iranyithato nep.Sajnos nagyon könnyü fanatizalni is.Es ha mar itt tartok.A haboru borzalmaiban resztvettek na de ki volt a szellemi vezetö es kinek az agyabol pattant ki ez az egesz örület.Nem nemet volt ha nem egy született osztrak.Es Akos joslata hogy beteljesedett.Szoval tetszik a törtenet.Csak egy kerdes mint törtenelmi dolog?Sok ilyen utolso percben elhurcolt csoportrol hallottam.Nagyobb reszük sajnos odaveszett de voltak akik csoda folytan megusztak.A nejem apjat mint fiatalt kitereltek gyalog egeszen Nemetorszagig.Az en csaladomban majd mindenki odaveszet/vallasi szarmazas miatt/de egyik nagybatyam ugy uszta meg hogy Ausztriaban egy Becs melletti gazgyarban dolgoztattak amig az amik felszabaditottak öket-

Hagyj üzenetet