Józsa Mara : A csodabicikli

Kis Barátom, Te tudsz-e már biciklizni? Ha igen, akkor tudod, hogy nem megy egyik napról a másikra.*

 

 

Kis Barátom, Te tudsz-e már biciklizni? Ha igen, akkor tudod, hogy nem megy egyik napról a másikra. Nos, mit szólsz ahhoz, hogy ritka esetekben előfordul, hogy valaki egyik percről a másikra tud bicajozni? Igen, képzeld el, odatolják elé a bringát, ő felpattan rá, és már vígan kerekezik, holott azelőtt sosem ült biciklin!

         Figyelj, elmesélem!

         Girbe-gurba volt a falu legszélső utcája, olyan picike házakkal, mintha Babaországba tévedtünk volna. Nem, nem, valóságos házikók voltak, és valóságos emberek lakták, de talán, mintha egy valaki kivétel lett volna. A legutolsó házban lakott egy fura kis öregember, a haja hófehér volt, és mindig kócosan lengedezett a feje körül, a szemöldöke is fehér volt és bozontos, de nemhogy szigorú lett volna tőle a fizimiskája, épp ellenkezőleg, nagyon barátságos benyomást keltett, és roppant segítőkész volt mindenkivel.

         A közelben lakó gyerekek szívesen tanyáztak nála, mert mindig mutatott nekik valami érdekeset, megengedte azt is, hogy megegyék a kertjéből a málnát, és azért sem patáliázott, ha a labdájukkal véletlenül betörtek egy ablakot.

         — Irgum-burgum! — mondta, de azt se mérgesen, talán csak azért, hogy mégse hagyja szó nélkül a dolgot.

         Egy nyári napon nagy munkában találták a gyerekek. Körbeállták, úgy figyelték, mivel szorgoskodik, de nem tudták kitalálni.

         — Mit csinálsz, Apó?

         Ő felnézett a kérdezőre, s huncut kis mosollyal a szája szögletében folytatta a munkát.

         — Titok? — faggatták tovább.

         — Nem titok, csak nem tudom, hogy sikerül-e. Majd meglátjátok! — és elhessentette a gyerkőcöket. — Menjetek, játszatok most máshol! Ha összezavartok, kezdhetem elölről az egészet.

         A gyerekek csak pár lépésnyire távolodtak el, onnan nézték egy ideig az öreget, de aztán elunták, és elmentek bújócskázni.

         Pár nap múlva viszont Apó maga hívta őket:

         — Gyertek, gyertek csak! Most már meg lehet nézni, sőt ki is lehet próbálni.

         A gyerekek befutottak a kapun, és a kerítéshez támasztva egy különös biciklit pillantottak meg.

         — Csak nem féltek tőle? — nevetett rajtuk az öreg. — Ejnye, hát egyikőtök sem akar vele menni egy körtő

         A gyerekek nem mozdultak.

         — Apó, mi nem tudunk biciklizni.

         — Épp azért csináltam, hogy legyen módotok rá. Rajta, ugorjon fel rá valaki!

         A gyerekek húzódoztak, egyikük sem volt annyira bátor, hogy elsőként próbálkozzon.

         Apó legyintett, és ő maga pattant fel rá. Egy pillanat alatt eltűnt a gyerekek szeme elől a határba vezető úton, majd rövidesen megjelent az ellenkező irányból.

         — Na, látjátok? Nem nagy kunszt ez!

         — Ha tudsz biciklizni, akkor persze, hogy nem! — méltatlankodtak a gyerekek.

         Apó rázta a fejét.

         — Eddig én se tudtam! Féltem is egy kicsit, de láthattátok, ment, mint a karikacsapás.

         A gyerekek nevettek; Apó biztosan bolondozik. De az öreg komolyan nézett rájuk:

         — Ez csodabicikli!

         Ettől a közléstől még a szájuk is nyitva maradt.

         — Ugyan! — hitetlenkedtek sorra.

         — Ha nem hiszitek, járjatok utána! Próbáljátok ki!

         Az unszolásra egyikük kényszeredetten megfogta a biciklit. Annyi ideje se maradt, hogy a társaira nézzen, a járgány meglódult vele, és vitte, mint a szélvész. Nagyon jó érzés volt, hogy a lábai maguktól pedáloztak, a keze a kormányt úgy forgatta, hogy a legkisebb buckát is kikerülték a kerekek. Az egyensúllyal sem volt semmi baj, nem dülöngélt, haladt egyenesen, mintha már ezer éve biciklizne.

         — Hát ez tényleg megtanít biciklizni — ismerte el, amikor visszaért.

         Most a többiek is felbátorodtak, és egymás után ültek fel a kerékpár nyergébe.

         — Jó, jó, ezzel tudunk menni, de egy közönséges bicikli kifog majd rajtunk — mondta egyikük.

         Az öreg csóválta a fejét.

         — Majd annyit gyakoroltok ezzel, hogy tudjatok menni egy másikkal is. Mert ne feledjétek, a sok gyakorlás tesz mesterré mindenben.

         Úgy is lett! A gyerekek minden nap megjelentek, és szorgalmasan kerekeztek. A bicikli meg hagyta, hogy mind önállóbbak legyenek a pedálozásban.

         Hanem egy nap Apó azzal fogadta őket, hogy valaki ellopta a csodabiciklit:

         — Megfizettem a jóhiszeműségemért! — kesergett. — Olyan ártatlan képe volt a gyerkőcnek!   Elmesélte, hogy már hetek óta úton van, és mutogatta, hogy a cipője talpa egészen megkopott. Mondtam neki, hogy cipővel nem szolgálhatok, de az ebédemet megosztom vele. Aztán szóba került a csodabicikli, és kérte, hadd próbálja ki. Ennek már két órája!

         — Ne bánkódj, Apó! Mi már megtanultunk biciklizni — vigasztalták a gyerekek az öreget, és hogy jobb kedvre derítsék, énekeltek neki néhány vidám dalt.

         Én most elárulom neked… hogy mi lett a csodabicikli sorsa. Az elvetemült tolvaj szétszedte, hogy ne lehessen felismerni, és alkatrészenként adta el. Így a bicikli varázsereje elaprózódott, de bizonyos kerékpárok esetében érezhető a varázserő, mert azokkal sokkal gyorsabban lehet megtanulni a biciklizést.

 

         Ha szerencséd van, egy ilyen kerül hozzád! Én drukkolok, hogy így legyen!

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 110 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.