B.G.Boróka : Kopimadár

*

 

 

Tizenhat éves koromban vásároltak szüleim egy nimfapapagájt és néhány hónappal később hozzá egy tojót is. Hamarosan kis tojások sorakoztak az odúban. Nagyon boldogok voltunk és türelmetlenül vártuk a csemeték megszületését. Egy apró, kopasz sárkány bújt elő a tojásból, hatalmas fejjel, nagy szemekkel és a csőre szinte a feje felét kitette. A szülei áldott gondoskodással fordultak felé és minden szeretetükkel a kis jövevényre figyeltek, oly annyira, hogy túlzásba is vitték. A frissen kibújó tollkezdeményeket és pihécskéket is letisztogatták róla, így szegény hamarosan legyengült, mert mindig újra kellett a tollruháját termelnie. Néhány hét után sajnos elpusztult. Nagyon megrázott minket az eset. Így amikor legközelebb újra tojásokat találtunk az odúban, már figyeltünk erre.

Nagyon izgatott voltam, amikor megláttam, hogy az újabb jövevény kezd kibújni a tojásból. Óvatosan kezembe vettem a tojást és egy-egy héjdarabkát megpróbáltam kibontani, hogy hozzásegítsem a csöppséget mihamarabbi szabadulásához. Megint csak egy csupasz sárkánycsemete bújt elő. Hatalmas csőre és karmai valahogy nem illettek ehhez a védtelen kis állathoz. Két szép piros szeme ijedten kémlelte a világot, s amint tenyerembe vettem elkezdett dülöngélni jobbra-balra, és hangosan fújt, hogy megijesszen. Még néhány napos, hetes korában az evésen kívül más nem is érdekelte. Amint megérezte, hogy az odúba bement hozzá az egyik szülő, fejét hátratartotta, csőrét felfelé emelve eszeveszett károgásba kezdett. Aki még nem hallotta ezt a hangot, tán nem is tudja elképzelni milyen félelmetes, amikor ez a csöppség kinyitja a száját. A gondos papa vagy mama ilyenkor csőrébe kapta a pici csőrét és begytejet csepegtetett le a torkába, később pedig magokat. Néhány nap alatt egészen más alakot öltött a jövevény. A begye többszörösére duzzadt, így nagyon nehéz volt neki megtalálni az egyensúlyt. Amikor pedig már akkorára cseperedett, hogy biztonságban a kalitkában is tartható volt, egy kis ketrecet választottunk le számára a nagy madárkalitkából. Így szülei csak a fejéhez férhettek hozzá, nyugodtan etethették, itathatták, gondozhatták, tisztogathatták, de csak addig tudták elérni, amíg a pici hagyta, mert ha túlzott csipegetésbe kezdtek, kieresztette hangját, ami akár egy sárkányé is lehetett volna és eltávolodott szüleitől. Néhány hét alatt felcseperedett a kis nimfa, szép sárgás-fehér tollú madár lett belőle, két szép narancssárga folttal a fején, csak a taraja hibádzott egy kissé, mert gondos szülei, azt csipegették, tisztogatták folyton, ahhoz fértek hozzá, az etetés során. Így lett az én kedvenc papagájom neve: KOPI.

Kopi már önállóan tudott enni mikorra bekerült az én szobámba, egy saját kalitkába, amit sosem zártam be, kivéve, ha szellőztettem. Kopi bárhova repülhetett, amikor csak a kedve tartotta. Ha hazaértem az iskolából ott várt a nyitott kalitkaajtóban, s amikor leültem az íróasztalomhoz rárepült a fejemre, vállamra, végigsétált a karomon, le az asztalra. Előszeretettel vitte el a radíromat, imádta szétrágni, vagy futott el a grafitceruzámmal, mert a grafitot is nagyon szerette széttrancsírozni. Egész mókás volt így a tanulás. Ha kinyújtottam felé a kezem és hívtam, hogy „gyere Kopimadár”, akkor bólogatott néhányat és a kinyújtott kezemre szállt. Meg lehetett simogatni, mert egyáltalán nem félt a kéztől, nem tudta, hogy mi a félelem.

Egyszer arra jöttem haza, hogy nagy ricsaj szűrődik ki a szobából, Kopi vergődött a kalitkában. Nagyon megijedtem, nyugtatgatni kezdtem, amint meghallotta a hangom csillapodni kezdett és megláttam, hogy mi történt. Egy gémkapoccsal erősítettem a kalitkához a szépiát, és a kis bolond játszani kezdett a kapoccsal, az meg alul a csőre alatt bement felül pedig kijött. Szépen felfőzte magát a gémkapocsra. Amíg Kopit nyugtatgattam, anyutól kértem egy csípőfogót és elcsippantottam a kapcsot. Szerencsére, Kopi a kezemben biztonságban érezte magát, így nem kellett attól félnem, hogy megsértem a fogóval, nyugodtan várta szabadulását. Szegénykém csupa vér volt, de az ijedtségen kívül semmi baja nem volt.

Kopi végül is mindenből ki szerette volna venni a részét, amit csak körülöttünk látott. Előszeretettel ivott minden pohárból, amihez csak hozzáfért. Sokszor egész sötét karima alakult ki a csőre körül, ahogy szürcsölte a kakaót. Nem volt akadály neki a tányér az ebédlőasztalon sem. Imádta a leveszöldséget és a főtt tésztát. Moslékosdézsává alakította néhány perc alatt az asztalt.

Történt egyszer, hogy tejbegrízt készítettem magamnak és gondoltam, hogy tanulás közben fogom megenni. Letettem az íróasztalomra. A következő pillanatban Kopi — in medias res — beleszállt a közepébe, aztán ahogy a forró tejbegríz végigforrázta a kis lábát, sikoltva felszállt a csillárra, és ahogy felemelkedett szerteszét fröcskölte a lábához tapadt tejbegrízt. Ezt nem hiszem, hogy élvezte.

Kopi a barátom volt, neki panaszoltam el gondjaim és ő nagyon figyelmesen tudott hallgatni. De aztán megszólalt, észrevettem, hogy mindig ugyanazt mondja. Először nem ismertem fel, hogy mit akar mondani, de valahogy érezhető volt, hogy a nevét próbálgatja, s mire ivaréretté vált és udvarolni kezdett — persze nekem — megértettem mit mond. Az udvarlási repertoárjába egy szép dallam is szerepelt, a „Kék a kökény recece” c. népdalhoz hasonló dallam és a „gyere Kopimadár, adjál puszikát”. Ezt órákon át tudta hajtogatni, vagy csak a „gyere Kopimadarat”, és utána a Kopimadarat ismételte egy párszor. Ahogy teltek az évek én is felcseperedtem, férjhez mentem, elköltöztem a szülői háztól Tatára és gyermekem született. Nagyon szerettem Kopit, de sajnáltam, hogy új családom mellett sokkal kevesebb időt tudtam rá szánni.

Úgy gondoltam, hogy éppen ideje, hogy helyettem valaki mást találjon párjának. Elmentem egy állatkereskedésbe és vettem neki egy szép szürke nőstény papagájt, de néhány nap múlva vissza kellett vinnem, mert Kopi nagyon félt tőle. Bizonyára a színe az, ami riasztotta. Megbeszéltem hát az eladóval, hogy elvinném a papagájom, hogy válasszon magának arát. Csodálkozott egy kicsit a kérésemen, de beleegyezett. Kopit beraktuk hát a többi madár közé és vártunk. Nem telt bele sok idő és hamarosan már hallottuk is udvarló énekét, a kék a kökényt és a gyere Kopi madarat, amit egy hófehér kislány-papagájhoz intézett.

Megvolt hát a párválasztás, fizettem és indultam haza, az úton persze Kopi násztáncba kezdett: előrehajolt, vállait felhúzta, szárnyait kissé a testétől eltartotta, fejét jobbra-balra tekergetve totyogni kezdett és a csőre persze be nem állt. Végig az ismert népdalt énekelte és hívogatta saját magát. Megnyugodtam kissé, hogy végre Kopinak párt találtunk.

Délutánonként fel szoktam akasztani kalitkájukat az udvarban díszelgő hatalmas nagy diófára, ott félárnyékban voltak, gyönyörködhettek a természetben, láthatták a madarakat, és mivel mi is az udvaron voltunk, köztünk lehettek. Ebben az időszakban szinte naponta előfordult, hogy délután jött egy szélvihar, esővel, ami néhány perc múlva továbbállt. Az egyik ilyen alkalomkor a vihar az egész kalitkát felkapta és a földhöz vágta. A madarakat pedig vitte szélsebesen és hamarosan sikoltva eltűntek a háztető mögött az égben. A vihar, ahogy jött olyan hamar el is múlt maga után hagyva nyomait és kétségbeesésemet.

Napokon keresztül a környéket jártam, fütyültem, hívogattam az én Kopi madaramat, néha mintha hallottam volna valamerre a hangját, de nem találtam meg. A bánat nagyon megviselt, nem volt étvágyam, nem is tudtam aludni. Állandóan az járt a fejemben, hogy hogyan tudnék kedvencem nyomára jutni, mert nagyon féltem attól, hogy megfázik, vagy pedig egy macska vagy nagyobb madár martalékává fog válni. Már egy hete elveszett Kopi, mikor szólt az egyik szomszéd, hogy a másik utcában, embereket látott és háló van náluk, mert egy papagájt akarnak befogni. A férjem el is indult, hogy még időben érkezzen. Néhány fős embercsoport egy oszlop körül álldogált, s azon tanakodtak, hogy vajon, hogyan tudnák leszedni onnan azt a fehér papagájt. Odaérkezett a férjem és látta, hogy Kopi üldögél ijedten a villanyoszlop tetején. Azonnal hívta, kinyújtotta a kezét és megszólalt: „gyere Kopimadár” és Kopi rárepült a kezére. Ez a jelenet filmbeillő volt, ahogy az embereknek tátva maradt a szájuk, amint a férjem kimondta a varázsszavakat. Kopit megsimogatta, magához ölelte és sietve hozta hozzám az ijedt és megviselt jószágot.

Kopi később új feleséget kapott, aki soha nem szelídült meg. Az élet sok érdekes dolgot produkál és sokszor magával sodor bennünket is. Mai fejjel egy kicsit nyugtatgatom a lelkiismeretem, de még sem tudom megbocsátani magamnak, hogy az egyik szomszéd hosszas könyörgésének engedve, végül is az én Kopi madaramat és újdonsült feleségét eladtam. Ennek már tizenöt éve, és azóta már visszaköltöztem Pestre. Nem tudom, hogy az én Kopi madaram él-e még, és hogy születtek-e kis Kopik utána? Emlékét soha nem felejtem, egy videó kazetta őrzi édes pofikáját, hangját.

Legutóbb szerkesztette - B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.