B.G.Boróka : Becsukott szemmel

*

 

Szombat este van. Szeretnék egy kicsit kikapcsolódni és belépni egy új világba — ahol a szépség és gazdagság eszményképét csodálhatjuk, legalább arra a kis időre, amíg pereg a film a mozivásznon.

Pont erre számítottam: a tömött sorokra a jegypénztár előtt. Ahogy haladok visszafelé a sorban, látom az elhúzódó alakokat, az utánam forduló rémült arcokat, a sajnálkozó összepillantásokat. Jól ismerem már ezt az érzést, túl régen vagyok kénytelen elviselni miden borzongást, minden viszolygást és tartózkodó sajnálatot, amit az arcom látványa kelt az emberekben.

Beállok a sorba. Látom az igyekeztet, amint próbálkoznak elhúzódni tőlem. Senki sincs egyedül, csak én állok ott elhagyatva, mintha itt felejtettek volna. Talán nem is ebbe a világba tartozom. Igen, azóta mióta megtörtént a baleset idegenként érzem itt magam. Egy fiatalember került éppen a mellettem lévő székbe. Éreztem tekintetét az arcomon, s szinte égette a fülem minden rám vetett pillantása.

A film a szokásos limonádé történeten alapult, gyönyörű főszereplőkkel. Gazdagság, szerelem, siker a három kulcsszó, ami végig állandósult a film két órája alatt.

Szaporáztam lépteim, mikor az oldalkijárathoz értem, igyekezve elkerülni a tömörülést, hogy minél hamarabb kint lehessek az utca hűvösében, az éjszaka csendjében, s ekkor megpillantottam azt a férfit, aki mellettem ült. Tétován kotorászott a zsebeiben, mintha csak az öngyújtóját keresné, de éreztem, hogy készül valamire.

— Meghívhatom egy italra? — szólított meg, mikor mellé értem. Igencsak meglepődtem, de hazamenni sem volt még kedvem a négy fal magánya közé, így elfogadtam a meghívást.

Egy közeli presszóba ültünk be. Filmre kellett volna venni a jelenetet, mikor elhaladtunk a körülült asztalok mellett, s leültünk a sarokba. Egy torzszülött az még elmegy, de egyszerre kettő, az már nagy érdekesség, az már világszenzáció! Mindketten megszoktuk már ezeket a fagyos pillantásokat. Sikerült kifejleszteni valami különleges védekező arckifejezést, hogy látszólag közönnyel fogadhassuk az undorral és némi szánalommal vegyes tekinteteket.

Nagy általánosságokról beszéltünk: sikeres TV-sorozatokról, aktuális mozifilmekről, politikáról. Mikor kiléptünk az utcára, már éjfélre járt és szakadt az eső. Valahogy befejezetlennek tűnt így nap. Kijövünk, elköszönünk, ő balra és én jobbra. Mintha mind a ketten éppen erre gondoltunk volna.

— Hozzád, vagy hozzám? — szólaltam meg végül, megtörve az eső monoton kopogását az aszfalton.

Gyors, határozott léptekkel mentünk fel az emeletre, sietve nyitottam ki a zárat, félve — nehogy valamelyikünk meggondolja magát.

Sötétben tapogatózva megtaláltuk egymást és sietve húztuk le ruháinkat. Gyors ágybabújás után, a takaró leple alatt végre vándorútra kelhettek a kíváncsi kezek, kutatva egymás csúnyaságának bélyegét. Éreztem az arcán a megégett bőr egyenetlenségét, ami az állától egészen a bal halántékáig terjedt. Ő végigsimította hajam és elemelte félten takart fülemről és arcomról. Könnyeim ekkora már síkossá tették benyomódott arccsontomon fekvő kezét, és éreztem, hogy valami nagy-nagy feszültség gyülekezik bennem, és már vártam kitörését. Nem bírtam elviselni a hazugságot, ami körülvett!

Az nem lehet, hogy nekem már csak ez jut, mióta összeroncsolódott az arcom, s vele az életem! Az nem lehet, hogy neki is csak a sötétség leple alatt lehet párra lelnie, mert egy fájdalmas baleset nyomorékká tette! Kitéptem magam ölelő karjai közül és kiugrottam az ágyból. Az ablakot kitárva próbáltam megszabadulni a fojtogató érzéstől, és szívtam magamba az eső frissítő illatát, s mielőtt visszabújtam volna az ágyba, felkapcsoltam a lámpát.

Legutóbb szerkesztette - B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.