B.G.Boróka : A mi kis fácáncsibénk

*

 

 

Egy késő tavaszi napon, a nővérem elhozott nekem egy csíkos kismadárfiókát. A férje előtt futott át a Duna-parton, és hazavitte magával, de mióta náluk volt, azóta semmit nem evett. Mindenféle csemegét raktak be neki a kalitkába, zöldséget, sárgarépát, magkeveréket, de nem nyúlt semmihez, elhozta nekem, hátha kitalálom — mi baja lehet a csibének.

Életvidám kis csibe volt, így biztosan nem beteg — gondoltam. Akkor csak az lehet a probléma, hogy nem olyan ennivalóval kínálták, amit ismer, vagy amilyet megszokott. Gondolkodóba estem és a hűtőhöz indultam. Elővettem egy szelet párizsit, amiből apró falatkákat gyurmáltam, és a madár felé nyújtottam — elvette. A probléma részben megoldódott: húst eszik.

Lesiettem az utcára, hogy a parkban hangyafészket keresek, mert a hangyatojás a húsevő madarak számára nagyon tápláló, de nem találtam. Jobb ötlet híján, levesben főtt csirkenyakat porcióztam ki, és falatonként adogattam a kismadárnak. Ezek után a nővérem úgy gondoltam, hogy ő nem kínlódik vele, nálam hagyta.

A csibe követett minket, ha elindultunk a lakásban a csöppség futott a lábunk után. Meg kellett szoknunk, hogy alattunk futkos, mert nagyon sokszor belebotlottunk, de idővel már természetessé vált, hogy figyelünk rá. Az apukám a TV lábára szerelt egy íróasztallámpát. Olyan alacsonyra állította a burát, hogy a csibe kényelmesen aláfért és így melegedni tudott alatta.

Az idő hamar nyárba fordult, és a mi csibénk is kezdett felcseperedni, tollasodni. Barna-fekete-fehér csíkos piheruháját barnaszínű tollra váltotta, mely foltos és pöttyös egyszerre. Egyik nap felrepült az asztalra, majd felrepült az ablakpárkányra is.

Hétvégeken, amikor sátorozni mentünk Szigetcsépre, magunkkal vittük őt is. Bent aludt velünk a sátorban, napközben meg körülöttünk csipegetett. Előfordult, hogy egy fiatal pár hozta vissza nekünk, mert a sátrukban találtak rá.

A kis fogoly, akinek a Tyütyü nevet adtuk, nagy népszerűségre tett szert mind a parton pihenők, mind pedig a falubeliek körében. Az egyik hétvégén, amikor megint csak kiérkeztünk sátrainkkal a partra, egy zacskó léggyel vártak a falusi gyerekek. Egész héten Tyütyünek gyűjtötték a disznóól körül.

Voltak hangok, színek, tárgyak, amitől félt s olyankor gyorsan szedte a lábait, futott be a sátorba, ilyen volt például a narancssárga légycsapó is.

Egyik reggel nem találtuk. Körbejártuk az egész partot, fütyültem, hívogattam, nevén szólítottam. Nem került elő. Aztán furcsa mozgolódást vettem észre a táborban, láttam, hogy mindenki másképp viselkedik, összesúgnak a rokonok, talán valami történt. Odasiettem, és megláttam anyu kezében elpusztulva az én kis Tyütyümet. A sátorban találta meg, valószínűleg megfulladhatott, bizonyára éjjel ráfeküdtem. Nem is lehet elmesélni azt az érzést, ami ekkor elhatalmasodott bennem. Ez a drága kis élet, az én figyelmetlenségem, elővigyázatlanságom miatt veszett oda. A falubeliek is hiába hozták másnap a zacskó legyet, sajnos már nem volt kinek odaadni a csemegét. Tyütyüt ott Szigetcsépen, a Duna-partján temettem el.

A következő hétvégén a sátorozás ugyanúgy folytatódott, a rokonság lepakolta a sátrakat az autókról, az asszonyok nekiláttak tábort verni, amíg a férfiak tüzelőért mentek az erdőbe, illetve szalmabáláért a mezőre, a szivacs alá.

Néhány óra múlva vissza is tértek és az egyik nagybátyám egy ugyanolyan madarat fogott a kezében, mint a mi Tyütyünk. Azt mondta, hogy az aratóktól kapta, és gondolta jó lesz levesnek. Az asszonyok azonnal kiabálni kezdtek vele, hogy hogyan juthat ilyen eszébe, vigye azt a madarat, ahová csak akarja, mert ők biztosan nem főzik meg.  Persze nem értette, hogy a jó szándékú gondolata, hogyan csalhat ki ennyi ellenkezést a táborlakókból.

Ha nem szól közbe a sors, és Tyütyü felnőhetett volna mellettem, milyen lett volna az élete a tömblakásban? Tudtam volna neki olyan környezetet biztosítani, amiben jól érezte volna magát? Sajnos, ezekre a kérdésekre, még keresnem kell a választ. Azt biztosan tudom, hogy kedves emléket őrzök róla, és szeretettel gondolok a kis csíkos-tollpihés Tyütyüre.

Legutóbb szerkesztette - B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.