dr Bige Szabolcs- : Eljövök hozzád idegen, mesélj nekem

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /10. rész – folytatás/*

 

 

Hatti emberei kemények a rabokkal, de nem kegyetlenek. Elegendő élelmet adtak, nem vertek meg ok nélkül, nem kényszerítettek erőnkön felül gyalogolni. Úgy bántak velünk, hogy épen érkezzünk meg hozzájuk haza. Elvégre királyuknak küldött ajándékok voltunk és az ajándékkal csínján kell bánni.

Esténként a követek vezetője néha-néha a tűz mellett magához hívott, szerette hallgatni a történetemet, amit részben el is hitt, de részben csak mesének tartott. Hogy próbára tegyen kérdezősködött Nú városáról, a papok palotájáról, az egyiptomi szokásokról, Ammon templomáról. Elmondtam, ahogy tudtam. Beszéltem aztán a királyi palotáról, ahol jártam, Egyiptom gyenge haderejéről és nagy gazdagságáról, gabonaraktárairól. Miután meghallotta, hogy saját kezemmel érintettem Nú városában a beteg király testét, kezdett több figyelmet fordítani rám.

— Én is részt vettem abban a küldöttségben, amelyik békét kínált Ramszesz királynak, huszonöt évi háborúskodás után, de rád nem emlékszem.

— Talán emlékszel azonban mesteremre An-Hotepre, az orvosra. A nagy főpap Nú városából egy összetekerőzött kígyót ábrázoló aranyláncot akasztott a nyakába. Én viseltem valameddig, de el kellett adnom élelemért.

A felismerés szikrái csillantak meg a szemében. Lassanként rájött nem üres beszéd, amit elmondok, hogy csak teljen az idő.

Közeledtünk Hatti birodalmának határához. Elvadult táj és pusztaság mindenütt. A kőmezőt apró bokrok borították. A távolban rémült antilopok száguldoztak. Nagy ragadozót csak egyszer láttunk. Álmát megzavarva ugrott elő tanyájából, egyenesen a lovak elé és eltűnt a bozótban. Már régebben észrevettem, mennyire tüzesek és fegyelmezetlenek a paripák. A kocsit elkápráztatón díszítették. A vad erős szaga, hirtelen feltűnése megrémítette a lovakat, két lábra álltak és veszett vágtába fogtak. A fogatos gyeplőinek és kiáltásainak semmi hasznát sem vette. Egy kiálló kőnek csapódott a kocsi és felborulva összetört. Mindannyian odafutottak. Párszáz lépés után a lovak megálltak. A kocsi ura a földön feküdt, egy drága ruhába öltözött ifjú. Kérték, álljon fel. Intette, hogy nem tud és a lábára mutatott. A főkövet odahajolt hozzá. Látván a bajt, arca elsötétedett. Pár szót szólt a sebesülthöz. Ez a fejét rázva dühösen válaszolt. A hettiták felzúdultak.

Közelebb mentem és a felfordulás közepette engedélyt kértem, mutathassam meg mit tanultam Egyiptomban. A fiatalember bőrnadrágját, melyet viselt, térdig felhasítottam. Az ifjú harcos eltörte a lábát bokája felett kéttenyérnyivel. A törött csont tüskés hegye átdöfte a bőrt, vége kilátszott. Igaz, csúnya törésnek látszott, de számomra gyógyítása nem okozott gondot. Az egyiptomi orvosok számára az ilyen sebek ellátása semmiség. Kétséget kizáróan Anu tanításai jól fogtak. A vér és csontvég megpillantására a földön fekvő kétségbeesve felnyögött. Kezei a tőrkése után kutattak a fegyvertokban; végezni akart magával. Egy harcos számára sántán-bénán nincs értelme az életnek. A csapat vezére félrefordította a fejét, a sebesült már félig elővonta kését. Újból beavatkoztam:

— Nagyuram engedd meg nekem, mutassam meg mit tanultam Egyiptom földjén. Ha ez az ifjú harcos egy hónap elmúltával nem járkál épp úgy, mint bárki más a seregedben, kezedbe adom magam.

Pillanatnyi habozás után a vezér jóváhagyólag intett. Egy ígéret mindenképpen jobb, mint minden remény elvesztése. Vásznat kértem és a megfelelő sínek hiányában egy fából készített pajzsot hasítattam szét. Mikor az előkészületekkel végeztem, a sebesültet megitattam egy erős és kábító itallal. Khatti népe gyümölcsökből vagy gabonából készíti. Égeti a torkot, de szünteti a fájdalmakat. Az ifjú bőven kapott belőle.

Mély vágást ejtettem a csontig. A nagy ér nem sérült meg. A vér csak a roncsolódott izmokból csorgott. Óvatosan helyre tettem a csontot. Ezután a lábához illesztettem a deszkákat és szorosan körbetekertem hosszú vászoncsíkokkal. A sebesült férfiasan tűrte a vágást és a csont helyretételét. Fájdalmainak egyedüli jelei az arcán végig folyó kövér izzadságcseppek és ajkainak remegése voltak.

Mikor végeztem, az ifjú néhány szót szólt hozzám.

— Erfilu köszönetét fejezi ki — tolmácsolta a főember —, de azt mondja, jobb lett volna, ha hagyjuk meghalni…

Vállat vontam. Csak az idő mutatja meg majd, hogy ígéretem nem szófia beszéd.

Ettől az időtől kezdve a sebesültet szállító kocsiban kaptam hátul helyet. Az első napokban Erfilu magas lázzal küzdött. Hidegrázta, majd láz égette. Öntudatlanságában félrebeszélt. Erős természete és fiatalsága végül győzedelmeskedett. Egy hét múlva, mivel lába nem dagadt, nem kékült és a sebesült is jobban érezte magát, csapatunk vezetője kezdett másképpen tekinteni rám. Kissé megnőttem a hettiták szemében is, de nem nagyon. Arra vártak, hogy a hónap letelte után valóban úgy fog-e majd az ifjú járni, mint ahogy ígértem. Egyik esti táborozás követte a másikat virrasztással, őrködéssel s az időt mesékkel ütötték agyon. Nem értettem belőlük semmit, mert általam ismeretlen nyelven beszéltek. Megelégedtem azzal, hogy hallgassam beszédjük mormogását, nézzem a lángok játékát, figyeljem az éjszaka millió apró zaját.

 

Hatti királyának nagy a hatalma. Birodalmában mindenki hallgat rá és nem csupán félelemből, mint Asszíriában, hanem mert így a szokás, és mert ők maguk így tartják helyesnek. Szegénységük sokszor háborúba sodorja az országot. Ilyenkor dús mezőkre és a tenger partjaira áhítoznak. Valamikor a birodalmuk sokáig harcolt Egyiptommal és szinte már legyőzte. Végül a két országot elválasztó pusztaság győzte le és nem a fáraó hadserege. Ezt követően az Egyiptomból behurcolt járvány pusztította el a lakosság nagy részét. Végül békét kötöttek Ramszesszel s ez még most is tart. Ezekről a dolgokról még Egyiptomban szereztem ismeretet, hiszen a hettitákkal folytatott háborúnak híre maradt. Közelről a hettiták kevésbé tűntek vadaknak, mint ahogy Egyiptom földjén híresztelték. Lehet, azóta megszelídültek, vagy a hírnevük volt nagyobb a valóságnál. Nú városában az anyák így ijesztgették a gyermekeket: „Hallgass, mert elvisz a csúnya hettita…”, pedig Khatti népe soha sem jutott el Egyiptomig. Így élt a háború emléke Egyiptom népének körében, a háborúé, amelyben sok feleség veszítette el férjét és sok anya a gyermekét…

Hattusa városát, ahol a király, Hattusil – nem tudom már hányadik ezen a néven, mert minden hettita-uralkodónak ez a neve, mely apáról fiúra száll – uralkodott erős kőfalak veszik körül, melyet hatalmas tömbökből raktak mesteri pontosan minden kötőanyag nélkül és csak saját súlyuktól állnak biztonságosan. Nincs olyan emberi erő, mely helyükből ki tudná mozdítani azokat s mégis egyes helyeken leomlott a fal, de senki nem állította helyre. A föld itt gyakran megmozdul. A hettiták úgy hiszik, hogy a föld egy nagy vadállat, egy vérszomjas sárkány hátán fekszik, amit egy jó tündér elaltatott. Néha álmában forgolódik, és ilyenkor megremegnek a hegyek, leomolnak házak és falak, megnyomorítva emberek sokaságát. Ezért csak könnyű házakban laknak. Kőből építettekben csupán a gazdagok. Mindenhol nyomára lehetett bukkanni egy letűnt nagyságnak és egy nagy birodalom hatalmának, mely mostanra már elenyészett a szomszédok ellenségeskedése s az állandó háborúskodások miatt. A vár kapuja szűk és keskeny, hogy csak két harckocsi fér el benne egymás mellett, két kőoroszlán őrzi hátsó lábaikra állva. Náluk az oroszlán a hatalom és bátorság jelképe, királyi vad. Babonás félelem övezi az állatot, és a hettiták tartanak tőle, pedig más körülmények között bátor férfiak.

Rövid időre megálltunk a kapu előtt. A nagyok parancsára a hettiták rendet teremtettek a karaván körül, mielőtt belépnének a városba. Erre a pillanatra vártam. Éppen ma telt le az egy hónap, amióta Erfilu lábát törte. Kihasználva a pihenőt megkértem, feküdjön le a földre és levettem a szorosan tekert vászoncsíkokat és a rögzítő léceket, majd így szóltam:

— Szégyen egy harcos számára, hogy fekve vonuljon be a várba. Kelj fel és indulj a saját lábadon!

Mindannyian — rangosak és egyszerű katonák — szorosan körénk gyűltek, lássák az eredményt. Az ég magasában keselyük köröztek, melyeknek odaígértek, ha kudarcot vallok. Erfilu nagyon óvatosan kezdte bőrlábbelijét felölteni, félve tett néhány lépést, majd látva, hogy lába megtartja, futni és ugrándozni kezdett. Teljesen meggyógyult.

Örömében odajött hozzám és úgy hátba vágott, hogy majdnem a földre estem, de keményen tartottam magam, így lábon maradtam. Körülöttünk vidáman mosolyogtak a máskor merev arcú, komor emberek. Úgy hiszem barátságukba fogattak.

— Megérdemled a dicséretet! — mondta a főkövet. — A király örvendeni fog, mert kedveli ezt az ifjút. Igazat szóltál, nem hazug a szád. Hattusil majd magával visz a harcokba, hogy ott kezeld a sebesülteket.

Örültem a kedves szavaknak, de gondolataim nem a csetepaték körül forogtak, hanem a hazamenetelt fontolgattam.

A várba csak azután léphettünk be, miután az őrök jól megvizsgáltak és megnéztek. Bent nem láttam kíváncsiskodó tömeget, mint más városokban, csak közönyös arcokat. Asszonyt alig. Azok is siettek és elrejtőztek előlünk. A követeket nem fogadták azonnal az udvarnál.

Hazamehettek házaikba, az asszír rabokat ellenben — köztük engem is, hiszen nem voltam szabadember — más katonákra bízták. Gondoltam, a követek vezetője is és maga Erfilu is megfeledkeztek rólam. Mi lenne ebben a különös? Nem voltam egyéb egy nyomorult rabszolgánál, akinek kötelessége urának jól szolgálni és még örülhet, ha nem kap verést, vagy egyéb büntetést. Kétkedéssel szívemben vártam milyen sors vár rám. Nem kellett hosszan várakoznom. Sorsom végre megváltozott…

 

Az emberek életében vannak rossz időszakok, melyekre jobbak következnek váltakozva, akár a nappal s az éjszaka. Szabadulásomat egy fiatal harcosnak köszönhettem, akit megmentettem a nyomorékságtól és a haláltól. A palota egyik félreeső részében helyeztek el. Azt beszélték, maga Hattusil király akar közülünk válogatni és egyúttal megtekinteni az asszírok ajándékait: a szépen kidolgozott ezüstedényeket, az arany ékszereket, a mesterien szőtt ruhaneműket, a szép rableányokat és egy bronzzal kivert Asszíriában készült kocsit.

Naplemente után a palotából eljött hozzám egy szolgálólány és kézen fogott. Fehér bőrű lány volt. Füleiben bronz dísz fityegett. Intett, hogy maradjak csendben, ujját az ajkaira tette és maga után húzott. Az ujján levő fekete kövű gyűrűt látva minden bezárt kaput és ajtót megnyitottak előttünk. Magas mennyezetű sötét termeken haladtunk át, csak a sarkokat világította meg gyéren egy-egy fáklya. A szobában, ahova beléptünk hölgyei körében ült a hercegnő — töméntelen ékszer csillogott rajta. Hatti asszonyai nem túlságosan szépek. Erős testalkatúak, mint a férfiak, vonásaik durvák, szemeikben semmi gyengédség, szemöldökük dús és összeérő, orruk túl nagy és az ajkuk keskeny. A hercegnő is ilyennek látszott, de az évek nem hagytak még nyomot rajta. Nagyon fiatalnak tűnt. Egyenesen ült oroszlánlábú karosszékében: rangjának megfelelően.

Ahogy gyorsan odapillantottam, észrevettem, hogy a rangjához illőkön kívül rabok és szolgák vették körül. Egyesek hosszabb arca és ferdevágású szeme egyiptomi eredetre utalt. Keserűen gondoltam, hogy a rabok messzebbre jutnak a szabadoknál. Elhurcolják őket — mint valami árut, hazájuktól távol —, hogy idegeneknek szolgáljanak halálukig.

Először a karosszékben ülő szólt hozzám. Azután egy asszír rabszolgalány próbált fordítani. Végül a Sumér földjéről való lányhoz szóltam hazája nyelvén.

— Mondd meg asszonyodnak, az asszírok nyelvét nem ismerem. Igaz, onnan érkeztem, de ameddig ott tartózkodtam, rabként egy gödör mélyén sínylődtem. Beszélj Sumér nyelvén, ha még nem felejtetted el, amióta itt élsz közöttük.

Könnyeivel küszködve válaszolt:

— Anyámra és apámra emlékeztetsz idegen. Megkérdezném mi újság Sumér tájain, de most nincs erre idő. Tolmácsolom inkább mit mond asszonyom.

Egyetlen hang nélkül hallgattam.

— Azt mondja Mursa, te vagy aki a testvérét Erfilut kigyógyította súlyos sebéből, amibe belehalhatott volna vagy egy életre nyomorék marad. Kérj tőle bármit, mert hatalmában áll megadni.

— Kicsoda ő, mert lehet kedves neki az ifjú, akit kezeltem, de nem tudom képes-e teljesíteni, amit én kérek.

— Próbáld meg. Mursa királyunk legkedveltebb asszonya, mert több is van neki, de legjobban őt szereti, a legújabbat. Mindent megad neki: drága ékszereket, szolgákat, sőt még a tanácsban is szólhat.

Annak ellenére, hogy Hatti asszonyai legtöbbször szobáikban időznek, nagyobb a hatalmuk, mint más népeknél. A férfiak mikor háborúba mennek, rájuk hagyják a hatalmat a házban és azon kívül, és az alárendeltek hallgatnak rájuk. A gazdagoknak több feleségük lévén, nagyobb a családjuk, a rokonságuk is. A városban így szoros kötelékek alakulnak ki. A családi kapcsolat szentebb és erősebb mindennél.

— Megkérem, engedjen elmennem, juthassak vissza szülőföldemre, melyet rég elhagytam, hányódva ide-oda a sors szeszélye szerint. A föld ahonnan származom Trójához közel található, a városhoz, amely Hattusa szomszédja.

— Mi népednek és hazádnak neve.

— Akháj vagyok, a köves Akhája szülötte.

Mintha Mursa arca elsötétült volna egy pillanatra.

— Halottam már akushawa népéről. Verekedős, rossz emberek. Hatti nem velük barát, hanem Illion fiaival.

— Mégis ez egyedüli vágyam: mielőbb hazámba térni.

A hercegnő figyelemmel meghallgatott.

— Nehezen tudok kérésednek eleget tenni. Könnyebben venne magához a király, felszabadítana és adna vagyont neked. Az orvosok Hatti birodalmában keresettek és megbecsülésnek örvendenek. Maradj.

Kitártam karjaimat Mursa felé.

— Ajándékot kértem nem fizetséget a tettemért, hiszen számomra természetes, hogy gyógyítsak minden fizetség nélkül, amit kérek: a királynőtől és a szeretett asszonytól kérem. Elegem van már idegenek közt élni. Mit ér a vagyon, ha távol vagy szeretteidtől és a földtől ahol megláttad a napvilágot? Ott van anyám, ott vannak szüleim, testvéreim, barátaim. Inkább lennék Akhája földjén vak, minthogy mindenem meglegyen Hattiban.

Úgy látszik, lelkem mélyéről jövő szavaim megindították. Lehet, hogy asszonyi gőgje vezette, mutassa meg a többieknek mekkora a hatalma, és hogy férje a kedvéért bármit megtesz.

— Most menj! — mondta a rableány. — Kérésed részben teljesül. A hercegnő megígérte elküld Trójába. Ennyi. Testvére egészsége mindennél fontosabb számára.

Hozzátette még, mintha ez is a hercegnő szavai lennének:

— Eljövök hozzád idegen, mesélj nekem Sumér dolgairól. Várj rám egyik este, miután asszonyom lefeküdt.

Hosszú éjszakákon át vártam rá kőfalú cellámban, mely olyan volt akár egy börtön és melyet csak ritkán hagytam el, hogy néha sétáljak. A palotából nem léphettem ki, amíg sorsom el nem dőlt. Éjszakánként fáklyám fényénél a kőfalba véstem késem hegyével — Egyiptom szent jeleit használva — egész eddigi életem történetét, így várva az álmot, mely hajnalig elkerült. Ha valaki közületek valaha Hattusa vidékére kerül, és ha a falak még állnak, láthatja, hogy igazat beszélek: a kicsiny szoba, melyben laktam, jobbról az első a királyi palota keleti tornyában és a jelek ott lesznek. Amit egyszer kőbe vésnek, nem enyészik el az évek múlásával.

Kimerülten elszunnyadtam már, mikor kéz érintésére ébredtem. A falba tűzött fáklya rég kialudt. Szemem a sötétet lassan megszokta, ki tudtam venni a rabszolgalány arcát és alakját. Meghallva hangját is — felismertem. Távol ülve egymástól beszélgettünk sokáig. Elbeszéltem Sumér sorsát: a szárazságot, a nagy éhínséget, a háborút. Nagyot sóhajtott.

— Így van. Ehhez hasonló időben támadtak rám a gazok és eladtak rabszolgának. Sok idővel ezelőtt történt, de még most is fáj, ha eszembe jut. Holnap elmész, ahogy kívántad. A palotában hallottam. Az út hosszú és tele veszedelemmel. Nem ismerem a földeket, melyeken át az út vezet. A hettiták többször is megteszik. Nem látlak többé idegen, még csak annyira sem, mint most a hold fényénél és ki tudja beszélhetek-e még hazám nyelvén. Nem vagyok hercegnő. Rabszolga vagyok. Mégis ajándékot akarok neked adni utad előtt.

Láttam talpra állni. Eddig mozdulatlanul ült és csak suttogó hangját hallottam, halkan beszélt, ne verjük fel a csendet. Megoldotta az övét és középen megtűzött ruháját s az a földre hullott. A leány mellém feküdt és átölelt, olyan hűvös volt a hőre, mint a hegyi patakok csobogó vize. Szívében rejtőző minden szerelmét, mit senkinek oda nem adott, nekem adta, nekem, az idegennek, akit soha többé nem lát, akit megvert a sors, akit száz veszély fenyegetett, de megszabadult, akire lehet ezután még nagyobb kín vár, de aki boldog, hogy hazatérhet. Azon az éjszakán mellette elfeledtem az egyiptomi rabságot, Asszur földbe vájt tömlöcét, a hálátlanságot, az árulást és a sok csalódást… Elfelejtettem még Anu jóságát is, Gudea ferde igazságosztását, Asszur-Apal billogját, a hettita Mursa büszkeségből fakadt nagylelkűségét. Egy pillanatra még a Sumér földjén elvesztett Ma’doula kedves alakját is elfelejtettem. A gazdagoknak és hatalmasoknak könnyű, ajándékozhatnak bármit: életet, vagyont, szabadságot. A szegények és rabok csak egyetlen dolgot adhatnak: önmagukat. Már öregember vagyok de azt a lányt nem felejtettem el. Azon az éjszakán érettem meg mi az, ami közel visz az istenekhez (ha vannak valahol!): az önzetlen szerelem, ami még viszonzást sem vár. A csillagok már kihunyóban voltak, mikor felállt mellőlem. Magára öltötte durva kenderből szőtt ruháját — milyen puha volt a bőre! — megkötötte az övét és elment. Ez az egyéjszakás szerelmem története a Sumér leánnyal.

 

Trója felé vettem végre az utam, de nem békés karavánnal, ahogy előbb képzeltem, hanem egész hadsereggel. Nehéz fegyverekkel felszerelt gyalogosok, válogatott íjászok, rangosok négy paripától húzott harci kocsikon, emellett a szolgák, rabok, több mint ezer ember. Nem tudom Hattusil királyt milyen barátság fűzi a trójai Priámosz királyhoz, de a nagy hettita félt akushawa népének megerősödésétől az általa uralt partokon és hogy bekeríti keletről Asszíria és délről Egyiptom. Beszélik, hogy akushawa barátságot keres a fáraóval és harcra tüzeli Egyiptomot Hatti ellen. Mások úgy tudják, hogy maguk az egyiptomiak nézik rossz szemmel egy újabb hatalom megjelenését a partokon és fontolgatják Priámosz megsegítését. Bárhogyan is, volt az előrelátó Hattusil védelmi intézkedéseket tett: békét kötött Egyiptommal és Asszíriával és hadakat küldött az akhájok ellen. A katonák mellett küldött még Trója megsegítésére fegyvereket, aranyat, ezüstöt. A nap-nyugati határ mentén élő meghódolt törzsek gabonát és nyájakat készítettek elő a körülzárt és kiéheztetett város részére.

Hosszú sor teherhordó öszvér és szamár haladt jól megterhelve. Más terheket szekerek szállítottak. Az idő melegnek mutatkozott, a harcosokat mégis ellátták vastagabb ruházattal, számítva a zord magas helyekre és hóra. A rabszolgákra kevesebb gondot fordítottak. Mindezeket lassanként fogtam fel menet közben vagy az éjszakai pihenők alkalmával.

Reggel indultam a seregben kijelölt helyemre. Ahogy a palotából kiléptem egy érzés arra késztetett, nézzek vissza: a nagy torony egyik felső, keskeny ablakában egy kis barna kéz búcsút intett. Én is így tettem. Aztán hamarosan elmerültem a szekerek, állatok és emberek által felvert porfelhőben.

A hadak élén Erfilu haladt, Mursa testvére, akiről azt beszélik, rövidesen az első feleség rangjára emelkedik, azaz ö lesz a királynő. Erfilu alig néhányszor került a szemem elé és semmi jel nem mutatta, hogy védelmébe vett volna. Az ételért és a menedékhelyért – mint félig rab, félig szolga — meg kellett dolgoznom: őriztem szamarat, hordtam terhet, hajtottam szekeret. Hattusil által meghódított vidéken nyomultunk előre, víztelen és gazdátlan pusztaságokon, kanyargós hegyi utakon, zúgó patakok mentén. Mégis mintha Hattusil védő karja óvott volna, megszabadítva minden veszedelemtől: a harcos hegyi bandáktól, vadállatok támadásaitól, melegtől, hidegtől, embermagas havaktól, síkos jegektől, melyeken könnyen megcsúszik a láb, és szakadékba zuhansz.

Rég elhagytuk már Hattusa birodalmát. Rég elhagytuk a hófehér hegyeket és leereszkedtünk a völgybe. Kősivatag terült el előttünk, sima és üres. Vezetőink – helybeliek – hangosan kiáltoztak, ahogy megpillantották. Nehezen érthető okból a hettiták is sietésre ösztökéltek. Hamarosan tisztázódott Erfilu sietségének oka.

A fennsíkot gonosz szellemek uralták. Ha az utazó többet időzik itt, magyarázta egyik szolga, különös betegség sújtja, lassan elpusztul, ereje elhagyja. A beteg testén semmi nyom nem látszik. Az állatok is elkerülik, pedig a repedés mélyén kristálytiszt vizű patak csörgedezik.

Az emberek félelmeinek és sötét babonáinak gondoltam, amiket mondott a szolga. De hát az állatok nem tartanak a szellemektől! Mégis, ahogy a forrás mellett elhaladtam, nem láttam állatok nyomát, pedig ezek az elhagyott hegyek sok fenevadnak nyújtanak búvóhelyet, ivóhely meg kevés található. Megszomjazva, az úttól elcsigázva, lehajoltam, hogy igyam, de elborzadva szóltak rám a többiek. Menet közben — néhányszáz lépésnyire tőlünk — egy nagy, egyedül álló sziklát pillantottam meg, mintha az istenek hajították volna ide. Már messziről szemembe ötlöttek a rajta látható különös jelek és társaim ellenkezésével nem törődve közelebb mentem. Az alapjánál széles — és mint egy orsó — hegyes csúcsú sziklát csillagok és emberek rajza borította. A férfiaknak nagy kerek fejük és békaszemük volt, kezüket, lábukat ellenben alig mutatták. Hasonló ábrázolást láttam már valahol, de nem jöttem rá merre. Az emberek mintha a csillagok között úsznának. Lehettek akár emberarcú madarak is. Felismertem a holdat, a napot és az egyiptomi, meg sumér papok által is ismert hét bolygót; az álló csillagokat; a szekeret; a csődört és a nyilast. Aki jártasabb a csillagok dolgában a többit is fel tudná ismerni. Nekem nincs sok ismeretem ezen a téren. A nap, a hold és a csillagok együttállása vajon a rajzok készítésének idejére utal? Anu, a pap biztosan tudná a választ, hiszen az egyiptomiak jól ismerik a csillagok járását és tudásukat az idő meghatározására is használják. Még időztem volna, de társaim rám kiáltottak, hogy itt hagynak, ha nem sietek. Attól való félelmemben, hogy egyedül hagynak, és hogy ne idézzem magamra haragjukat futottam utánuk, ahogy lábaim bírták. Csöppet sem örvendtek a késedelemnek, de Mursa hercegnő és a testvére, Erfilu védelmező karjai megóvtak a szigorúbb megrovástól. Menet közben végig azon törtem a fejem, vajon hol is láttam hasonló alakokat, de hiába.

Dél körül hagytuk el a gyanús kőmezőt és újra a hegyek között találtuk magunkat, a kanyargó völgyek mélyén. Csak késő este gondoltunk pihenésre: egy hatalmas hegyen kellett túljutnunk. Még a sátrakat fel sem állították, a karaván tagjai elnyúlt a földön, szokatlan kimerültség vett erőt az embereken. Állat, ember mély álomba zuhant. Magam a magasságnak és az éles levegőnek tudtam be. De lehet, tévedtem, mert jártunk mi ennél magasabb helyeken is és nem történt velünk hasonló. Az éjszaka közepén lucskosra izzadva ébredtem. Ekkor ötlött eszembe, hol láttam a furcsa alakokat: Sába régi, elhagyott városában. Már másodszor került a szemem elé egy ismeretlen világról szóló híradás. Úgy éreztem valami módon kapcsolatban áll sorsom alakulásával s, hogy mi módon nem tudtam még tisztázni. Trójába haladtunkban átmentünk a lídek, a kasúk, a minék földjén, akik mind vagy Hatti vagy Illion szövetségesei. Utoljára Phrygia területére érkeztünk. Rajta túl fekszik Priámosz birtoka. Itt hozzánk csatlakoztak a helybeliek csapatai. A katonák könnyű fegyverzettel rendelkeztek: fából készített pajzzsal, könnyű gerellyel, melyek jók a gyors rajtaütéseken vagy rabló ütközeteken. Az akháj nehéz fegyverek ellen semmit nem érnek, de gyorsaságuk kellő védelmet biztosít számukra. A többiek, a gulyások és juhászok a Trójának szánt csordákat és nyájakat terelték.

Erfilu magához hívott utunk alatt most először a saját sátrába.

— Akushawa népe az ellenségünk — jutatta eszembe a hettita. — Te ellenben jót tettél velem, és én adósod vagyok. Trójából a népedhez küldelek.

— Attól félek Erfilu — feleltem neki —, hogy a trójaiak a görögöt fogják látni bennem és újra börtönbe vetnek, vagy az asszonyok közzé löknek, akik széttépnek.

— Szavamat adtam neked.

— Nem kételkedem Erfilu szavában. De engedj most elmennem. Egyetlen kocsi és néhány harcos elég lenne, amíg a görög táborig kísérnek…

Erfilu a közelünkben ülő tanácsadójára nézett.

— Köszönd meg szolga, amit kapsz, és ne kérj többet…

Igazat szólott. Nem voltam más, mint egy szolga és a gazda akarata, legyen az bármilyen, nekem jó kell legyen, még ha másképp is gondolom.

Erfilu hozzátette:

— Csak nem fogjuk hagyni, hogy hírt vigyél az akushawa harcosoknak, milyen erőkkel erősítjük Priámosz seregét…

Ismét igazat szólt. Trójába titokban kell behatolniuk és óvatosan, különösen a riadós jószágra és a fegyverekkel, meg élelemmel megrakott szekerekre kellett ügyelni.

A parancs szerint a többiekkel együtt a csapat közepére irányítottak a phrygiai pásztorok közzé. A phrygiai népek a trákok rokonai, akik Hellespontus túlsó felén élnek és az akhájok is jól ismerik őket. A trákok egy része átkelt a szoroson és elkeveredett az őslakosokkal, a többiek hazájuk földjén maradt. A Hellespontus két egymástól különböző tengert köt össze: egyik szelíd, melyen akháj, krétai és a szigetlakók hajói közlekednek, de a másik azt mondják olyan, mint a sötét éj, elutasító és gonosz, mindig vad viharok korbácsolják. Túl rajta találod Kolkhisz földjét, ahol az aranygyapjas juhok élnek. A tenger trák neve „fekete víz”. A trákokról még annyit, hogy ők is felkeltek a dús zsákmány reményében Tróját megsegíteni, hisz a harcokat mindig is szerették. Ugyanígy kedvelték a nagy lakomákat, nőket, a bort és a szép lovakat. Nem tudom mit reméltek a szintén zsákmányra éhes akhájoktól elorozni.

A nyájak őrzésére rendeltek, mert kevés pásztorral rendelkeztek. És íme, terelem a tinókat és ökröket hosszú ösztökével a kezemben, eszem a szolgák zabkásáját, alszom és melegedek velük együtt a tűz mellett. Elmenekülni nem adódott mód, mert fegyveresek vettek körül, akik arra vigyáztak, nehogy ellenséges támadásnak legyünk kitéve. Az utat sem ismertem, féltem eltévedek és odaveszek az idegenek között. Így mentünk egészen Trója közelébe. Egynapi járásnyira tőle megálltunk pihenni egy meredek mart védelmében. Este indultunk nagy óvatosan tovább. Reggelre feltűnt a távolban Trója. Erős várnak látszott büszke falakkal és magas őrtornyokkal. Mesélték, hogy az erődítményt maguk az istenek emelték és hogy a város a tenger istene, Poszeidon védelme alatt áll. A parton elterülő város gazdagságát a világ minden táját bejáró hajóinak köszönheti, valamint a környék szántóföldjeinek és kövér legelőinek.

A várhoz igyekeztünk, a hettita és phrygiai vezetők abban reménykedtek, hogy napkelte előtt beosonhatunk a falak közé. A reggeli ködök mögött vörös por keletkezett. Riadalom hangjai hallatszottak. Görög harckocsik törtek ránk oldalról. A harcra kijöttek a várból a trójaiak. A hettiták is felsorakoztak. Összecsaptak, dulakodtak, ádáz közdelem alakult ki. Láttam az összeütköző szekereket, a porba zuhanó harcosokat, az elhajított lándzsákat. A két csapat ereje egyformának látszott egy ideig, amikor tíz-tizenöt fürgemozgású akháj harci-szekér gyalogosok kíséretében oldalba kapta Phrygia harcosait. Megpróbálták szétszórni és eltéríteni az összezavarodott gulyát. Mellettem egy pásztor megtorpant és összecsuklott átszúrva egy lándzsától. Az akháj éppen készült engem is megtámadni, mire felemeltem a kezeimet és hangos szóval figyelmeztettem:

— Állj! Akháj vagyok, akárcsak te magad!

Az elámult hajtó visszafogta a lovakat. A harcos leengedte fegyverét.

— Aszklepiosznak hívnak, az atyám Eumenichész és házunk Mükéné közelében található. Agamemnón ismer engem! Vigyél hozzá!

Lehetett valami a hangomban, mert mind a ketten, ha részben is, hitelt adtak a szavaimnak.

— Gyere! Ugorj fel gyorsan a kocsira, mert a csata nem vár. Vesd le gyorsan magadról ezt az idegen göncöt, nehogy valaki ellentáborinak nézzen és megöljön. Gyorsan eljár a kezünk!

Pőrére vetkőztem. Csak a tarisznyámat tartottam meg, hű kísérőmet annyi nyomorúságban.

A csata a végéhez közeledett. A nyájak és gulyák egy része Trója irányába indultak. Az akháj harcosok is visszavonultak, megelégedve a váratlan zsákmánnyal, attól tartva, hogy a számbelileg fölényben levő ellenség leveri őket.

A harcmezőn csupán néhány összetört szekér maradványa és az elesett phrygiai pásztorok tetemei maradtak.

Az akhájok tábora felé fordultunk.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 620 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.