Kovács-Cohner Róbert : Az út vége

Nyomtatás

Mi vár még rám?

Elmúlok én is, jól tudom.

Néha még vándorlok lélektől lélekig,

és a hosszú, poros, éj-magányú úton

néha felnézek, hogy hátha álmodom.

A csillagokat nézem némán néha évekig,

míg egy szemrebbenés üstökösnek látszik.

Minden köpeny sötét a csillagtalan éjjel,

de nem bánom – én választottam ezt.

Néha védtelen nézek az elringató fákra,

és harcokat vívok az idővel, a térrel,

hogy örök legyen a gondolat –

hogy örök legyen az érzés.

És a régóta érzéstelen vérzés

néma cseppjei vonják be titokkal a tájat:

hisz már nem tart soká. Csak hallgasd meg a fákat.

Rólunk szólnak? Régen nem. Arról, ami elmúlt.

Előttem az út, de csak magam kereshetem-

minek? Ordítok. Minek? Minek remeg a kezem

értetek, buta, ösztönös árnyékok,

hol az a sötét, ami mindent átfog,

és így fény nélkül nem lehet fekete és fehér?

Hol az a szó, hol a tett, a nincs, ami mindenkit elérő

Elmúlok én is. Talán tudom.

Talán néha véletlenül eldúdolom

a szépség mózesi, kőbe vésett lényegét.

Nézem az érthetetlen, idegen Istenünk egét,

mert szolgálok árulva, s csak békében harcolok.

Tudom, a koromnál is feketébb vagyok,

s ha ezt mutatom, hazug nem lehetek,

ha néha el- el is játszom veletek,

lényegek, miértek, színek, árnyalatok,

csak alázatos kolonc – csak szín maradhatok

a szívárvány tűnő, titokzatos spektrumában –

egy harmatcsepp, viharfelhőnek tűnő ruhában –

középpont nélküli kör, néma erkély alatt –

a szivárványon túl penge lesz a pillanat.

Épp most múlok el, csak egy tűnő álom,

ahogy magam kísérem át a halálon –

mi marad? Az út, amit bejártunk.

Hogy hova vágyott szállni

fénylő, sosemvolt szárnyunk.

Fázom néha. Hisz a hideg belőlem fakad,

s bennem a tűz, mi felkelti az alvó parazsat,

de magányosan fény, sötét – csak szavak:

egy lesz a tétlenség, és az akarat,

míg rá nem jövök, nem a cél, amit keresek:

ahogy keresem, úgy magammá lehetek.

Szemem csillogása alkonnyá szelídült,

csak tűrni vágyom – tűrni: csak egyedül.

Átlátszóvá lenni – mindig ezt álmodtam,

de hullócsillagként lábak elé hulltam –

nem akartam ént, legyen egy. Oszthatatlan.

Az ismeretlenre vágytam mozdulatlan,

s ha a világot egyedül álmunkkal befedjük,

egy célhoz jutunk. Magányosan. Együtt.

Megbocsátottam ezerszer magamnak,

és megbocsátok most is, jól tudom.

Ha a szeretetről álmodom, s karomnak

értelmet adhat egy elfáradt ölelés,

miért ne lehetne az álom az igazi való?

Öregszem talán. Megpihenek az éjjel,

s átfut rajtam a jól ismert remegés:

fájni kell, fájni, fáj érted és értem,

hogy nem érthetem a világot egészen,

hogy nem tudok ugyanúgy nevetni már.

De még bennünk sarjad a föld. Bennünk szökken a szár,

S ha külön utakon is, de egyszer találkozunk,

mint egy lélek gondolatai a fontos percben félúton,

öregnek, hazugnak lenni lassan megszokunk,

és a cél előtt százszor vágyba, ösztönbe – sárba bukunk.

Nem sírok. A könny csak jel. S a jelek rég üresek.

Ágyúdörgésnek tűnnek a neszek,

míg fülem befogva egy fa alatt ülök.

Nincs már hangom. Nem is hegedülök.

Csak magam vagyok. Ezt adhatom vigaszul.

Hogy minden ölelés egyszer ellazul,

s rádöbenhetsz: a kezek hidegek.

Egyre láthatóbbá válnak az erek,

és a régi képeken túl egy színre láthatsz,

ami mindent átvilágít, ami mindenen áthat,

és szabadon szökhetsz magadból a másba –

képzelt bálokon túli idegen világba.

Ne félj.

Hallgass.

A szörnyű disszonanciában

fekete és fehér billentyűk kopognak vakon.

Ugyanolyanok. A félhomályban

egy régi mosoly dereng egy párás ablakon.

Öregszem. A hajamba már nem kap az ifjú szél

úgy, mint kire új kikötők várnak.

Sosem járhatok végére a világnak.

Fekete és fehér, és fekete,

és üti egyre próbatételül

a hazug mollokat remegő keze:

egy lesz nincs és van, egy lesz itt és ott,

egy lesz kincs, por, új és megszokott,

ha látod, hogy nem fehér és fekete,

hanem csak hangok, és célok és okok

eggyé válnak a gigászi zongorán,

és együtt bújunk át a tű parányi fokán.

Mert nekem bálterem minden fa gyökere,

nekem kincs a szenvedő elképzelt szeme,

neked vágy az ég, saját álmaid,

magadban leled meg idegen kincseid.

Nézd. Vége. Ezzel a félhanggal.

Bocsáss meg kérlek, és még vidd magaddal

a befejezetlen szimfóniát.

Fekete és fehér. A dallam csak ebből születhet..

Képzeld fejem fölé a glóriád

ha majd a távolba révedsz, és egy rég megsebzett

életből majd egy fa alól visszanézek

És velem zenélnek a kegyetlen zenészek

az elmúlásról, hogy hazudtam neked,

talán csak szememmel, és egyszer elhiszed,

hogy ösvényemre látva saját utadra léphetsz,

őszülő hajamból egy hajszálat kitéphetsz –

mert tiéd a múlt, mert magadnak álmodtad,

mert tiéd a homlok, ha a kezedbe fogtad,

és nem lesz majd fekete, nem lesz fehér,

én egy fa alatt még a szeretetről álmodom,

míg lassan belédivódik elhagyott lábnyomom.

Álmaim ha karjaimban láttam,

megfulladtak mind a szörnyű súly alatt.

Aztán már csak megbocsátani vágytam.

Elfogytak rég az érvek, a szavak.

A vándor meghalt, mert végre felébredett.

Mert ágyúdörgések végre a neszek.

Mert meglátta, hogy az út csak magába vezet,

és vég nélkül suhannak a szélben a lényegek –

a vándor leült egy fa alá. És csak mesél. Mesél

a másikról. Ami túl van az álmokon.

Mesél hazug vágyakról hazug bálokon.

Azt tanítja csak, mi nem lehet a része:

a fekete és fehér a világ zenésze.

Ott ül. Fáradtan. S csak most kezdem az utat.

Az utat, ami végre a lényeg felé mutat.

Felnézek. Elmúlok. Végre megbocsátlak:

Az út közös. Találkozunk, ha soha többé nem is látlak.

Nem marad más. Csak a szél zúg fejem felett.

Fekete köpenyben fehér álmokat az égre festhetek.

Néha, hogy itt vagy, magam elé képzelem,

és színedre festi tükörképem ecsetem.

Taníthatok, mert semmit sem tudok,

a földön fekszem – az égre mutatok.

S senki nem látja, amint a holdvilág utazó

köpenyét éjjel fehérre festi az ég színéből a tó.

Elmúlok, tudom. Búcsúzunk. Értem.

Tudtam, hogy így lesz, de mégsem féltem.

Mert egy csillag irányít minket külön utakra örökre –

Egy fény fest majd minden éjjel kiutat a körökre.

Várunk. Egy hangra. Egy színre talán. Idegenek leszünk.

De miénk az út, mit külön-külön Feléje megteszünk.

Szeretek. Bűnös dallamom fekete és fehér…

És egyedül, bátran a semmibe nézek. Egységgé váltak

a viaskodó színek. Az én utam itt véget ér.

Indulj utadra. Emlékezz rám majd, ha távol,

egy fa alatt ülve a szeretetről álmodom,

hited végre egy igaz nap fénnyel tükrözi:

emlékezz rám egy színtelen alkonyon.

Egyszer nem álmodnak több álmot a szemek.

Elmúlok, tudom. Egyedül, hangtalan. Elér

a semmi, ha több mesét már nem mesélhetek.

De még mesélnem kell. Fekete és fehér.

  2003