George Tumpeck : Kirándulni voltunk

*

 

 

Kirándulni voltunk

 

Na szóval kérem szépen, Békáék / ez én volnék / kirándulni voltak. Ez így milyen egyszerűnek hangzik, pedig nem volt az. Manapság Békáéknál nem történnek egyszerű dolgok, és még tervezni sem kell, bonyolódik az magától is. A szent elhatározás az megszületett hetekkel ezelőtt, könnyű szülés volt, ugyanis két haverom is felajánlotta, hogy kifizetik a benzint, ha mi is megyünk, na meg nekem van csónakom és a végcél egy lakatlan sziget, ahol — mint jó nagy tömeg —, eltöltjük a hétvégét.

Első, előre nem látott probléma: Kocsit cseréltünk és nincs rajta vonóhorog, szóval irány a bolt, vonóhorog van, jó drága. Megvettük, mert megígértem, hogy megyünk. Két napot szereltem — mert Béka ügyes —, de a jó munkához idő kell. Persze mint ilyenkor lenni szokott, kiderült, hogy a világítás és egyéb elektromos szerkentyűk hibásak, újabb kétnapi munka.

Minden kész, hurrá, mehetünk!

Nem mentünk. A fiúk nem tudtak jönni, és mint általában szokott volt történni, erről csak minket felejtettek el értesíteni. Kicsit dühös lettem, nejem nagyon. Persze én voltam kéznél. Nem jó dolog az ilyesmi, higgyétek el nekem.

Szóval lesz, ami lesz, következő hétvégén megyünk, akár egyedül is. Persze, hogy jelentkeztek a srácok. Hogy spóroljunk a benzinnel és a levezetett kilométerekkel, úgy döntöttünk, hogy nejem esti munkája után nem jön haza, onnan indulunk. Így röpke 160 kilométert spórolunk, ami nem mindegy pláne, ha az ember még egy csónakot is cibál maga után. Szóval megérkeztünk a munkahelyre, ahol éppen buli volt. Hetven év körüli korcsoport, egyesek járókerettel és mankóval táncikáltak.

Vártunk. A kutya — mert hát az is volt velünk — kint csavarog, mi ácsorgunk, és csendesen sörözünk. Maci — mármint a kutya — a bozót másik oldalán észrevett egy másik kutyust a békésen sétálgató gazdival. Ez még nem is baj. Maci a bokrok alatt átsurranva már ott is termett. Nejem, „mint az őrült, ki letépte láncát”, veti bele magát a bozótosba, magyarul kiabál Maci után. A kedves másik kutyasétáltató halálra válva áll, és rémülten szorítja magához kedvenc ebét. Nejem a bozóton való átkelés következtében kissé torzonborzzá vált — becsületére legyen mondva, nem dobta el a sörösüveget — és éktelenül veszekszik. Persze hogy magyarul, azt nem érti senki. Szóval elnézést kértünk. Nem vagyok benne biztos, hogy kaptunk is.

Este tíz óra elmúlt, a gyér világításnál félelmetes lehetett.

A munkával hamar végeztünk így már csak további 360 kilométer választott el a végcéltól. Egyenletes tempóban haladtunk, minden probléma nélkül, ha csak az nem számít problémának, hogy a szemeim kezdtek lecsukódni. Nejem vette át a kormányt, aki még életében nem vontatott csónakot, de minden rendben volt. Ügyes kislány. Én meg alukáltam pár percet.

 

Megérkeztünk, ott voltunk, hajnali három körül, tök sötétben egy vízparton. Csónakot lerakni sem erőnk, sem kedvünk nem volt így, és különben is ki találja meg a szigetet. Szóval ülve aludtunk hajnalig. A hajnal az nálam öt óra, a Napnál hat. Hajnalodott. Csónak le, veszett pakolás. Nejem állva alszik, én kissé megtörten rámolok. Fele cucc a csónakban, nevelt neveletlen csemetém is, nejem a maradék csomag tetején bóbiskol, egyedül Maci éber. A sziget, ahova indultunk hamar megvolt, még az a tábla is, hogy itt nem lehet sátrazni. Na, irány a következő sziget, ami már megfelelt. Kipakoltunk és irány vissza a nejemért.

Hamarosan együtt álltunk álmaink szigete helyett egy másikon, de hajnalban ne válogasson az ember. Sátorverés, újabb pakolás, mégiscsak három napot itt fogunk tölteni.

A Nap kisütött, és a reggeli feketekávé is megtette hatását. Kezdtünk észhez térni.

Nemsokára mehettem a haverokért, illetve az egyikért. Két aranyos kisgyerek és egy kedves feleség. Régi haverság, még nem csalódtunk egymásban. A másik is nemsokára érkezett, egy kisgyerek egy feleség.

Együtt a csapat. Én elvonultam aludni, mert lehet, hogy Béka szép, de nagyon álmos.

Érdekes volt figyelni a két család közötti feltűnő különbséget. Ahogy egymással beszéltek, ahogy a gyerekekhez viszonyultak. Hál’ Istenkének én már kinőttem ebből.

A peca egyhangú volt, a halak nem vettek részt a közösnek ígérkező szórakozásban. Inkább indultam fotózni, elvégre a táj festői, és „mi szem szájnak ingere”.

Már aki szereti a hernyókat, kígyókat és pókokat. Én imádom őket, és nejem ilyenkor nem imád. Nem értem a nőket, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. A kígyónál visítás és morgás:

 

— Nincs szérum, és ki mondta, hogy neked meg kell fognod!

Azért megfogtam, mert nem én lettem volna, ha nem. Bájos teremtés, fejét felemelte a földről, és mint a kobra, felfújta magát. Én is. Én voltam a nagyobb. Azért óvatos voltam vele, mert ilyen kígyót még nem láttam, és jobb félni, mint nem élni.

A pókokat már nem is mertem odavinni életem értelméhez, mert már a látványuktól is elszaladt. Nem is tudtam, hogy ilyen gyors. Ezek után az a nagy, lomha hernyó igazi felüdülésként hatott rám, nejemnek az sem tetszett. Borzasztó!

A mókusokat viszont kedvelte. Sok apró jószág, makkal, mogyoróval a szájukban kergetőztek és őrült ricsajt csaptak. Macinak persze ez zsenánt volt. Mert valakinek mindig valami nem tetszik. Hál Istennek a szúnyogok engem nagyívben kikerültek, így kaján vigyorral néztem a többiek elkeseredett harcát. Talán először fordult elő, hogy szúnyogcsípés nélkül megúsztam. Minden egyéb a forgatókönyv szerint zajlott, de sajnos — mint lenni szokott — ami kellemes, az hamar múlik. Ez a hétvége is. Megint pakolás, szállítás, pakolás és szállítás, indulás hazafelé, megint 360 kilométer.

Viszont jól éreztük magunkat, és kétévente ennyit mi is megérdemlünk.

 

Itthon nézegettem a képeket, hát minden szép, csak én nézek ki úgy, mint aki temetésen van vagy nagyon dühös. Pedig egyszerűen csak fáradtak voltunk. De nagyon.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem