dr Bige Szabolcs- : Régi legendába kapaszkodó remények

Horia Stancu Aszklepiosz – regény – /8. rész/

A szerzőről: Horia Stancu (1926-1983) Bukarestben volt orvos, endokrinológus és az édesapja európai hírű író: Zaharia Stancu volt. Az ASCLEPIOS című regényét 1965-ben adták ki és néhány év múlva új kiadást is megért. *

    

Messziről fehéren csillogott Sába vára a nap izzó fényében. Úgy látszott ez egy nagy király erős országának székvárosa. A távolság, a fény és a csillogás azonban csalóka. Amint közelebb értünk a dolgok kinézete megváltozott. A fehérre meszelt, földből rakott falak sok helyen leomoltak. A romokat gerendákból rótt palánk erősítette, a réseket tüskés ágakkal tömték meg, az árok, mely nem rég még mély volt feltelt, rajta gizgaz tenyészett. A vár kitárt kapuján léptünk be, de sehol egy őr nem mutatkozott. A négyszögletes, apró, szűkös és ablaktalan házak találomra helyezkedtek el Közöttük keskeny, mocskos sikátorok kanyarogtak, tele a porban játszó pőre gyerekekkel, macskákkal, kóbor kutyákkal és rühös kecskékkel.

Itt is ugyanazzal a bámulattal találkoztam, mint mindenütt Núbiában és itt is, mint eddig mindenütt a nők és férfiak féltek megközelíteni és megérinteni, pedig a szemükben jól látszott a kíváncsiság. Sába lakói különböztek a núbiaiaktól. Véznábbak voltak, bőrük halványabb színű, vonásaik finomabbak, ajkuk keskenyebb. Nyelvük is másként hangzott, mint amit N’Gola falujában lakóknál hallottam. Néhányuknál észrevehető volt a keveredés. Egyiptom földjéről származókat is láttam, lehet ők is szökevények, mint én.

Estig egy alacsony, hűvös kunyhóban pihentem. Az ablakrések — keskeny lyukak — és a keményfából készített ajtó inkább börtönre, mint vendégházra hasonlított. A csapat vezetője, amelyik N’Gola falujától Sábáig kísért napnyugta előtt kis idővel hírül hozta, hogy jelenjek meg Sza’abakh színe előtt. Amennyire tudtam, letakarítottam magamról az út porát és egy hosszú lenvászon inget öltöttem magamra. Hogy kissé gazdagítsam öltözetemet, elővettem az Anu által adományozott nyakéket és nyakam köré tekertem.

Sokáig mentünk most is a kanyargós, sötét sikátorokon, amíg kísérőm előre nem mutatott kinyújtott kezekkel egy rakás összevissza épített magas épületre, melyek körül hatalmas rőzsetüzek égtek és megszólalt: „Tellik ghebi”. Tudomásul véve, hogy nem értem, egyiptomi nyelvre fordította:

— A nagy palota. Ott Sza’abakh.

A tanácskozó helyiség gazdagon díszítve pompázott: barbár fegyverek, hadi zsákmány, fából faragott bálványok függtek a falra meg a tartóoszlopokra akasztva. Számtalan élénk színre festett álarc nézett le rám piros, sárga, vagy zöld drágakőszemekkel. A sarokban hatalmas elefántagyar hirdette, elefántcsontban milyen gazdag az ország.

Rengeteg férfi és nő zsúfolódott be. Köztük láthatók voltak lándzsával és íjjal felszerelt harcosok, fehérre mázolt képű varázslók, korbácsos és botos őrök. Utat adva félre álltak előlem. Útközben hozzáértem egyikük ruhaujjához. Rémült kiáltással ugrott félre.

A terem végében, egy emelvényen ott ült a király. Az öregek és a főemberek vették körül. A háttérben egy csapat fiatal nő szorongott.

Sza’abakh egy sötét és fényesre koptatott fa karosszékben ült elefántcsont, nyers arany és drágakő berakások díszítették. A király mereven ült. Kezeit a térdén nyugtatta, mint az egyiptomi szobrok alakjai. A trón maga Ramszesz trónját utánozta. Azt akarta volna sugallani, hogy akkora a hatalma és országának kiterjedése, mint a fáraóé vagy ez csak véletlen hasonlóság?

Tízlépésnyire álltam előtte, miközben hosszan bámult rám egyetlen szó nélkül. Rangján aluli lett volna, ha meglepődést mutat, de körülötte állók sugdosódása, nyilvánvalóvá tették, mennyire szokatlan a megjelenésem itt előttük. Egy intésre az egyik szolga rám világított a fáklyájával. A lobogó játékos lángok fénye megcsillant a nyakamba akasztott aranyon. Fojtott kiáltásokban törtek ki:

— Árué! Árué!

A tömegen nyugtalanság lett úrrá. A király, nálam fiatalabb korú ifjú, arcán elképedés egyfajta érthetetlen tisztelet kifejezése jelent meg. Felemelkedett a trónról és magához intett. Amikor mellé értem, mindkét kezét a vállamra téve erős hangon így szólt:

— Sza’abakh illun. Sza’abakh nevében…

Ebben a pillanatban körém sereglettek a kíváncsiskodók. Megtapogattak, megvizsgálták az arcomat és a hajamat, a kezeimet és a lábaimat. A mágus, aki néhány perce még rémülten ugrott félre, mert a ruhám súrolta, most megnedvesített ujjal dörzsölgette az arcomon a bőrt. Mikor látta, hogy nem lemosható, kiköpött, hogy távol tartsa magától a gonoszt.

A varázs megtört. Ugyanolyan ember lettem, mint a többi. A tömeg nehezen csillapodott. Végül még is csend lett. Egy egyiptomi sündörgött hozzám. Meg akartam kérdezni ki ő és mit keres itt, de egy jelt adott, hogy hallgassak. Hallgattam. A törvény szerint elsőnek a király szólal meg. Nekem más dolgom nincs, minthogy figyeljek és válaszoljak.

— Én, Sza’abakh, Sába fehér várának hatalmas ura, aki Aruemedara királyi nemzetségéből származik, akit Aksum szent városában koronáztak meg, aki egész Amhara és Núbia ura, aki felső Egyiptom trónjára jogosult, palotájában üdvözöl téged az idegent, kinek nyakában a szent Árué kígyó képe díszeleg…

Íme a magyarázat a tömeg álmélkodására és Sza’abakh jóindulatának, gondoltam. Az egyiptomi egyhangúan tolmácsolt tovább:

— … és megparancsolom neked, válaszolj becsületesen és őszintén mindenre, amit kérdezek.

Elűztem eszemből az álmokat és összeszedtem minden figyelmemet.

Íme a kérdések, melyeket a király feltett — ha még jól emlékszem rájuk — és a válaszom, részben igazak, részben nem, melyeket feleletül adtam:

— Idegen, hol van otthonod és milyen néphez tartozol? Felelj egyenesen, félelem nélkül.

 

Távoli országból érkeztem, nagyúr, szép göröghon a hazám, akhájok lakják,

Tehenek, és bikák sokasága növeli földjeink vagyonát s a bátor emberek,

A hős lelkűek, a harcban merészek, a nyíl és gerelyvetés mesterei ők.

Nem hallhattál még róla; távoli föld az, a végtelen tengeren is túl,

Túl a tengeren mely kettéosztja a földet, az istenek rendelete szerint.

Nevelőapám nagy hatalmú király, tekintélyes ember, olyan, mint te vagy,

Bőven termő szántók, dús legelők ura és katonáinak száma mérhetetlen…

Nem vagyok vérszerinti fia, de palotájában nevelt szolgáktól vigyázva,

Származásom nemesebb, mint a királyi vér; anyám mesélte

Indulásom előtt, midőn útra készen álltam, hogy másokkal hadra keljek,

Akkor tudatta velem a Napisten, Phoibosz Apolló nemzett engemet.

Az isten ádáz sárkány képében jött anyámhoz, így jelent meg,

Ez okból viselem jelét, a tekergő kígyót nyakamba akasztva.

Bizonyíték, íme hajam is, mely bárki megtekintheti színarany,

Más embernek a kerek egy világon nincs ilyen éke, magad is láthatod.

Elindultunk bátran, harcra készen Trója erős várát megvívni serényen,

Ellenségünk volt az. Hajónk röpült a vízen, de baljós szél támadt,

És az elemek ellenünkre voltak, hajónkat Egyiptom vizeire sodorták.

Az ott valók semmibe vették atyámat, az istent és rabságba vetettek,

Törtem a követ, dolgoztam semmiért, kapzsi hajcsárok alatt,

Hosszú évéken át a rabság keserű kenyerét ettem, s nyögtem az igát.

Mikor alkalom nyílt elszöktem, egész sereg üldözött, de el nem ért.

Most, ím itt vagyok köztetek, szívemben újra éled a remény,

Hallván már rég hatalmadat, országod nagyságát és Núbia népének

Jó szívét, szánalmát az Egyiptom földjéről szököttek iránt.

 

A tolmács halkan beszélt. Egy-egy ismerős szó ütötte meg a fülem: Keftiu, Rá, Illu. Hemi, melyek Akháj, Apolló, Trója, Egyiptom szavakat jelentik… Majd újra király szólott:

 

  Mondd idegen, mert tudod, ha ott raboskodtál súlyos rabigában

Éppen Ammon isten székhelyén, a kőből épült Nú városában,

És alkalmad volt megismerni a papságot és a templom urait,

Hű emberemtől tudom ezt, N’Gola nevűtől, akit magad is ismersz,

Egyiptom hatalma mekkora ma és szándéka mi lehet hazánk,

Núbia felé? Mondd: háború vagy békesség? Mire készülnek ők?

 

Milyen választ adjak most? Mutassak rá az igazságra, amit tapasztaltam vagy találjak ki valami hazugságot. Anu, a pap arra tanított, hogy igazat szóljunk, de hozzátette:

— Néha el kell rejteni az igazságot…

A tolmács a szemembe nézett, mintha közölni akarna valamit, de nem fogtam fel értelmét. Rövid gondolkodás után az igazság mellett döntöttem gondolván, hogy a király úgyis mindent jobban tud nálam, és most csak próbára akar tenni:

 

Jómagam a határon, mely elválasztja földedet Egyiptomtól

Harcosok sokaságát láttam, jó felszerelteket, fegyverük csillogott,

Harci szekereik szintén, de nem hiszem, háborúra készülnénk most,

Lehet, tőletek tartanak, bátor vitézeitektől és harcosaid sokaságától.

Lehet, mégis a harc mellett döntenének, ha uruk, ki Théba

Városában székel, nem volna beteg, élet és halál között.

Fia kettő van: egyik, a nagyobb a harcot óhajtja, de a másodszülött

Békét akar veletek és napnyugat népeivel…

 

Amíg szavaimat fordították, széttekintettem a teremben. Jóváhagyólag bólogattak. Ha ismerem a nyelvüket, jobban is tájékozódhattam volna. Valószínűleg így szóltak maguk közt: „Jól beszél ez az idegen”, mert a király is ezt mondta később.

 

Eddig igazat szólt a szád idegen, ki messzi földről érkeztél,

Jól tudjuk már másoktól milyen gyenge most Egyiptom,

Királyának baja gyengíti és vannak, kik halálát óhajtják.

A szökevények hozzák a híreket s a harcban elfogottak.

Csak hogy tudd: Núbia népe nem áldoz a napnak és a csillagoknak,

A mi isteneink az őseink. Nappal lent pihennek sírjaikban,

De éjszaka mindent bejárnak; ezért viszünk ételáldozatot nekik.

De látom, te is tiszteled nagy istenünket, a sárkányt,

Árué a neve, nemzetségem őse ő, kitől magam is származom…

Még egy dolgot mondj meg tisztán; utána békében elmehetsz

Asszonyod mellé a kunyhóba, mit neked adtam kegyesen.

Hallottuk kik itt vagyunk, hogy ügyes gyógyító vagy,

De sehol nem látom nálad mesterséged jeleit!

 

Nagyuram! Egyiptom földjén megismertem a nővények erejét,

De a varázslat tudománya előttem nem ismert. Titkolták azt.

Látom melletted okos öregek állnak trónod körül. Gyenge

Az én erőm hozzájuk mérve. Hogy is mernék én fiatal és tudatlan

Velük mérkőzni tudásban. Egy a vágyam csak, ha engeded:

Nyugodtan élni veletek, vagy továbbállni, ha lehet…

 

Tetszett a válaszom a sok vajákosnak. Tudván tudták, hogy Egyiptomból érkeztem, abból az országból, mely tele van csodákkal, és félelem töltötte el őket, hogy helyet kérek magamnak a trón mellett. Továbbá a dicsérő szavaim, melyekkel nagy hozzáértésüket elismertem, meghozta számomra jóindulatukat.

Kiálltam a próbát. Az egyiptomi titokban odasúgta nekem, midőn elhagytuk a palotát:

— Jól beszéltél, éles eszed van. Később átjövök hozzád, nekem is mesélj Egyiptomról, mert már nagyon rég elhagytam…

A király adatott nekem egy kunyhót, liszt, tej és hús fejadagot. Ma’doula készíthette az ételt. A kérésemre, hogy tovább mehessek, egyetlen szó sem esett. Vajon a tolmács nem közvetítette vagy Sza’abakh hagyta figyelmen kívül? Ki tudja, mi jár a király fejében! Lehet, maga mellett akar tartani, vagy haddal küld Egyiptom ellen!

A huszonegy napos út elfárasztott. Ma’doula hozzámbújt, simogatott és a nevemet ismételgette suttogva, mintha valami dalt dúdolgatna:

— Asu, Asu, Asu…

Mint minden núbiai, ő is melegbőrű volt s egy idő elteltével testének melege engem is kellemesen felforrósított, majd elaludtam. Az istenek álmot küldtek rám. Vagy csak gondolataim maradtak ébren, miközben én aludtam fekete asszonyom mellett? Láttam Akhaia sziklás tájait, a házunkat és a mezőt, ahol gyermekként futkostam. Végül egy váratlan fordulattal a tenger hullámait láttam, ahogy kéken emelkednek, széttörnek egymás után, és mind újabbak jönnek. A nagy tenger volt az, az Okeánosz, ahogy megállíthatatlanul, érzéketlenül körbefolyja szárazföldünket, a távoli másik partig terjed, s tele van szerintünk, akhájok szerint istenekkel és a holtak szellemeivel, akiket akár csak Egyiptom földjén, áldozatokkal kell kiengesztelni. Egyiptom lakói számára a túlvilágon a sakál Anubisz barangol, meg Toth a mérleggel, ahol Oszirisz uralkodik és az anyja Iszisz, lakosai pedig a millió szám összegyűlt múmiák a barlangokban: emberek, madarak, kutyák, macskák, krokodilok.

Az egyiptomiak szerint Nut istennő teste borítja az eget egyik szélétől a másikig.   Karjai és lábai a tengerben kezdődnek és ott is végződnek, melyre ráomol kibontott haja. Mi Akhaia földjén úgy tudjuk, az égbolt Apolló útja, ahol szárnyas paripától vont harci szekerén száguld. Etiópia lakói semmit nem tudnak az égről, de nem is érdekli őket. Lehet, úgy hiszik csupán egy tarka rét, ahol szétszórva drágakövek — a csillagok — vannak valamint tűzgolyók — a nap és a hold. Egy alig hallható hang suttogott nekem: „Hol az igazság Aszklepiosz, hol az igazság? Mi vagy te: ember, isten fia, kígyó gyermeke, gyógyító, rabszolga, pap vagy csak egy nyomorult idegen, akit a szelek ismeretlen partra sodort?” Lehunyt szemeim mögött, álmomban ismeretlen tájak jelentek meg, különös emberek, milyeneket sem Egyiptomban, sem Núbiában, még Sábában sem láttam soha. Elmosódott arcképük elenyészet a ködben, de szavuk hívott a távolból: „Aszklepiosz, Aton-Aszu, Ammon-Aszu, Asu…”

Rémülten ébredtem ennyi látványtól. Mellettem Ma’doula ült, nyugtalanul zavaros álmaim miatt és nevemet kiáltotta.

Különös dolog a szerelem. Ma’doula kezdett számomra mindennél drágább lenni. Naphosszat csak vele voltam. Lassanként tanítgattam az Egyiptomiak nyelvére. Nehezen ment, de erősködtem, hogy értsük meg egymást.

Türelmesen vártam az egyiptomit. Terveztem, hogy megtudom tőle, mit tervez velem Sza’abakh király és elmehetek-e ebből az országból előbb, vagy utóbb. Tisztában voltam azonban a veszélyjel, ha nyíltan beszélek vele. Szavaimat felhasználhatja ellenem. De lehet még belőle hű barát is. Sokat késett: hetek multával jött. Alighanem nem talált alkalmat ígéret megtartására. Már nem is reméltem, hogy újra látom, mikor egyik nap, este tájban megjelent egy kis közös beszélgetésre. Sóhajtozva hallgatta szavaimat s közben a porba vonalakat húzogatott. Mintegy véletlenül egy napkorongot is a sugaraival.

— A pap néha Aton-Aszu néven szólított — mondtam közönyösen.

Az egyiptomi felszökött.

— Egy vagy te is Aton hívei közül?

Mondtam, hogy nem, de hallottam már Aton nevű istenről, akit az egyiptomiak rég elhagytak és híveit elpusztították.

— Tudd meg, még marad belőlük néhány. Rejtőznek. Itt is vannak páran. Elmenekültek Ammon elől. Sza’abakh apja s maga Sza’abakh is befogadta őket, mert jó mesteremberek és dolgosak. Én is közülük való vagyok. Tanítód is biztosan közénk tartozott. Másképpen nem említette volna Aton nevét, hiszen Nú városában átkozzák és még említése is veszélyes. Nagyon megbízhatott benned, egy idegenben, egy jövevényben.

— Sokszor szólított „fiam”-nak. Anu olyan volt, mintha az apám lenne. Nélküle a kőbányába kerülök vagy a királyi sírok építéséhez.

— Kevés híve marad Atonnak. Akik Egyiptom földjén maradtak, reménykednek, várják visszatértét – folytatta az egyiptomi. — Saját hibámból szereztek a papok tudomást rólam! Szégyen, hogy elmondjam, de a sörtől részeg fővel kiabáltam az ivóban, hogy Ammon hatalma úgy is megdől és visszatér az egyetlen isten, Aton! Elmenekültem. Ha elfognak, kivallatják a többi hívő nevét. Gyenge ember vagyok, nem bírtam volna ellenállni. Az italtól olyasmiket is mondok, amit nem kellene. Szerencsémre, az itteniek nem ismerik az árpa erejét.

Szavai inkább szomorúnak tűntek, mint boldognak e miatt a hiányosság miatt.

— A papoknak mindenütt vannak kémeik, és kegyetlenül megbüntetnének, ha elfognának. Hát ezért hagytam hát ott Egyiptom földjét, itt senkit nem érdekel, ki milyen istennek áldoz. A feleségemet is elhagytam. Biztos, azóta máshoz ment…

Ezek után szívesen válaszolgatott a kérdéseimre: mekkora az etiópok ereje, mik a szokásaik, milyen érzéseket táplálnak Egyiptom iránt.

— Ez a mostani király nemrég lépet a trónra. Mohó és háborút akar, de kivárja a megfelelő időt. Sokan az öregek közül azt tanácsolják várjon, amíg az öreg fáraó életben van. Sza’abakh fiatal és csak annyi esze van, mint egy ma született kecskegidának. Égeti a nyugtalanság. Úgy gondolom, csak a saját harci kedvére lesz tekintettel.

— Jaj neki! Rá fia békét kötött Hatti urával. Lesz elég katonája, hogy ellenálljon Sza’abakh haderejének.

Az egyiptomi megvonta a vállát:

— Ammon hívei nem sok hasznát vehetik majd a nehéz fegyvereknek és harci szekereiknek. Az ilyen harchoz fürge emberek kellenek.

Elmagyarázta a továbbiakban az etiópiaiak harcmodorát: váratlan összecsapások, mert az egyiptomi hadak a nyílt támadásától tartanak. Midőn látják, hogy vesztésre állnak, visszavonulnak. Ha ők az erősebbek a béke megvásárolható. Ha gyengébbek, ők vásárolják meg arannyal, drágakövekkel és rabszolgákkal. Az etiópiaiak vesztesége Sza’abakh végét jelentené.

— De az egyiptomi hadak nem tudnák a hegyek és pusztaságok között üldözni őket – hangoztattam véleményemet.

Az egyiptomi nevetett:

— Ott nem, az igaz, de képesek a vezéreket a király ellen hangolni. Az ifjú fél is egy ilyen összefonódástól. A törzsek nyereségre számítanak: ha nem győzhetik le Egyiptomot, a király ellen fordulnak. Akkor a varázslók megölik és mást hoznak a helyébe. Máskor meg úgy van, hogy ő hibáztatja a varázslókat a sikertelenségért. Szegények nem hosszú életűek…

Milyen jó, hogy elkerültem a választ saját varázslói mivoltomra vonatkozóan. Másképpen belekeveredtem volna a veszteség vagy győzelem dolgába. Csak egyet nem tudott nekem az egyiptomi megmondani: milyen sors vár rám? A másik titok: mikor a tengerről érkező fehér emberekről kérdeztem, meg a „szellemek váráról”, megnémult és többet egy szót sem volt hajlandó szólni. Távozása előtt így szólt hozzám:  

— Ha azt akarod, hogy még eljöjjek, soha többet ne kérdezz a régi Sábáról. „A szellemek várát” az átok védi. Aki oda belép, meghal. Ugyan az történik azokkal is, akik a tengerről érkező fehérekről beszél. Ezek a titkok összefüggenek. Legyen ennyi elég neked. Ha a szökés gondolata foglalkoztat, tartsd meg magadnak. Senkinek el ne áruld, se nekem, se fekete asszonyodnak. Sza’abakh kémei mindenütt ott vannak…

Az emberektől jobban féltem, mint az istenektől és szellemektől, fiatalos kíváncsiságom a titkok megfejtésére ösztökélt. Bármilyen veszélyjel hajlandó voltam szembenézni, hogy megtudjam, mit rejt a fehér emberekről szóló legenda, mert számomra fontos lehet. Milyen kapcsolat lehet Ophir romjai és a hajósok között, akik kincseket és aranyat keresnek.

Az etiópiaiak lassanként megszoktak. Fehér bőröm és a nevem, Am’Asu nem keltett bámulatot. Gyakori sétáimat is megszokták a városban. Gyakran láttak együtt a vajákosokkal, a gyógyítókkal és a főemberekkel és hozzájuk hasonlóan engem is megtiszteltek. A gyerekek és az asszonyok kíváncsisága tovább tartott kissé, de az is elenyészett. Még a kutyák is ismertek már és csak akkor csaholtak dühösen, ha magamra öltöttem az oroszlánbőrt. Hogy még kevésbé legyek feltűnő, a szokásos hosszú, fehér vászonruhába öltöztem én is. A király néhányszor még magához hívatott, de végül rám unt. Véget nem érő tanácskozásokkal vesztegette az idejét: eljöttek Sába városába a törzsek vezetői háborús terveikkel, alkudozva a zsákmány elosztásáról, melyet még meg sem szereztek, vagy a kiállítandó katonák számáról, akikkel majd hadba szállnak.

Közeledett a nagy esőzések ideje. Utána kerül sor — suttogták Sába szerte — a háborúra. A hírt az egyiptomi is megerősítette.

— A király téged is magával visz, a tanács Egyiptom lerohanása mellett döntött. Maga mellett akar tartani…

A hírnek cseppet sem örültem és sürgős tettekre sarkalt. Tovább akartam menni s ezért ki akartam deríteni a hajók és Ophir várának titkát. Az utolsó teliholdas éjszakát választottam a tél beállta előtt. Szóltam Ma’doulának várjon nyugodtan és kiosontam a városból. A köves ösvényen mentem felfelé, majd letértem róla és felkapaszkodtam a romba dőlt városig. A hold sejtelmes fehér fénnyel világított. Kimondhatatlan csend honolt. Sába városának pislákoló tüzei ide látszottak. A falak irányába haladtam kerülgetve a legurult tömböket. Akkora tömbök voltak, hogy száz ember sem tudta volna helyükből elmozdítani őket. Hatalmas földrengés mozdíthatta ki és szórhatta szét azokat. Etiópia földje nyugtalan, bent az ország belsejében a hegyek tüzet köpködnek és olvadt, forró köveket. A fal egy résén behatoltam. Elég fény volt, hogy kivegyem az utcákat, palotákat és a szanaszét levő templomokat, melyeket nagy terek vettek körül. A holdfény mindent megnövelt, az árnyékokat elmélyítette, megnyújtotta s így minden óriásinak tetszett.

Úgy tűnt a város öröktől fogva elhagyott. Se háborúnak, se más emberkéz okozta kárnak nem látszott nyoma. A házak, a paloták és templomok üresek voltak. Utcáról, utcára haladva eljutottam a város központjába. Egy négyszögletesre faragott nagy szürke színű tömb feküdt elhagyottan a hatalmas piactér közepén. Közelebb mentem. A holdfény különös rajzokat világított meg s ezek úgy sorakoztak, mint valami mese sorai. Próbáltam megfejteni: az egyiptomiak is olyan jelekkel írtak, melyek képeket ábrázolnak. Kerek és nagyfejű emberek hosszú sorát láttam, akik a végtelen távolból jöttek. A part ahova megérkeztek, telve volt sziklákkal, hegyekkel. A hegyen levő vár a romba dőlt várhoz hasonlított. Egyiptomi emberekhez hasonlóak térden állva hódoltak nekik kinyújtott karral jelezve hódolatukat. A tengert hullámok jelezték és halak, rajta hajók úsztak. Az egyiptomiaktól kísért furcsa kerekfejű emberek közül egyesek, testüknek csak körvonalai látszottak, a parton ültek. A tengeren úszó hajókat hosszú ruhájú emberek irányították. És egyesek ajándékokat cseréltek egymással. A tovahaladó hold a kőtömb másik oldalát is megvilágította, melyre felvésték a különös idegenek távozását. Mintha égbe szálltak volna, közben parancsokat adtak az egyiptomiaknak, melyek elfogadták azokat.

Megértettem, hogy a történések eleje és vége a kő másik két felére volt felvésve és gondoltam megvárom, amíg a körbe haladó hold azokat is megvilágítja, így majd megérthetem az egészet.

Vajon az egyiptomiak uralták a hegyeket vagy ők maguk származnak innen? A legenda úgy tarja, Hemi emberei a folyón ereszkedtek alá egy szegény és sziklás országból sok-sok évvel ezelőtt, még az istenek korában.

Úgy belemerültem az elmosódott rajzok tanulmányozásába, elképzelve a régmúlt eseményeit, bámulattal töltve elmémet és félelemmel vegyes értetlenséggel, hogy észre sem vettem amikor az ég elborult. Tompa dobütések hangja hallatszott Sába felől hirtelen s ez magamhoz térített. Az égre tekintettem: sötét felhők úsztak, gomolyogtak felettem. Egy-egy villám hasította keresztül az eget, a hold is elrejtőzött. Sötét lett és szokatlan erővel eleredt az eső. Megérkezett a nagy esőzések időszaka. Rohantam lefele a sötétben, keresve az utat. Elöntött az ár, a ruhám csuromvizes lett, rátapadt a testemre, akadályozott a futásban. Sietnem kellett nehogy ott érjen a reggel. A villámok fényénél tájékozódtam. Végül csak sikerült kijutnom a várból és rátalálnom az elárasztott ösvényre.

A faluba könnyen visszajutottam, mert a bennszülöttek szűkös lakásaikba húzódtak. Elnyúltam a Ma’doula által sebtében gyújtott tűz melegénél és a szürke kövön látottakon rágódtam. Igaz volt, hogy keletről hajók érkeztek valamikor. De hogy még ma is érkeznek, nem tudhattam és lehet, sohasem fogom megtudni. Mégis úgy határoztam, bármi áron, de eljutok a közeli tengerpartra, ahol valaha fehér emberek hajói kötöttek ki.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 620 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.