kisslaki : Báró Anna temetése – 2. rész

Nyomtatás

Rémséges álmából Gyalog Józsi átizzadva, zakatoló szívvel felriadt:

— Ó, uram-atyám! — ordított fel rémülten, mikor teljesen felébredt. — Megvakultam! — károgta keservesen, de mikor végre nagy nehezen kibogozta a fejét a szárnya alól, megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy újra lát. Kicsit szégyellte magát, hogy úgy pánikba esett, mint egy pihés, tavaszi újfióka, de most kivételesen örült, hogy nincsenek itthon Alibabáék, mert megmosolyogták volna a vén dilis tollast, ahogy őt a galambok egymás közt hívták. Azzal vigasztalta magát, hogy a tegnap elcsócsált öreg egér talán túl sok volt a vén gyomrának, és az is lehet, hogy valami mérget is zabálhatott a pimasza még utolsó vacsorára, és az zavarhatta meg Szent Ferenc protekcióját.

Rápillantott a harang himbáló nyelvére.

— Aha, temetünk — motyogta, majd kíváncsian fellibben a kőpárkányra s letekintett az alatta éppen elvonuló gyászmenetre.

— Vajon kit kísérnek? — kérdezte magától, mert már majdnem mindenki eltávozott az élők sorából, akiket gyerekkora óta ismert. Még innen felülről is, el tudta olvasni okulárja nélkül a koporsóra felpingált ákombákom betűket. Azon az állt, hogy „Bornemissza Istvánné, szül. Báró Anna. Élt 57 évet.”

 — Hic transit… — motyogta, bölcsen bólogatva —, mert latinos volt a főreálban, s immár megbékélt szívvel gondolt Annára, s már nem haragudott rá, mikor annak idején az esküvőn nekidobta a bükkfának, hogy belesüketült.

A toronyban a harangnyelv billegett még egyet-kettőt, de lenn, Hajagos Pali bácsi, a harangozó már sebesen szedte visszeres lábait, hogy még időbe besorjázzon a gyászmenetbe, mert Anna temetése borravalósnak ígérkezett. Azért is harangozott ma ő saját kezűleg, unokája helyett. Csak még nem tudta, hogy kit biztosítson együttérzéséről e nehéz órában, és kivel is osztozzon mély fájdalmában, mert isten tudja, ki is adja a borravalót.

Annát nem igen szerették. Az nem igen érdekelte a harangozót, de az már inkább, hogy a szegről végre rokonok közül, ki örökli a Báró Anna vagyont? Azt rebesgették a faluban, hogy rengeteg pénzt gyűjtött, mint egy telhetetlen hörcsög. Keresztényhez nem méltó uzsorakamatra adott kölcsön és kíméletlenül gondja volt rá, hogy vissza is kapja eképp befektetett pénzét. Gyereke nem volt, pipogya ura, az a Bornemissza, pedig halálra itta magát, mert már esküvő után nemsokára, kiölte belőle az asszony a jókedvet. Ezzel szemben az a beszéd is járta felvégtől a faluvégig, hogy a férj egy brutális, nohabortól idült állat volt, ki csizmában rugdalta az asszonyt, mikor rátört a delírium tremens. Ki tudna itt igazságot tenni? Mikor a szolgálatos angyal is odafenn a mennyben, csak szomorú-fáradtan legyint, mikor megjelenik a reggeli legfelsőbb raporton.

Gyalog Józsi lelibbent a toronyablak szélér?l, és hogy jobban lásson, beleült egy kényelmes kányafészekbe, amit egy öreg f?zfa tetején kellemesen ringatott Marcali fel?l a déli szél. A madárlak gazdája úgyse mer visszajönni, míg ? ott a frissen ásott sír mellett bámészkodik. Még most is fene egy híre van Józsi karmainak!

Közvetlen a koporsó mögött Koltai atya botorkált. Szegény annyira reszketeg öreg volt már, hogy a járás is nehezére esett, pedig mindkét oldalról támogatta két fekete gallérú, fehér karinges ministráns. Az atya időnként nem kapott levegőt — pedig volt elég arrafelé —, ilyenkor megállt, s a két gyerekre támaszkodva, zihálva pihent egy verset, s közben tekintgetett jobbra, balra, mintha végső örök nyughelyet keresne vén testének valami öreg, árnyékos fa alatt. Hogy innen a temetődombról remek kilátás nyílt a Fonyódi öbölre, az nem érdekelte különösképpen. Míg Koltai atya kizihálja magát, vele együtt várakozott az egész gyászmenet. Végre, mikor valamicskét erőre kapott, újra nekilódulhatott a sötétbe öltözött társaság. A kényszerszüneteknek nagyon is örült Hajagos harangozó, mert csatlakozhatott az utolsónak baktató Danziger patikus úrhoz, az egyetlen emberhez, aki őszintén, odahaza a négy fal között meggyászolta Báró Annát.

Egykor egy bizonyos téli hajnalon, étlen-szomjan, átfagyva, félelemtől szűkölve, mint hajtott állat, maradék erejével a portához vánszorgott és megzörgette Anna ablakát, az asszony menedéket adott neki, ahelyett hogy nyilas kézre adta volna. Pedig a férje vitette el. Csak véletlen, hogy élve maradt. Egy légitámadás alatt a sötétben, a vonatszerelvény alá mászott, s egyszerűen hagyta, hogy fölüle továbbgördüljön a marhavagon. Ottmaradt a talpfák között, csak a hideg csillagok nézték őt közömbösen. 

Danzigert mindenütt keresték a faluban. Persze, hogy nem találták. Ki lehetett volna olyan marha, hogy éppen a feljelentője pincéjében keresse? Azon a télen Bornemissza, éppen a Dunai rakparton védte rohadt hősiesen a hazát. Az ellenségnek még cipő sem volt a lábán, hogy legalább fegyver gyanánt használhassa. 

Báró Anna soha sem fogadott el semmit a patikustól hála gyanánt, és még külön is megkérte, hogy sehol se említse meg a nevét. Nem kér dicséretet, jutalmat meg hasonló marhaságot, ami különben is ez emberi kötelesség, pláne ilyenkor, mikor megőrült a világ. Őt a zárdában csak egyszerűen így nevelték

Különben kevesen kisérték utolsó útjára az asszonyt. Viszont a templompribékek testületileg kivonultak Lőcs Mari fősirató vezetésével, pedig senki sem hívta őket. Még jó, hogy a döglegyes céhzászlójukat otthon hagyták. Talán még egy brikettel telt koporsót is képesek lettek volna a gödörig végigjajongani, sikoltozni.    

Már nem jártak messze a frissen ásott földkupactól, mikor Koltai plébános úr is megállt még utoljára egy szusszantásra. A talpig lefátyolozott Prohászka Matild, kit az örökség főesélyesének jegyeztek a falusi börzén, mert vérszerinti bérma-keresztlánya volt az elhunytnak, gyengéden közelebb lépett az atyához, hogy hátha segíteni kell az öreget, de a két kerubként őrködő ministráns elhárította a fekete hálókesztyűs kezeket.

Matild visszamerült gyászába. Igaz, hogy harminc éve, hogy nem voltak beszélő viszonyban Annával, de hát tegnap ő jött önként megtört szívvel a ravatalhoz, s Anna volt, aki még válaszra se méltatta! De ez nem változtat fájdalmán. Már azért vége lehetne ennek a cirkusznak, hogy levehesse odahaza ezt a rohadt cipőt, mert már csillagokat lát. De ahogy hazaér, rögtön átveszi majd a kitaposott szürkét, abban megy majd az ügyvédhez.