Zalán György : Macska a barázdában VII. rész

A nyájas olvasó e rész elolvasása előtt csalódottan veheti tudomásul: – Ez az író mégsem tökéletes. Ha olyan fáradt, hogy majd’ leragad a szeme, akkor nem tud normális bevezetőt írni…

 

 

 Tizennyolcadik fejezet — A Macska

 

Maugli szerint a combot nem jó berakni a mélyhűtőbe, mert úgy sose érlelődik meg. Azt mondta, hogy ássuk el néhány napra. Kinevettem, mondtam, hogy hozok fel neki külön egy kis földet a kajájához, de köszi, én nem kérek belőle! Mindenesetre, annyit elért, hogy nem kapcsoltam be a hűtőt — már hetekkel ezelőtt kikapcsoltam —, hanem megnyúztam a combot, feldaraboltam, és egy nagy lábosban kitettem a kamrába. A szarvasnak olyan vastag és erős a bőre, hogy még Maugli is szívesen kihagyta. A bőrt csomagolópapírral betekertem, és az egészet egy nagy nejlonzacskóba tettem, majd kivittem a ház elé, a kukába.

A táskákban talált pénzzel, és a hatalmas combbal tulajdonképpen jó ideig ellehettünk volna, ha csak a testi igényeinket venném figyelembe. De tudtam, hogy másnap megint csak kocsiba szállunk!

Éjjel arra riadtunk, hogy nagy ricsajjal felborult a ház előtt a kuka. Az ablakból láttuk, hogy két kutya — az egyik talán egy németjuhász keverék, a másik valami turmix — éppen a szarvasbőrös zacskót cibálta szanaszét. Maugli már az ajtónál volt, várta, hogy kinyissam, indult menteni, ami menthető, de ekkor egy járőrkocsi megállt a ház előtt. Elzavarták a kutyákat, majd rövid töprengés után a széttépett csomagolást a bőrrel együtt egy fekete hullazsákba tették, az egészet berakták a csomagtartóba, majd elhajtottak.

Sajnos ahhoz messze voltak, hogy gondolataikat megfigyelhessük.

Nem örültem az eseményeknek, de különösebben nem izgultam. Végül is szarvasbőgés idején van a szezon, bármelyik vadász jogszerűen vihetett haza szarvashúst!

Másnapra volt még egy teendőnk. Mauglit el kellett vinnem orvoshoz. Kellet a veszettségi oltásról egy igazolás, nem engedhettük meg magunknak, hogy bármilyen ellenőrzésen fennakadjunk. Jó orvost kellett keresnem, mert Maugli megígérte, hogy ha fáj, megharap…

A szomszédok természetesen tudtak Maugliról, miután nem lehetett eltitkolni. Bemutattam nekik a kutyát, ahogy a Kati-eset után hozzám került. Elmondtam nekik, hogy egy idős vidéki rokonom gyakorlatilag már végleg kórházba került, így kutyáját nekem kellett magamhoz vennem. Előre elnézést kértem, hogy vidéki házőrzőről lévén szó, a nagyvárosi élet szokatlan lesz neki, ne csodálkozzanak, ha furcsán viselkedik. Nagy fantáziáról tettem tanúbizonyságot, amikor Maci nevet mondtam Maugli bemutatásakor… Eredeti nevét konspirációs okokból nem használtam a szomszédok előtt.

Nos, a szomszédok ajánlottak állatorvost. Odafelé a kocsiban Mauglival arról beszéltünk, hogy amikor az orvos megszúrja, csak egy picit lepődjön meg, tulajdonképpen ne nagyon vegye észre, mi is történt vele. Ja, és viselkedjen nagyon megilletődötten!

Az orvos végtelenül kedves fiatalember volt, aki szerette az állatokat. Maugli láttán elismerően füttyentett, félelem nélkül vakargatta meg a kutya füle tövét, és én éreztem, hogy ez az ember elnyerte Maugli bizalmát is.

Elmondtam az orvosnak, hogy Maugli — illetve Maci — rendelkezhet azokkal az oltásokkal, melyekkel faluhelyen egy házőrzőt mindenképpen beoltanak, de törzskönyve, vagy ilyesmi valószínűleg nincs. Ő kiállított neki egy könyvecskét, beírta a nevet, az én címemet, születési időnek pedig két és fél évvel korábbi dátumot jelölt meg. Az oltásokat olyan profin adta be, hogy Maugli meg sem érezte a szúrásokat. Még előtte megvizsgálta a kutyát, kérdezte, hogy mit adok neki enni, mert szemlátomást semmiféle hiányban nem szenved. A száraztáp neve hallatán — tele van a hirdetésével minden, én is innen emlékeztem rá! — helyeslően bólintott. A vizsgálatra nem számolt semmit, csak az oltások árát kérte el. Eltette a pénzt, kért még Mauglitól egy pacsit, és melegen elbúcsúztunk.

Maugli percekig nem jelezte, hogy kommunikálni akar.

— Ha minden ember ilyen lenne, tudod, ki járna ki veled az erdőbe! — mondta később, amikor lakásunk elé kanyarodva kiszálltunk a kocsiból.

 

 

Tizenkilencedik fejezet — Dzsekicsen

 

A járőrök jelentése a megtalált szarvasbőrről hamar Dzsekicsen asztalára került, igaz, elég szűkszavú volt. A megtalálás idejét, helyét, és a körülményeket tartalmazta csupán, illetve azt, hogy feltehetőleg valamilyen rőtvad bőrét találhatták meg.

Dzsekicsen megkereste telefonon a gépkocsizó járőrt, aki szerencsére éppen a jelentését írta a Kapitányságon. Megkérdezte, hogy mi lett a sorsa a bőrnek? A zászlós elmondta, hogy a jelentésben azért nem írt erről, mert számára egyértelmű, hogy kidobhatja a konténerbe. Amikor főnöke, a váltásparancsnok rákérdezett a bőr sorsára, felhívta a figyelmét, hogy az veszélyes hulladéknak számíthat! Így a zászlós már a jelentés leadása után kiszedte a nejlonnal betekert csomagot a konténerből, és elvitte a kerületben működő vágóhídra. Ott, tekintettel a régi és gyümölcsöző együttműködésre — néha soron kívül kiszaladtak intézkedni, ha húslopáson érték valamelyik munkást, és nehéz volt ott tartani — átvették a bőrt, hogy az ottani hulladékokkal együtt szállítsák el megsemmisítésre.

Dzsekicsen elkérte a diszpécser telefonszámát, és megnyugodva hallgatta, hogy azóta nem volt még hulladékszállítás a vágóhídról. Nyugalma rögtön tovalibbent, amikor megmutatták neki azt a kupacot, amiben megkeresheti, ami őt érdekli!

Soha nem fogja elfelejteni azt a másfél órát, amíg vagy két köbméter bűzös hulladék között meglelte, amit keresett!

Már leadta a bőrt a szakértőnek, már haza is ért, már le is zuhanyozott, de még mindég szennyezettnek, még mindég büdösnek érezte magát. Este megfogadta az orvosszakértő tanácsát, és megivott lefekvés előtt vagy fél üveg vodkát

— Tudhat valamit ez a doki… — dünnyögte a harmadik feles után. — Már tényleg nem is olyan büdös…

Amikor reggel a szakértő telefonált, a szavak csak egyenként jutottak el a fiú tudatához.

— Ez a bőr egy ivarzó szarvasbika jobb hátsó combjáról való! — mondta Dzsekicsennek. — Igazad volt!

Dzsekicsen felkereste annak a körzetnek a megbízottját, ahol a bőrre ráakadtak. A tiszthelyettes vagy tíz éve töltötte be posztját ugyanott, szinte mindenkit ismert, legalábbis a régi lakókat.

Elmondta, hogy a környéken tudomása szerint két vadász lakik, az egyik most is külföldön van, a másik pedig kórházban, már hetek óta.

Megbeszélték, hogy megpróbál adatot gyűjteni arról, hogy van-e valakinek olyan rokona vagy ismerőse, aki esetleg vadhússal kedveskedhetett neki? A KMB-s azt is megígérte a hadnagynak, hogy az Igazgatásrendészeti Osztályon összeírja azokat, akik rendelkeznek fegyvertartási engedéllyel a körzetében. Ettől ugyan nem vártak túl sokat, de nem mondhattak le még a legkisebb lehetőségről sem!

Dzsekicsen egyébként is úgy gondolta, hogy a szarvast az áldozattá vált vadászok terítették le, a tetteseknek viszont lehet, hogy nincs is fegyverük. Illetve, most már van… Két darab golyós puska, és vagy kétzsebnyi lőszer…

 

 

Huszadik fejezet — A Macska

 

Elkezdtük szisztematikusan felderíteni a közeli erdőket. Rájöttünk, hogy a vadásztársaságok már megtöltötték a vadetetők egy részét, hogy a vadállomány kellően felerősödve várja a telet. Ezeken a helyeken nem szoktak vadászni, pontosan azért, hogy félelem nélkül járjanak oda a vadak.

Nos, mi sem akartuk, hogy féljenek, és nem is lett volna célszerű itt vadásznunk, hiszen magunkra vonnánk a vadászok figyelmét. Arra viszont kiválóan alkalmas az ilyen hely, hogy kiválasszuk leendő zsákmányunkat! Kinéztük azt az állatot, aminek elejtése a legnagyobb izgalmakkal kecsegtetett, aztán én megpróbáltam megjegyezni az illatát. Mauglinak ez nem okozott gondot, de én még csak most próbáltam készséggé fejleszteni a szagok utáni nyomolvasást.

Az első napokban csak néhány percig voltam képes emlékezni egy illatra, de ez az idő egyre nőtt. Néhány hét alatt elértük, hogy egy ember, vagy egy állat szagára ugyanúgy emlékezzem, mint a hangjára, vagy arcának vonásaira.

Az etetők környékén tehát kinéztük a vadat, aztán másnap a szél alatti oldalról mentünk az erdőbe, és versenyeztünk, ki ismeri fel először. A várakozással ellentétben már előfordult, hogy én nyertem! Igaz, csak akkor, ha a talaj mentén valamiért nem volt értékelhető a szag. Igazság szerint gyengébb szimatomat sokkal jobb látásom kompenzálta valamennyire, és kombinálni is jobban tudtam. A nyom követésében viszont Maugli behozhatatlan előnnyel rendelkezett azzal, hogy én képtelen voltam órákon át négykézláb rohanni az erdőben!

Egyébként ez csak játék volt, és ahogy megtaláltuk a vadat, véget is ért. Az állat elejtése azonban összehangolt műveletet igényelt.

Újabban már nem követtük hagyományainkat, mely szerint én zavartam rá hangos csörtetéssel a vadat a csendben mozgó Mauglira. Egyre többször cseréltük fel a szerepeket. Képes voltam olyan csendesen és észrevétlenül közlekedni, hogy a Mauglitól menekülő állatok gyanútlanul a kezeim közé szaladtak. Testi erőm és rugalmasságom már a legnagyobb erdei vadak leküzdésére is alkalmassá tettek! Igaz, a stílusom némileg különbözött Maugliétól, hiszen nélkülöztem hatalmas agyarait, viszont ütéseimmel, rúgásaimmal komoly belső sérüléseket, szorítással, csavarásokkal pedig akár töréseket is képes voltam okozni.

A legnagyobb élményt számomra a vaddisznók elejtése jelentette!

Egy nyolcvankilós kan már hatalmasnak számít, ellentétben házi rokonával. Annál jóval keskenyebb és magasabb, csupa izom. Nyaka vastag és erős, kitörni lehetetlen! Szőre sűrű, és alatta a bőre vastag, mint a páncél.

 Ha már támad, félelmet nem ismer. A vaddisznó az átlagos tömegű, és képességű emberrel szemben feltétlenül előnyben van, hiszen súlya megegyezik az emberével, de rettentően izmos, súlypontja mélyen van, stabilan áll erős lábain, és akkor még nem beszéltünk félelmetes agyarairól!

A kanokkal szemben az a módszer vált be, hogy vastag fa előtt állva csikarom ki a félelmetes rohamot, az utolsó pillanatban félrelépve kis lökéssel, tolással nekivezetem a fának. Ilyenkor annyira megzavarodik, hogy néhány testre mért sarokrúgással súlyos belső sérüléseket tudok okozni. A kant ugyanis magával ragadja féktelen dühe, és ha félreugrással, vagy szemből átugorva hirtelen eltűnök előle, elveszíti a fonalat, megzavarodik. Ehhez jön egy fa kemény kérge, és a kezdeményezés már át is kerül az én oldalamra.

Ha kocáról van szó, különösen, ha malacai is vannak, már más a helyzet. A koca ravasz, nem lehet kis trükkökkel „megvezetni”! Képes a fa körül kergetni az embert, és addig támad, míg malacait nem érzi biztonságban.

Kocára nem is megyek szívesen egymagam. Maugli legalább annyit kell, hogy segítsen, hogy folyamatos bele-belemarásaival, csaholásával megossza a disznó figyelmét, hogy be tudjam vinni nagy erejű rúgásaimat, tenyérütéseimet a bordákra, a lágyékra.

Egy koca egyébként Mauglinak is nagy falat segítség nélkül!

Az egyik alkalommal kinéztünk egy kis kanit, amelyik nem annyira méreteivel — ötven kiló, ha lehetett — hanem fürgeségével, agresszivitásával hívta fel magára a figyelmet. Nálánál jóval nagyobb testű, és tekintélyesebb agyarú társait zavarta arrébb az etetőtől, ha éppen úgy hozta a kedve.

Mélyeket szippantottam a felőle fújó szélből, és tudtam, hogy szagát már nem felejtem el. Maugli — szinte csak úgy mellesleg — odaszippantott, majd nagyképűen közölte — Mehetünk!

Másnap már hajnalban leálltunk a kocsival, és belevetettük magunkat az erdőbe. Elváltunk, Maugli elindult egy sűrűbb rész felé — könnyű neki, a lehajló ágak alatt könnyen és gyorsan haladt —, nekem kerülnöm kellett.

Vagy tíz perce keresgéltem már, amikor egy mederből kikapaszkodván megcsapta orromat a kani szaga.  Eddig valószínűleg magasságom miatt nem éreztem, de itt kézzel-lábbal kapaszkodva jöttem fel, így orrom a talaj magasságába került.

Körbegondoltam, de sem a kani, sem Maugli nem volt gondolatközelben. Felegyenesedtem, majd elindultam a szél felé, és nagy örömömre egyre erősödött a szag. Amit először csak a talaj közelében éreztem, már felegyenesedve is követhetővé vált.

Kis kitérőket tettem mindkét oldalra, hátha megérzem, vagy meglátom a csapását is, de nem találtam ilyen nyomot. Vagy máshonnan érkezett arra a helyre, ahol van, vagy most is felém közeledik!

Egyszer csak megéreztem. Egy cseppnyi tisztáson váltott át, és közben a még hajnalvizes aljnövényzetből nagy élvezettel csámcsogta fel a csigákat. Mint egy ínyenc, néhány gombát is falt melléjük.

Gondoltam Mauglit, de nem volt sehol. — Sebaj — vigasztaltam magam —, ekkora disznóval egyedül is elbírok!

Úgy helyezkedtem, hogy a fa mögöttem egy méterre, kicsit balra legyen, majd odalöktem a kan agybarázdái közé: — Gyere!

A kan megdermedt, egy pillanatra abbahagyta a csiga ropogtatását, aztán megrázta a fejét, és falt tovább. — Gyere! Itt vagyok!

Nem tudnám leírni azt a gondolat-vihart, ami ekkor tombolni kezdett a disznó agyában. Megfordult, meglátott. Én guggoltam, ökleimmel a földre nehezedve, nem akartam túl nagynak látszani.

Szagomat nem érezte, hiszen szél alól jöttem. Vaksi szemeivel nem sokat látott belőlem, nem látszhattam túl félelmetesnek a számára. Más esetben nem foglalkozott volna velem, de a gondolat-löket, ami ismeretlen volt neki, felingerelte. Felém fordult, fejét felemelte, szimatolgatott. Elindult lassan felém, de egyre gyorsított, gondolatai között éreztem, ahogy hergeli magát. Ezt szerettem, tudtam, hogy mire odaér hozzám, addigra agya teljesen elborul.

Fél méterre lehetett, amikor a jól begyakorolt mozdulattal jobbra vetődtem, és ahogy vállam földet ért, páros lábbal már rúgtam is a disznó felé. Nem is rúgás ez, inkább lökés, arra jó, hogy a kant kibillentse az eredeti irányból, és teljes erejével a fának rontson.

Most nem egészen így történt. A vizes füvön kicsúsztam, és lábaimmal éppen csak, hogy elértem támadómat. Nem tudtam irányából teljesen kibillenteni, így nem rontott a fának, csak súrolta. Jobb füle majdnem leszakadt, de komolyan nem sérült meg. Éreztem, ahogy elöntötte agyát a düh. Néhány méteren belül megállt, megfordult, és őrült sebességgel felém indult.

Sosem voltam még ilyen közel a halálhoz. Kétségbeesetten kerestem rá Mauglira, de nem éreztem. Felkelni nem volt időm, csak arra, hogy hanyatt fekve lábaimmal a kan felé forduljak.

Térdeimet felhúztam, és hagytam a disznót fölém futni, majd mellső lábai közé tartottam felfelé feszített talpaimat. Vállaimon hátragördülve, a kant feltoltam majdnem egy méter magasra. A levegőben a disznó is kibillent egyensúlyából, és farral érkezett a földre, tökéletesen kiszolgáltatva a szélvészként rárontó Mauglinak.

Volt már nyugodtabb vadászatunk.

 

 

Huszonegyedik fejezet — Dzsekicsen

 

Apó bevitt egy aktát Dzsekicsenhez, hogy megbeszéljenek valamit. Amíg várta, hogy a fiú befejezzen egy telefonbeszélgetést, nézegette a parafatáblára kitett képeket, emlékeztetőket, okleveleket. Megcsodálta azt is, amit Dzsekicsen egy karate versenyen nyert, katában, vagyis formagyakorlatban. Amióta rendőr lett, ez volt az első verseny, amin elindult.

Apó már túl is lépett azon a fantomképen, ami a kutyás gyilkosról készült, amikor észrevette, hogy ez nem az a kép, amit ő is ismer.

— Ez az új robotkép? Ezt nem is láttam még! — mondta a telefont éppen letevő Dzsekicsennek

— Igen, ezt csináltattuk meg a karatésok segítségével!

— Tudod, kire hasonlít? — kérdezte nevetve Apó. — A Macskára! Tudod, arra a különleges ügynökfélére, aki — igaz, mostanában egyre ritkábban — a bonyolult ügyekben segíteni szokott.

— Igen… Tudom, ki az! Egyszer egy bulinál nálunk is segített, bár én személyesen nem is találkoztam vele. Utána még megköszönni se tudtam, mert lelőttek, és jó darabig kómában voltam!

— Az  jutott most eszembe — mondta elgondolkodva Apó —, hogy mi lenne, ha most is segítséget kérnénk tőle… Tudod, mit teszünk? Te összeszeded az összes aktát, odaadjuk Macskának, olvassa át, lehet, hogy lesz valami ötlete!

Dzsekicsen ennek nem örült túlságosan, úgy érezte, hogy megmérettetett, és kevésnek találtatott… Közben tudta, hogy főnökének igaza van! Hónapok teltek el anélkül, hogy egy lépéssel is közelebb kerültek volna a tetteshez. Egy csomó dolgot tudott már a gyilkosról, fizikumáról, vonásairól, szokásairól — de hogy ki lehet, és mi lesz a következő lépése, azt nem.

Hozzálátott tehát a keletkezett iratok rendszerezéséhez, lemásolásához. Közben meg is barátkozott a feladattal, mert segített az adatok összeillesztésében. Ideje is volt rá, mert újabban nem érkezett értékelhető jelentés. Tulajdonképpen egész váratlanul érte, amikor egy telefonban valami különleges dologra hívták fel a figyelmét.

Egy vidéki nyomozó számolt be arról, hogy illetékességi területükön egy erdőben újabban a szokásostól eltérő elhullás tapasztalható a vaddisznók között!

Dzsekicsen rögtön a faluba sietett, ahol az erdész, az állatorvos, és az őt felhívó kolléga fogadta. Szinte egymás szavába vágva mesélték el, hogy az erdőben egyre gyakrabban találtak rókák által kikezdett vaddisznótetemeket, ami egyébként nem lenne szokatlan, hiszen végső soron pontosan annyi vaddisznó pusztul el, mint amennyi születik. A rókák pedig egyszerűen végzik az ökológiai egyensúly fenntartásában fontos szerepüket… A furcsa az, hogy ezek a vaddisznók nem betegségben, vagy öregkori elgyengülésben pusztultak el! Sőt, erejük teljében levő, kifejlett példányok voltak!

Elgondolkodtató, hogy nincs a magyar erdőkben olyan ragadozó, amelyik egy kifejlett vadkant képes lenne saját épségének kockáztatása nélkül elejteni! Nagytestű kóbor kutyák összehangolt támadással talán meg tudnák tenni, de semmi nem indokolja, hogy ne a malacokat, vagy a beteg állatokat ölnék le, hanem a veszélyesebb példányokat.

Az erdész elmondta, hogy amikor a tendenciát felfedezte, szólt állatorvos barátjának, aki felboncolta a tetemeket. Kiderült, hogy az állatok mindegyike komoly fejsérülést szenvedett, és pusztulásukat vagy ez, vagy tompa tárgyak behatását követő belső sérülések okozták. A rókák vagy a kóbor kutyák csak ezután kezdték meg a dögöket.

Ezután együtt kimentek a megtalálási helyszínekre, és újraértékelték a nyomokat. Kiderült, hogy a disznók tetemétől nem messze majdnem minden esetben megtaláltak egy-egy arasznyi vastag fát, melyeken a kérgen sérülést, vér- és szőrszennyeződést találtak, a földtől mintegy fél méter magasságban!

Ezek a disznók teljes erővel nekirohantak fejjel a fának!

Az orvos felboncolta az állatok agyát is. Az „öngyilkos” cetek jutottak eszébe. Arra gondolt, hogy lehetnek olyan paraziták, melyek az agy roncsolásával fejthetnek ki ilyen hatást. Nem talált semmit.

Dzsekicsen viszont az egyik helyen, amit megmutattak neki, felfedezte egy nagy kutyának a nyomait, meg egy sportcipőét. Nem olyan bakancsét, mint amilyet az erdőt járó erdész, vagy az állatorvos viselt…

A doktor hazaugrott Nivájával, és hozott gipszet. Szerencsére mind a kétféle nyomból találtak olyanokat, melyek sértetlenek voltak, így ki lehetett azokat önteni.

Amíg a gipsz megkötött, az állatorvos is megvizsgálta a kutya nyomait. Megállapította, hogy egy kifejlett, legalább hatvankilós ebről van szó, amelyik ráadásul kitűnő formában van… Hogy az emésztésével sincsen semmi baj, és száraz kutyatápot még hírből sem ismeri… De ezt már akkor mondta, amikor levette kezéről a gumikesztyűt, hiszen már végzett a közelben talált jól megtermett kutyaürülék széttrancsírozásával.

— Ez a kutya húst eszik hússal! És ha jól látom, nyersen — mondta. — Csontot, porcogót csak élvezetből, szőr csak annyi kerül bele, amennyi véletlenül rátapad a húsra. Mint egy vadaktól dúskáló területen élő ragadozónak, olyan a széklete!

Dzsekicsen új szerzeményeivel elindult hazafelé, és azon gondolkodott, hogy amit megtudott, közelebb vitte-e a tetteshez? Igen. Talán annyival, hogy ismét egy új tulajdonságát ismerte meg.

Hogy könyörtelen, eddig is tudta. Hogy ravasz, sejtette. Hogy jó harcos, és ebből a szempontból „minden hangszeren játszik”, már kiderült ezt megelőzően is.

Mit tudott meg? Hogy emberfeletti testi erővel rendelkezik, és ha egyszer eljön a nap, amikor el kell fogni — hát az nem lesz egyszerű…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Zalán György
Szerző Zalán György 184 Írás

1952-ben születtem. Voltam tengerész és nyomozó, mérnök és lakatos, divatárukészítő és "telefonoskisasszony", rakodómunkás és ügynök... Most nyugdíjas vagyok, sőt, ingyen utashatnék, de mivel gyárilag ott lakom, ahova más drága pénzen nyaralni jár, így nem megyek sehova... A család: 72 óta vagyunk együtt nejemmel, fiam 75-ös, lányom 80-as. Itt is, ott is lányunokám született. Nagyon szeretjük egymást, de ritkán találkozunk, gyerekeim külföldön élnek. Örülök, hogy Válóczy Szilvi felhívta a figyelmemet a Héttoronyra! Remélem, nem bánja meg, és méltó leszek a társasághoz... :) Honlapjaim: http://zalangyorgy.hu és http://kertigrillem.hu