A mentő szirénázva érkezett. A bámészkodók utat engedtek neki. Egy idős néni keresztet vetett és félhangosan Istenhez fohászkodott:
— Uram, add, hogy időben érjenek vele a kórházba!
A helyszínelő rendőrök átadták a mentőorvosnak a még mindig alélt kollégájukat. Szomorúan nézték, hogy teszik hordágyra és próbálják visszanyerni eszméletét.
Az orvos, miután megvizsgálta, kloroformot tartott Kócos zászlós orra alá, közben próbálgatta nyugtatgatni a rend őreit.
— Nyugodjanak meg, a hölgy légzése szabályos, a szívverése egyenletes, úgy néz ki csontja sem tört, tapintásra nincs hasi sérülése sem, bár biztosat csak a kórházi kivizsgálás után mondhatunk.
A kíváncsiskodók hangját éles köhögés némította el. A sérült rendőrnő gyanakodva nézett körbe.
— Mi történt? — de ahogy meglátta a kezére száradt vért, már meg is válaszolta: — Elájultam. A mai napig nem bírom a vérem látványát.
— Hogy érzi magát? — kérdezte a még mindig föléje térdeplő kezelőorvos.
— Fáj a fejem, de túlélem. Hol van az a… — ahogy körbenézett, éles fájdalom hasított a fejébe. — Azt hiszem agyrázkódást kaptam.
A doktor elnevette magát.
— Úgy gondolom, nincs itt komoly baj, de majd a rögöny mindent megmutat.
— Rögöny?
— A nagyapám mondta mindig így a röntgengre, ha beteg volt.
*
— Márta néni… — Réka hangosan zokogni kezdett.
Az idős asszony leült mellé az ágyra és magához akarta ölelni. Réka elhúzódott tőle az ágy sarkába.
Léna észrevette, hogy a lányt zavarja ez a közelség. Már meg akart szólalni, mikor az a vézna kis asszony felállt és átült a székre.
„Milyen jó pszichológus ez a töpörödött nénike, nekem évekig kellett tanulnom” — nyugtázta magában.
Pár percig mind a hárman hallgattak.
— Nem haragszol, hogy eljöttem? — kérdte Márta néni.
Pár másodperc csönd. Léna figyelte őket.
A látogató arcán szeretet tükröződött, közelebb húzódott a lányhoz, Rékáén a félelemben rejlő bizonytalanság, és nem mozdult. Könnyeit kézfejével törölgette.
Márta néni kezébe vette az Élet könyvét.
— Nekem is segített, amikor azt hittem, nincs menekvés, amikor azon gondolkodtam, hogy…— nem fejezte be a mondatot.
Réka tekintetében egy halovány érdeklődés jelent meg, de pillanatok alatt a semmibe veszett. Nedves orrát hálóinge ujjába törölte.
— Udvariatlan látogató vagyok, mert nem hoztam neked semmit… de kislányom, ha kívánsz valamit…
— Nem, Márta néni, nem kell nekem semmi — mondta alig hallhatóan a lány. Elnézett maga előtt. Nem lehetett tudni, merre jár.
Márta néni belelapozott a Bibliába.
—„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok — én megkönnyítlek titeket” — olvasta. Mosolyogva Rékára nézett. A lány szemében ismét könnyek jelentek meg.
— Márta néni… én nem hiszem, hogy engem meg tudna könnyíteni. Mocskos vagyok. Ezt a szennyet még az Isten sem tudja lemosni rólam. Örök szégyenbélyeg van rajtam… milyen élet vár rám?
— Kislányom, az életünket magunk alakítjuk… de tőlünk független epizódok is hozzátartoznak. Te erős lány vagy! Már kislányként is erős voltál. Én már akkor tudtam, Lacikámmal megváltjátok a világot…
— Hát megváltottuk — hangjában enyhe gúnyt lehetett felfedezni. — Laci… Azt hittem, most majd sikerül…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
