Úgy bodorodnak a felhők, szöknek a végtelen égbe,
sárgul a kék, belereszket körben a rét meg a boglya,
messze a hegy szekeréről nyögve csikorg a saroglya,
sistereg, omlik a zápor, mossa az őszt feketébbre.
Pont az az illata most is, bár dala mégsem a régi,
hajladozó, puha vesszők kincseit őrzi a hordó,
elfeledett, tovatűnő szép nyarak, és a nyikorgó,
korhadozó öreg ajtó mind csak a múltat idézi.
Egyre rohannak az árnyak, futnak a rőtpiros égen,
és ha cikázik a villám, nincs menedék, hova térjen
mind, aki fél, aki vár. Nézd, tombol a szél, de mi élünk!
Közben a sors nekilódul, vissza se int a kezével,
csillog a néma szivárvány szemben a ház ereszével,
s ott a magasban az Isten óvja, vigyázza a léptünk.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Fehér Csaba
